Vázlatok vázlata

Savernake Forest, ismét. Küzdünk a hideggel, a beköszöntött igazi angol télben. A bojler még múlt hét pénteken romlott el. Azóta nincs fűtés. Mindannyian behúzódunk a könyvtárba. Ropog a láng. Az egyetlen tűzhely, küzd derekasan.

Sárközi Mátyás, Párban magányban című kisregényét olvasom, Babits Mihály és Tanner Ilona („Török Sophie") házasságáról. Recenziót ígértem róla. A könyvbemutató élményét, a londoni Hungarian Cultural Center-ből, a hideg ellenére őrzöm, kiírni magamból. Meg kívánom fogalmazni, miben tűnik másnak az emigráns-tudat emlékezete a honi kultúra kánonjára, otthoni viszonyunkhoz képest, ugyanahhoz az örökséghez.

Figyelem barátaim családi életét, két lányukkal. Persze, egyfelől, koránt sincsenek ideális helyzetek. De épp ez a dolgok természete. A család, mint a kis történelem. Megismétli, magában hordozza a nagytörténet küzdelmeit. S persze, ez fordítva igaz, hisz a nagytörténelem az, ami tükrözi a család „történéseit". És mégsem. Mert a történelem és a család között ott feszül egy ugrás. Valami, amitől a történelem más. Ami a nagytörténetet mássá teszi.

Marie-Louise ott ül apja, Rober térdén. The Gruffalo-ot olvassák. Francia lányok, most itt vannak, vidéken, nagyanyjuknál. Az erdő közepén lévő iskolába járnak. Jó hallgatni Marie-Louise hangját, nyolv éves.

Az apa és gyermeke hangjában ott van a család egész története. Ritmusával, ritmustalanságba ernyedéseivel.

S a nagytörténelem e személyes viszonyokból nő ki? Meghosszabbításunk. Meghosszabbításunk, de: közben valami történik velünk. Átalakulás történik a család feloldódó belső körei és a történelem között.

Papként, történelmen belül, családon kívül állva: elgondolkodtat ez a család és Történelem közötti határvonal. Család, feleség és gyerekek nélkül élve − egyszerre vonzó és egyszerre „taszít" a történelem tehetetlensége. A katolikus papi világ: platonizál. Kihív, kivonul, kimutat a történelemből, elutasítva nehézkedését. Küzdelmeiből és iránytévesztéseiből kiszáll, hogy irányait őrizze. (Ellenőrizze?)

Mégis, a napokban ezen gondolkodom. A világ megváltása ezeken a személyközi viszonyokon függ. A világ két ember szeretete között − azon át − váltódik meg. Platonizáló világomon kívül. A Robert-Marile Louse viszonyok (s ami mögötte van) tehetetlenségein, prózaiságain át. Jó lenne ezt a két világot közelíteni. Már csak azért is, mert mindkettő értékes világ. S értéke, többek között, egymásrautaltságukban áll.

Mint minden egészséges és igazságot kereső gondolkodásban, ott a kétely. Így bennem is. Milyen lehet elindulni a szeretetnek ebben a benső labirintusában? A rutinok tengeréből, tengerfenékről, napról-napra előhozni az Istent. Nem, nem is „Istent", hanem Isten bennünk élő történetét.

2013-01-21

Az Isten, aki megváltásra vár

A Nyugat, avagy a világpolitikai elit, már megint fordítva ül fel a lóra. Mindenki (önmagáért a tettért jogosan) az algériai túszejtők embertelenségét kárhoztatja. Ártatlanok életét kioltani, túszként, politikai fegyverül használni − alantas dolog. A Nyugat anti-terrorista retorikája, ami George Bush óta nem ért el ilyen intenzitást, mégis aggasztó. E retorika csupán azt felejti el, hogy az algériai túszejtésre nem került volna sor ha előbb Franciaország nem avatkozik be Maliban egy korrupt kormány oldalán. S teszi mindezt anti-terrorista, anti-iszlamista retorikával.

Az érző ember szimpátiája, joggal, az áldozatoké és családtagjaiké. A nyugati anti-terrorista retorika azonban, szomorú tény, de regimentírozott szimpátia. Mindig csupán a mi áldozatainkra terjed ki. Soha ennyit nem lehet hallani politikusok szájából „az élet értékéről", mint most. Szomorú tény, húzom ismét alá, hogy mindezt, ismét csak, az anti-terrorista retorika részeként.

