Ismét a Keresztről

ISMÉT A KERESZTRŐL

 

Peter Berger, neves vallásszociológus könyvét olvasom. A hit kérdései, a keresztény hit szkeptikus megerősítése (The Questions of Faith, A Sceptical Affirmation of Christianity, Blackwell, London 2004). A keresztény hit értelmes volta, vállalhatósága és hasznossága mellett érvel egy szekuláris közösségnek. „Poszt-keresztényeknek", egy kereszténység és Crédoja utáni korban. Multikulturális világban ír. A „multikulturális" a magyar fül számára idegenül hangzik, pedig mégsem kéne. Egyrészt, mert a katolicizmus már önmagában is mindig kultúrához való viszony. A kereszténység átível időben és térben kultúrákon. Másrészt, a globális piac világában, nemzetközi márkák és gyártóikkal már évtizedek óta együtt élünk. Mint magyar kultúra, mint nemzetiségi kultúrák, mint lakóhelyünk helybeli kultúrája. Berger könyvének műfaja sajátos, fontos műfaj, melyhez szoknunk kell. A kereszténységből már kiszakadt „poszt-keresztényeknek" szól. Egyfajta „gyászmunkára" hív elvesztett hitük fölött. Fontos megtanulnunk kereszténységünknek ezt a fajta olvasását. Mert ami az egyik oldalon elvesztett hit, az a másikon a megörökölt keresztény nyelv válsága, és kihívása. Berger könyvét gyaníthatóan inkább az „örökösök" olvassák. Tulajdonképpen érdekes érzés önmagunk előtt is belátni, indokolni: miért is hiszünk. Mitől nem egyszerűen illúzió történetünk keresztény gyökereit vállalni, és a szerint élni. Könyve azért élmény, mert távolságot nyerünk önmagunkra. Felismerjük, hogy az a bizonyos „posztkersztény", a kiszakadt, a lemorzsolódott: bennem él, bennünk él, egyházunkban él. Azaz: leszakadhatunk, kiszakadhatunk, lemorzsolódhatunk. Ahogyan nincs olyan család Magyarországon, ahol ne élne együtt ez a „bent" és „kint". Egy őszinte, realista kereszténység tanulja ezt a gyászt. Tanul önmagára tekinteni. Katolikus módon. Azaz: nem kihagyva egyetlen szereplőt sem. S legfőbbképpen nem „megértetlenül". Ha van multikulturális világunknak leckéje az egyház számára, akkor az megérteni: nincs külön kint és bent.

A fogalom, „kulturális gyász" tulajdonképpen Peter Homansé (Symbolic Loss, The Ambiguity of Mourning and Memory at Century's End, University Press of Virginia, Charlottesville 200). Semmi hókuszpókusz, vagy elvontság. A kultúrában épp úgy szükséges és természetes a gyász, mint a családban. Egy-egy korszak elmúltát is fel kell tudni dolgozni. Ilyen gyász például az árpád-házon belüli szakadás, Koppány-István konfliktusa. A pogányság odahagyása, és a kereszténység felvétele. Trianon traumája. A kereszténység fizikai és külső világ feletti uralmának elvesztése − s a rivális Felvilágosodás megjelente. Feudalizmusból modernitásba, majd posztmodernbe érkezés. A népegyházi minták visszaszorulása. Egy-egy lelkiségi stílus megszűnése. Sőt: egy-egy szerzetesrend megszűnése. Egy saját pappal bíró plébánia megszűnése. Ilyen gyászfolyamat a papi létszám fogyása. S a pap szerepének és kulturális befolyásának megváltozása, és feldolgozása. S tágíthatjuk a kört: a korlátozatlan „laissez-faire" liberalizmus kapitalizmusának vége. A hagyományos könyvkultúra, a Gutenberg-galaxis összeomlása, s mára csöndes beájulása a twitter és facebook korszakba. Az arab világon végigsöprő identitásválság. Egy új alkotmány születése. Mindez kulturális gyász. Minden e gyászra való képességünkön, vagy képtelenségünkön fog múlni. Keresztényként nyitott szemmel kell e változásokra figyelnünk. Mert a kor megértése mindig kicsit a kor előtt járni tudás. S ez mindig helyzeti előny. A kereszténység, európai és hazai, régóta esedékes esélyt kaphat, − hogy Jelként, kora előtt járhasson. S a megértettekkel járuljon hozzá tágabb kultúrája gyászához. Röviden: a keresztény identitás újra megfogalmazása és kimondására érik a kivételes esély.