Különösen Hillary Clinton, az USA külügyminisztere, anti-terrorista élet leszűkítése bánt. Amit mi veszítünk el, az élet. Az ellenség, a terrorista, az aljas merénylő nem élet. A háborús propagandák és önmeggyőzések stratégiája ez: személytelen, majd agresszív személytelenség nyelvén beszélni az ellenségről. S meg sem fordul a világcsinálók tudatában: a terrorizmus háttértársadalmáról beszélni. Megemlíteni azt, épp az algériai és mali gáz-mezők kitermelése kapcsán, helyi közösségek kizsákmányolására, épp a nagy petróleum- és gázfeldolgozó cégek kapcsán. A kiáltó szegénységre, amit a korrupt helyi kormányzatok ország- és természeti kincs kiárusítása eredményezett, a helyi, őslakos kultúrákban. Nos, ezért törtek elő, társadalmi igénnyel és támogatottsággal az „iszlámisták". S többek között azért, ezt azért mára kezdik megemlíteni az elemzők, mert a művelt, szuperönzetlenül önterjesztő demokratikus Nyugat, első dominóként, megdönt(tette)ötte a Gadhafi rendszert. Aki ellenségként tekintett a militáns iszlámra. Azóta, „arab tavasz" névvel (hülye önilluzorikus, nyugati névadás) elszabadultak az erőszak poklának újabb körei. Mindkét oldalon a béke leghalványabb igénye nélkül.

A Nyugat nehezen viseli övön aluli ütéssel bevitt vereségeit. Az aljas eszközökkel elért veszteséget. Ám ezek a jóvátehetetlen apokalipszisek sokkoló mementók. Ébresztenek: a Nyugat ugyanilyen aljas eszközökkel, technikai fölényének birtokában mészárolt le egyenruhás százezreket Irakban, Líbiában, soron-következő stb, stb.

Nem a nappali háborús krónikák, miniszterelnöki, had- és külügyminiszteri szózatok a lényegesek. Nappali történelmünket már rég nem lehet az irgalom, a béke és a humanitás eszközeivel mérni. Sokkal inkább mérvadó a halál-ösztöneibe fordult kultúránk tudatalattija. Kiváncsi lennék a rohamparancsokat, anti-terrorista műveleteket, drónok vonulását kiadó politikusok álmaira. Egész más történet lenne ez a napvilágra került, láthatatlan történelem. Kaotikus rémálmok, az eltemetetlen holtak, a szénné égett, darabokra roncsolt névtelen áldozatok szelleme hogyan kísért. Elszámoltatatlan, soha felelősségre nem vont Nyugati (gyarmatosító) lelkiismeretünk mélyén. Ott, ahol figyeld csak meg figyelmesen, egy Tony Blair, Barack Obama, Hillary Clinton, David Cameron, Francois Holland arca merevedik, egyre maszkszerűbbé válik.

Ezeket a külső történeteket, legszívesebben, kivetném magamból. Ám nem tehetem, s jó okkal nem. Mert ne eljünk az illúzióban, hogy az erőszak globalizált világában Magyarország sziget. Nem sziget. Különösen nem, mióta Áder János köztársasági elnök, ismét csak a magyar állampolgárok felhatalmazása nélkül, afganisztáni elkötelezettségünket megerősítendő, hűséglicitbe kezdett. Nem tehetné, Áder úr. S főleg keresztényként nem. Nem lehet sem személyként, sem kultúraként „befelé kereszténynek" lenni, kifelé, az ellenkultúrákkal szemben pedig nem. S a legszomorúbb az egészben, hogy az egyházak, püspökeikkel és híveikkel ismét alszanak. Lassan az a benyomásom, egy olyan keresztény Istent imádunk, akit végre, meg kéne váltani már.

2013-01-20

A keresztény látás felértékelődése (alkalom)

 

C-év, 1. hét, Sze. (Zsid 2,14-18; Zs 104,1-9; Mk 1,29-39)

A keresztény tanítás időről-időre felértékelődik. A szabadság, amit az evangéliumok Jézusa kínál: újra és újra a legizgalmasabb leválás a „kor szelleméről". (Heidegger „Das Mann"-ja jut eszembe, a valós identitását fel nem ismerő „általában ember", mindörökre zárványként kövülve történelme tehetetlenségeibe.)