Mély gyászban van kultúránk. Elsőként Európa.  Mérföldkő David Cameron brit miniszterelnök Münchenben mondott beszéde (2010 február). Mélyen szimbolikus történet ez, ezért is időzöm el rajta. Kimondta, hogy az államilag támogatott „multikulturalizmus" csődöt mondott az Egyesült Királyságban. A muzulmán közösségeket nem sikerült integrálni. A békés egymás mellett élés liberális illúziónak bizonyult: nem történt „csere", hasonulás a kisebbségi kultúrák részéről. „A terrorizmus elleni hatékony küzdelemben ideje változtatni a közelmúlt kudarcot vallott politikáján. A szegregált közösségek alapvető értékeinkkel ellentétesen viselkednek. A muzulmán közösségek Brit nemzeti identitáshoz való kötődését kell erősíteni." − mondja. A sajtó reakciója: jó, jó, de a program, a hogyan kifejtetlen. Mi integrál? Mi is a „brit" nemzeti identitás? A vallást Cameron még csak véletlenül sem említi, az ún. „politikai korrektség" jegyében.

Valami eresztékeiben recseg-ropog. Az európai és nemzeti identitások felszíne alatt: tabu-beszédek jönnek felszínre. A Felvilágosodás-project piachoz kötött változatának kudarca volt, hogy elfojtották a nemzeti identitásról mint vallási önazonosságról (is, vagy döntően) való beszédet. A kérdések kérdése vár Európára. Betiltott közbeszédeit a vallásról, a liberalizmus és szekuláris társadalom-felfogás judeo-keresztény gyökereivel való konfliktusát vajon fel meri-e vállalni? Szembe mer-e nézni Európa azzal a tagadással, mely saját kulturális identitását aprózta fel? Megkerülhetetlen lesz a zsidó-kereszténység, mint európai gyökér, és a felvilágosodás-hagyomány új együttlátását megteremteni. Kritikus együttlátását. Az elfojtáshoz vezető traumákat; és azok következményeit. A „gyászok-gyásza" ez kultúránkban. S e gyászmunka nélkül a kortárs megújulás-projektek sután torzóban maradnak.

David Cameron Nagy Britanniájáról kiderül, hogy „szétmállt" nemzeti identitás. Nem meri feltenni a kérdést, ezzel kezdeni: képes-e a „brit nemzeti identitás" integrációra? Van-e benne elegendő meghívó erő a muzulmán közösségekkel élő pontokon érintkezni? S Nagy Britanniáról most szimbolikusan beszélek. Soha nem az elkülönülő „multikultik" hoztak nagyszerű eredményeket. Hanem mindig az összeolvadás (nem beolvadás!). Ausztria, és Magyarország a bizonyíték. Ausztriában: Schnitzler (Kanizsai zsidó családból), Josef Roth (galíciai), Egon Erwin Kisch (Cseh), Freud, stb. Magyarországon Radnóti, von Neumann, Füst Milán, Karinthy Frigyes, Teller Ede, stb. Ezek Ausztriában osztrákok, Magyarországon magyarok voltak. De ugyanakkor az egyéniségükkel befolyásolták a befogadó nemzetet.

Cameron háborút hirdet a multikulturalizmus ellen. Állami támogatást vonnak meg olyan muzulmán alapítványoktól, iskoláktól, szervezetektől, amik tagadják a befogadó kultúra értékeit. Ő maga és pártja a „Big Society" eszményét hirdeti meg. A „Nagy Társadalom" poszt-liberális és poszt-konzervatív víziója ez. Egy önszervező társadalom, ahol helyben, polgári elkötelezettségből fakadóan oldanak meg az állam által költségesen és nem elég hatékonyan megoldatlan feladatokat. A lényeg: olcsóbban. S itt indul be a gyász és párbeszédek valódi munkája nélküli ördögi kör. A kiadási költségcsökkentések: közkönyvtárak, uszodák, kulturális intézmények leépítéséhez és bezárásához vezet. Az egyetemi tandíjak háromszorosára (!) emelése. A humántárgyak, köztük teológia, filozófia állami támogatásának megvonása. A karitatív intézményektől, hátrányos helyzetű emberekkel foglalkozó szervezetek támogatásának további csökkentése. Az állam nem finanszíroz: a költségvetési lyukakat, államadósságot csökkentendő. Hogyan lesz így erős, „befogadó" nemzeti identitás? Az alapok gyengülésével?

A kulturális gyász területeit hosszasan sorolhatnánk. Nemcsak Európa inog, láttuk, az arab világ is. Hogyan hat mindez kereszténységünkre? Milyen Istenképet hirdetünk, s kell hirdetnünk ebben a változó világban? 2011 márciusától, számunkra, katolikusok számára, ez már hivatalosan sem lesz csupán alternatív kérdés. XVI. Benedek pápa sürgetésére állandó szervezeti formát kap a szekularizációval, a „nem-hívőkkel" való párbeszéd. Ami új: a vallásközi dialógus státusára emelkedik a „poszt-kereszténységgel" való párbeszéd. „Ma, a vallásközi párbeszédek kiegészítéseként, párbeszédet kell kezdeni azokkal, akik számára a vallás mára idegen, akik számára Isten ismeretlen." A franciaországi Sorbonne-on az előadások témája: „Vallás, Felvilágosodás, Értelem".

Julia Kristeva legutóbbi munkájából idézek, szekuláris oldalról (Hatred and Forgiveness, Columbia University Press). Maga is résztvevője a programnak. Gyűlölet és megbocsátás könyvcíme már maga program, milyen Istenképre fogékony világunk. Püspökeinknek, teológiai tanárainknak, oktatási szakembereinknek „tükre" kéne legyen e munka. Kristeva szintézisét adja a szekuláris identitásnak, az európai humanizmusnak. Abból a francia hagyományból, melynek − teológiai képzésünkben szinte zömmel még mindig csak kárhoztatni és ellenségnek látni tanítunk. Gyászmunkánknak, mely istenképünket újítja meg, fontos iránytű gondolatai. Fő tétele: a szekularizációnak szüksége van ön-korrekcióra. Az európai identitás válsága nem oldható meg a „vallások bölcsessége" meghallgatása nélkül. A szekularizáció mélyen hallgat a két legfontosabb területen. Képtelen az anyaság és női szerepek pozitív megfogalmazására, és hiányzik a fogyatékkal élő emberekkel való szolidaritás. A világi humanizmusnak, mondja, ezért egyszerűen muszáj meríteni a keresztény szolidaritás történetmondásából, a „Passióból". „Új kulturális forradalom szükséges". „Egy sokkal komplexebb humanizmus, ami képes felismeri a szenvedést, és jobb esélyt kínálni az életre, mely az életre terveket és eligazodást mutat." S a kulcs azt hiszem, zseniális kiegészítése a Felvilágosodás csúcs-programjának. „Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, és: Sebezhetőség!"