Nem véletlen, hogy a zsidó szokásokat jól ismerő Márk evangéliuma, mint Jézus nyilvános fellépésének kezdetét, a leprások tömeges gyógyítását emeli ki. Márk kényesen figyel az időpont megörökítésére. Mi, a magyar fordításban elmennénk jelentése mögött: „Estefelé pedig, amikor lement a nap, hozzávittek minden beteget és megszállottat; az egész város összegyűlt az ajtó előtt" (Mk 1,32) Ám a napszaknak jelentése van. A nap már lement; a szabbat véget ért. Csak ezután vihették tisztátalan (a szent időben „érinthetetlen") betegeiket a házhoz, ahol Jézus volt.

S ez a liturgikus időre és „tudatra" való utalás döntő. Két világ kontrasztja: a liturgikus purizmus papi világa és a tisztátalan „veszélyes" betegek. S Jézus nyilvános fellépése e határok újra-definiálásával kezdődik.

Meglepő, hogy a korabeli zsidóság milyen közvetlenséggel, szó szerint, érintkezik betegeivel. Spontán és természetes emberi reakció ez. Úgy tűnik, hogy a nyomás az embereken, hogy betegeiket elkülönítsék a „tiszta", a „szent időtől", nem annyira természetes félelmükön alapult. A presszúra sokkal inkább a Törvény papok-írástudók szigorúan ellenőrzött világából fakadt. Ezért radikális és tudatos normatörés amit Jézus tesz. Arra ösztönzi kortársait, hogy nézzenek szembe, gondolják újra, mi az ami „szent" és „profán", ami „tiszta" és „tisztátalan".

Világunkban úgy fogalmaznám újra a meghívást: áthaladni a kor propagandáin, törvényein és szokásrendjén. Azaz: újra nevet adni mindannak amit látunk; minden kollektív félelem gyógyítható.

Már evangéliumát nevezik a „messiási titok" evangéliumának. Jézus többször a hallgatók, meggyógyítottak lelkére köti: amit láttak, arról még hallgassanak… (Mint esetünkben is, „nem engedte beszélni az ördögöket; azok ugyanis felismerték őt" /Mk 1,34./) A „messiási titok" azonban elsősorban azt akarja kiemelni: Jézus rálátása világunka egészen más. Ő valós nevet ad jelenségeinek. „Kategóriái" befogadóak: hisz a gyógyítás Isten békéjét ajánlja minden érintettnek.

S ezen a ponton válik számomra a legélőbbé az evangélium. A keresztény küldetés: szembenézni a világ elénk adott, „kész" fordításaival. Amit a kultúra ad, amit a „Törvény" propaganda gépezete tudatunk elé vetít, immár a nap huszonnégy órájában.

Most, amikor ezeket mondom, a reggeli istentiszteleten ott ül J., a fiatal burmai tisztnövendék, nővérével. Ám muszáj megfogalmazni ezt a hihetetlen nehéz, és ellen-kulturális, keresztény küldetést. Egész egyszerűen elegem van abból, hogy „civilizált törvénytudóink" csupán két névben tudják látni és láttatni a világot. „Terroristák", „ellenség" − melyek természetesen a mi „tiszta demokráciánk" ellenségei. Ez a névadás nem vezet semmire és sehová. Csak újabb és újabb katonai beavatkozásokra, „berlini falakhoz". És mind több terroristához és ellenséghez.

Jézussal kontrasztban nem történhet más, csak világunk és kategóriáink végső lelepleződése. A világpolitika terrorista és nem terrorista szereplői nem akarnak békét. Hatalmat és uralmat akarnak. Nem utolsósorban a kizárólagos jogot, hogy ők definiálják ki „terrorista" és ki „ellenség". Mi az „öntiszta" és mi a „fertőzés".

Kilépni a gazdasági és háborús propagandákból. Tudva, hogy „az egész város összegyűlt az ajtó előtt" (Mk 1,33). Az emberek békére vágynak. S megváltóra, aki kiszabadítja őket a régi névadások sebző ketrecéből. S ez a keresztény küldetés felértékelődése: békét teremteni, befogadó nevet adni.

(Csak a margóra. Elgondolkodtunk-e már azon, hogy odahaza, a mindenkori ellenzéki pártjaink, ugyanezt a „terrorista"/ „ellenség" – „öntiszta" negatív névadást ismétlik. S feltűnt már, évek, évtizedek óta, hogy e pártajánlatok leleplezik: ez a politikai közeg képtelen a tartalmi megújulásra. Az Index, Stop stb. hírportált végtelen bizalmatlansággal tudom csak megnyitni. Legyártott propaganda, látásunkat mérgező (belpolitikai) háborús propaganda. Névadás a gyógyítás és önmegújulás igénye nélkül. Zárójel bezárva.)

Meg kéne állni az új névadás határán, mint Márk nyitóképe. Mint Vaughan Williams 5. szimfóniája (1943) teszi békevágyával. Vagy Richard Strauss 1945-ben komponált Metamorfózisa: amint végigtekint „a náci Németország" romjain. Mindkét mű szembenézés elmúlt névadásaink kudarcaival. Megfogalmazott béke-vágyuk annak az új látásnak a vágya, ami végérvényesen képes szakítani a múlt (körénk zárt jelenünk) szűkkeblű kategóriáival.

2013. 01. 16.

Elveszett illúziók (Angyalvodka 5.)

 

....A francia légierő bombázza Mali „szakadár" területeit. Előkerülnek a szokásos jelzők, az Al-Kaida terroristák, a radikális iszlamisták, akik már a déli részeket, s magát Mali fővárosát, Bamako-t fenyegetik. A háborús propaganda − hivatalos indoklások − mind inkább émelyítnek. A lázadók iszlamista köztársaságot akarnak kikiáltani. Érdekes, míg a szíriai ellenzék esetében a „Nyugat" teljes támogatását élvezik egy hivatalos rendszer ellenerői, itt nem. Mi, a „fejlett és demokratikus Nyugat", ismét háborúzunk. Ismét, saját népüket e beavatkozásról, nem kérdezik meg.
Ha az elmúlt időszakban Euro-szkeptikus álláspontot veszek fel, az többek között az ilyen antidemokratikus háttértörténetek miatt van. Az európai centralizáció programjával visszaélés történik. A föderáció egyetlen indoka gazdasági hivatkozás.

Erre mondja azt, ösztönösen, bennem egy európai „daimonion", szokratészi benső hang: nem. A gondolkodó embernek és közösségeknek meg kell szervezni a föderációval szembeni érvelést − és szellemi rezisztenciát. Ez a jó szó. Nem állíthatnak bennünket az újgyarmatosítás háborúinak szolgálatába. A jelenlegi Európa nem érett meg a föderációra. Mert az gazdasági kényszerekre épül. És, mint a nyitó kép mutatja, vérrel. Meggyászolatlan áldozatokra, antidemokratikus módon, felhatalmazás nélkül indított hatalmi erőszakra. Mert ne legyen kétségünk, a fizikai erőszak, amit az Európai Unió (tagállamai és a vagy NATO) részvételével látunk − az a gazdasági kényszerek és erőszakok meghosszabbítása.

A Times mai vezérpublicisztikája (kivételesen a háborús propaganda szűrői át-át engednek egy rendszer-kritikus hangot) az Obama kormányzat totális külpolitikai kudarcáról beszél. Amerika, és mi, az Európai Unió, totális káoszt idéztünk elő a Közel-Keleten. Az „arab tavasz" –ban való naiv előkészítés épp nem azokat a rendszerváltásokat hozta, amit a pénzügyileg és gazdasági versenyképessége megőrzéséért civilizált formában ölni képes Európa remélt.

Semmi más nem történik, minthogy vannak más erőszakos érdekek is.

Samuel Beckett Godotra várva című darabja párizsi bemutatójának 60. évfordulója észrevétlenül elmúlt. Megemlékezések nélkül. S nem véletlen: a világ kényszereit, a civilizációnk által kitermelt abszurditásokat csak tagadni lehet. Vagy belátni: az erőszak csak erőszakot szül. Nyoma sincs a világpolitikában a béke igényének. Csak vér és bombák, a számunkra előnyös rendszerek védelmében. Épp úgy nem hiszünk a túlvilágban, mint a kezünkhöz tapadó vérben.

Igaza volt Freudnak: humanizmusok helyén, nyakig-torkig (zászlócsúcsig) halál-ösztönben tocsogunk. Ébresztő!