Multikulturálisában (is) elbizonytalanodó világunknak szüksége van a béke és szolidaritás Istenére. S nekünk, keresztényeknek, mindazt meg kell gyászolnunk, ami akadályoz ennek az istenképnek a megfogalmazásában. „Isten nem politikai, vagy médiabarát érték, hanem a jelentés és beszélt nyelvünk vizsgálata" − írja Kristeva. E a mi kulturális gyászunkban az elvesztett „Kereszténység" és „Máriaországa" fölött, meg kell tanulnunk elfogadni: „A vallási tapasztalat, és gyakorlataink elemezhető. Lehetséges és szükséges is, feltárni ahogy a vallásról gondolkodunk, s főleg, ennek kudarcait." S Kristeva érvel, fáradhatatlanul, hogy szükséges egy új képzelet. Aminek része a pszichoanalízis, az irodalom, s a katolicizmus, a protestantizmus, és az ortodoxia kulturális öröksége. S kulturális gyászunk talán legnehezebb eleme, belátni: senkinek sincs monopóliuma, hogy legnagyobb értékünket, a személy szabadságát kizárólagossággal definiálja.

Nagy lecke ez európai kereszténységünknek. Ám még nagyobb esély, hogy épp Európának egy új Kereszt-ábrázolást kínáljunk. S újra gondoljuk a Kereszthez való viszonyunkat. Sok-sok meglepetéssel. A multikulturális közegünkre való odafigyelés vezethet el oda, hogy a keresztény lelkiség „visszavonulása az emberi bensőbe" végre irányt változtasson. A „történelem misztikáját" tudjuk majd újra felfedezni. Nem folytathatjuk tovább az elfordulást a történelemtől, a külső történettől. Gyászunk lényege: mindeddig nincs helyes modellünk a szekularitásról. Illetve, ami van, az apologetikus. Bűnbakképzésre és visszavonulásaink megindokolására „a szív szentélyébe", kiválóan alkalmas. Ha nem születik meg bennünk a Kereszthez való új viszony, akkor egyházként félő, csak bedolgozói leszünk a már meglévő bűnbakképzésekhez és hatalmi versengésekhez. A sebezhető Istenről kéne nagyon mélyen elgondolkodnunk. Hogy a kereszténydemokrácia új megerősítést nyerjen, és új függetlenséget. S ez, teológiai képzésünk számára is izgalmas utazás lesz. Gyászok-gyásza, kihívások kihívása. Türelmesen, de következetesen felülvizsgálni a régi, „véres-keresztábrázolást". Mely mögöttes képe egy agresszív és hódító Isten; mely „dinamikához", valami miatt, érthetetlen módon, de ragaszkodunk. Cantalamessa Élet Krisztusban, A római levél spirituális kommentárja hatodik fejezete jár a fejemben. Az Atya új képének szükségességét veti fel. Tétele rezonál Kristevára. Isten szenvedéséről egyszerűen muszáj lenne beszélnünk. Mert ezt a területet hanyagoltuk leginkább. Mint mondja, a „teológiai korrektség" oltárán, hogy Isten „lényegében nem szenvedhet", nagyon sokat veszítettünk. Gyakorlatilag a modern világgal való párbeszédünket.

Cantalamessát zárásként, csak továbbgondolom. Muszáj a nyelvi kockázatot vállalnunk, hogy Kristeva „Szabadság, Egyenlősség, Testvériség, Sebezhetőség" programjára válaszolni tudjunk. Lehetséges, megrajzolni a „gyászoló Atyát". Aki mint Isten nem diadalmas a Kereszten vagy épp a Háromságon belül. Hanem mély szolidaritást vállal a Fiúval, a „beszélő lénnyel", aki épp közöttünk, erőszakosan, nyelvét veszíti el. Azt a gyönyörű, beszélő nyelvet, melyet igazán csak az Anyák tudnak értékelni és megbecsülni, mint fiukkal való közös születéstörténetet. A Kereszt visszatükrözheti az embert. A „beszélő lényt", ahogy Kristeva nevezi. Szép szimbóluma létünk benső dimenziójának, a „lelki térnek". Mindannyian magunkban hordozzuk ezt a „képzeletet". Mely pajzsunk a létünket ért külső és belső támadások ellen: lélektani, testi traumák; vagy a külső társadalmi és politikai agresszió ellenében. Ha a „Keresztet" tudjuk ilyen védőernyőként megmutatni és hordozni: megszületik a híd kultúránk felé. A kihívás: ismét és másként a keresztről. És egymásról.

 

 

2011-02-06