2013-01-14

Evilági történet

Alázatra tanított a ma nap. Régóta vágytam egy digitális rádióra. Meg is találtam a Gumtree-n. Nagyon jó áron. „Pete" –vel, kalandok után, leleveleztem, hogy ezen a héten, szombat délelőtt megyek. Kalandos levélváltást írok. Busszal indultam volna Leicesterbe. Már lefoglaltam az oda vissza jegyet, időben, jó két hete, az egyeztettek szerint − amikor váratlanul e-mail jön. Csaknem egy hetes késéssel, amiben kérem, hogy a „satnav" számára az irányítószámot és utca-nevet, házszámmal küldje el, hogy beüthessem. Megértekezett, a házszám kivételével. S a késlekedés okával: épp egy hete szívrohama volt, ami kikapcsolta a szívritmus-szabályozóját. Hat hónapig nem vezethet, úgyhogy a buszpályaudvaron nem találkozhatunk, de a házából minden további nélkül felvehetem a rádiót. A kaland fokozódik, miután átküldte a címet (a házszám nélkül), a hirdetését is törölte az ügynökségről. Így e-mailem amiben sürgetve rákérdezek a házszámra − nem is érkezett meg hozzá. Alkaland: beütöm a Google-Earth-be az irányítószámot, ami Angliában a legtöbb esetben a házhoz visz. Megtéveszt, hogy a házat a program pontosan, nyíllal mutatja. Az utca Leicester egy távoli, nyugodt külterülete, Anstey, Forest Gate Street. Visz a „bírvágy" és a lustprinzip… S a tény, hogy az eladó vár, hirdetését le is vette.

Rossz érzéseim vannak, az út kezdetétől. Gond lehet a ház megtalálásával. Nagy gond. Ami be is következik. Szombat délelőtt, mozdulatlan, alvó házak − lassan délelőttbe induló emberek. Az angolos understatement nyelvén: nem gazdag vidék. Szerény házak, többségükben rendezettek, de néhány rég felújított.

Akikkel az utcán találkozom, segítőkészek. Meglepően, hisz a „do you know someone callled Peter living on this side of the street", mégsem megszokott egy idegentől. Szombat délelőtt. Indiai, szikh turbános fiatal postás. Gondolom, segítségemre jön. Nem, nem ismer Peter-t, de ha talál ilyen küldeményt visszaúton szól. Annyival közelebb visz, hogy az irányítószám a páratlan oldalt jelöli ki. Jó hatvan ház.

Érdekes tapasztalat. A házakon elvétve akad csengő. Ha van, akkor nem működik. Két óra autóút után úgy döntök, vállalom a nehézségeket. Egy-két órát rászánok, hogy az utcára kilépőkkel, kutyasétáltatásra indulókkal szót váltsak. Másik meglepetés: a kis utcában a szomszédok nem ismerik a szomszédjukat. A többség nem. Hideg van. De vannak jó találkozások. Egy fiatal házaspár nevet, pakolósan öltözve. „Mi épp ma költözünk be."

Az Ellis utca sarkán egy fish and chips üzlet. A férfitól érdeklődöm. Rendkívül barátságos. De segíteni nem tud. „Pete-t" nem ismerek. „Kérdezte már a boltost? John mindenkit ismer." Igen. Kérdezetem. Johnt is. De ő sem ismer mindenkit, sajnos. „Pétert nem." De mielőtt kiszállításra indul, a feleségéhez bekopogtat az üzlet melletti házba. Nagyon készségesek, tanácsot adnak. S amikor az utca alvégén vagyok, a felesége utánam jön, hogy van itt egy Shoemakers Mansion, oda csengessek be, s kérdezzem meg. Ezt a becsengetést végül feladom.

Megszületik bennem a felismerés. A nap kezdetén felismert végzetem visszavonhatatlan. Büntetés, lecke, amit megérdemlek. Többször beülök az autóba melegedni. Végül elindulok. Az utcavég házai előtt még megállok. Itt volt talán a legalaposabba  kérdezésem. A telefonon még egyszer ellenőrzöm az e-maileket, „Pete" hátha írt. Ez a Three Network gprs kapcsolatával meglehetősen körülményes. Mondom magamban, végső rezignációban. „Igen, szörnyű lesz a visszaút. A kudarc érzése." S gondolom magamban, itt csak a csoda segíthet, de itt az sem fog, mert nincs miért megtörténnie. Felnézek: egy idős pár bottal. Már lelassultam a hidegtől. A pár már a sarkon, el. Gondolom magamban, na, biztos ők lehettek. Elvégre pécmékerrel idősebbeket képzelek el. S a beszámolókból összerakom, egy vagy két idősebb lakó van csak az utcában. Remény vége. Motor indít. Még felnézek, ahol állok. Egy autó hiányzik. Még egy kétségbeesett, imádságnak véletlen sem nevezném, „istenemtégycsodát". Motort majdnem indít. Ekkor egy piros kis toyota begördül. Ketten ülnek benne, egy fiatalember és egy középkorú. Elkezdenek bepakolni. Bevásárlásból.

Mondom magamban, még egyszer rákérdezek. Kezdem a mondandóm. A fiatalemberrel, aki még kint van. „Nem ismerek itt senkit, én csak segítetem a bevásárlásban." „De"…. és hozzáteszi, „megkérdezem." Bekiált a házba. Az idősebb férfi kijön. Még a „Pete"-s részhez sem érek, csak a hiányzó házszámot tudom elmondani. „Te vagy a tunerért?" Ott, a szürke utcában, egy szürke csoda. „Hozom". Bemegyünk, minden összekészítve egy dobozban. Kipakol, visszarakjuk, fizetek.

S kezdődik a beszélgetés. „Hogy van?" Mit mondtak a kórházba, hogy történt. Látja, pap vagyok. S örül a kérdésnek, hogy elmondhatja. A Tescóban történt. Semmi különös. Mindent csinálhat, csak vezetnie nem lehet. Anglikán. És rocker. Szakáll, fülbevaló. Néhány hiányzó fog. Kedves ember. Hatalmas cd gyűjtemény. A kocsi csomagtartóban hangfal. A hallban fekete doboz gitártok. Mondom, a héten imádkozom érte. Örül, megköszöni. Elválunk.

Fel sem fogom, ami történt. Örülök. Nem jöttem hiába. Fél kettő. Visszamegyek a Fish and chips-be. Beköszönök, elmondom. „Siker!". Örülnek. Gondolom, akkor ennek örömére meg is ebédelek. Kicsi, tiszta üzlet. A régi világból való fish and chips shop. Mosolygós szőke feleség. Anyósa, nyolcvankét éves. Tiszta tekintetű, szemüveges néni. Kelet-londoni kiejtés, mindannyian dialektusban beszélnek. Figyelnem kell, de értem. Szokatlan. Az egyes zóna és környezetem BBC English-e után, ez szokatlan.

Nem halat kérek, hanem kötözött virslit. „Chipest adjak hozzá?" „Yes, please." S beszélgetni kezdünk. Mintha az ő örömük lenne, újságolják két betérő idősebb helybelinek. „Sokat dolgozott érte, hogy megtalálja" − kommentálják. S beszélgetni kezdünk. Ki honnan jött. Mióta van meg az üzletük, „nagyon tetszik, szép üzletük van." Örülnek. S mindenféléről beszélünk. Hogy az emberek a mai világban nem ismerik a szomszédjukat. Mondják, ők sem ismerték „Pete-t". De a személyleírásból a férj mosolyog. „Ó, ő a Max. Nem tudtam, hogy Peter. Itt mindenki Maxnak ismeri, rocker." S mondja, hogy igen, ugye ő az, akinek pészmékere van, pedig fiatal. A férfi kikérdez a szomszédos konyha-helyiségből (ahová a nap legkezdetén behívott, hogy hagyjam itt a mobilomat és ha kideríti, ki az a „Pete" akitől rádiót veszek, akkor majd szól): kér teát? Örömmel elfogadom. S a tea mellett beszélgetünk tovább. Mikor megtudják, London melyik részéről jövök, a nénike elcsendesült hanggal mondja. „Én is Londonban születtem. London keleti részén." „Az nem volt olyan divatos rész"− szól közbe az egyik családtag. „A házunkat kibombázták. Apám úgy döntött, ide költözünk. Még kicsike voltam. Később, amikor kérdeztem, miért nem megyünk vissza, válaszolt: úgysem ismernéd fel a környéket. Mindent megváltozott, nincs miért visszamenjünk."

S ismerkedem a családtörténettel. A férfi mérnök volt, Németországban tanult. Mondja, mennyire mások a németek. „Ők a legjobb mérnökök. Megfigyeltem, nem adják fel a feladatot. Egyikük három hétig gondolkodott egy megoldáson. Nem jött rá. Ebből semmit sem látszott. A végkimerülésig hajszolta magát. Aztán egyszer csak azt látjuk, hogy dühében dobálta a szerszámait. Nagyon fegyelmezettek." 

Még egyszer megköszönöm segítségüket. Ha a felesége nem jön utánam, a hozzáadott percek és részletek nem kerekednek egésszé. Akkor épp azzal a két perccel korábban végzek és indulok utamra. „Ez a csoda."

Bennem maradt a délelőtt, emberi részleteivel. Egy szürke, házi farkas-fejű kutya. Nem ugatott. Nézett a függönyt félretolva. Egyik szeme már teljesen szürke volt. Amikor kopogtattam az ajtón, harmadszor, akkor ugatott. Fel, az emeletre, röviden. Nem jött senki. Megfigyeltem a fiatal házasok bizalmát. „Itt ez a két ház biztos nem, ott is fiatalok laknak, ők biztos nem Péter." Egy bizalmatlan nőt láttam, de ő is udvarias volt. Egy másik helyen kislány nyitott ajtót. Az apa hangja, „várjon, csak a kutyát elterelem." S nyitja az ajtót, a kutyát testével benntartva. Fekete, gengszterkinézetű kutya. A férfi kedves, mosolyog. Fogai alapján, hiányos fogsor, erős dohányos. Sajnálja, hogy nem tud segíteni, csak ötlettel. „Kopogjon be ide és ide."

Már itthon vagyok. A rádió kiválóan működik. Ám ami miatt mindezt leírtam, az ott a fish and chips-es család. Utólag tudatosul bennem, mennyire nyitott és tiszta emberek, a maguk egyszerűségében: teljes és hibátlan emberi reakciókkal. Ha most Franz Kaftkával lennék azon a bizonyos átmulatott éjszakán − amikor társai kérdésére, hogy van-e remény azt felelte, persze, az egész univerzum tele van Reménnyel, van, csak nem számunkra −, egyetértenék vele. Teljesen és félig. Igen, az egész univerzum tele van reménnyel. Itt a fish and chips-es család a bizonyíték. S még számtalan helyen, mellékutcában, muszáj, hogy ugyanígy ragyogjon a Remény. A világ jó: a helyzet nem reménytelen. Csupán a csoda közösségi természetű.

Mondom, már itthon vagyok. S a rádió tetején ott van a megkésett karácsonyi ajándék barátomtól. Reggel érkezett, a garázsba indulva nyitom ki a kis csomagot. A Királyi Posta műanyagzacskójában, csomag a csomagban. A Royal Post elnézést kér, hogy megkésve és ilyen állapotban kézbesítette ki. A boríték felszakadva, cellux-szal újra lezárva. Gondolom, a többi nehezebb társa felszakította. A rádió tetején, vékony üvegtalpon, két festett, zöld színű üvegbagoly. Kedves ajándék, karácsony előtt adták fel. Megelőlegezve a gratulációt − a reményt − a doktori dolgozat sikeres megvédéséhez.

A történtek fényében a nagyobb és a kisebb bagoly kettőse nyilvánvaló. Van még hová nőni. Evilági dolgok és hétköznapi csodák között.Kegyelem és chips, hagyományos módon csomagolva. Emberi vágyban és újságpapírban.

2013-01-12

Goldberg-variációk

Johannes Nikolaus, Bach első életrajz írója a Goldberg variációk (1742) keletkezéséről a következőt jegyzi meg. Létrejöttét a szász udvar egykori orosz nagykövetének köszönhetjük. Gróf Kaiserling, aki gyakran tartózkodott Lipcsében, magával vitte Goldberget, hogy Bachnál tanuljon. A gróf álmatlansága idején Goldbergnek kellett a szomszéd szobából a csembalón játszani. Egy nap Kaiserling megérte Bachot, hogy írjon olyan darabokat Goldbergnek, ami felvidítaná lelkét ezeken a nehéz éjszakákon. "Variációinak nevezte".

E darabok valóban variációk. Különlegességük, hogy bár megrendelésre készültek, műfaji megkötöttség nélkül. A játékosság Bach minden más munkájánál jellemzi. S ez ragad meg: ébrenlét és fegyelmezett értelem között, mintegy a "félálom" kötetlenségében tényleg ellazul a nagytörténelem, amiben élünk.

S ekkorra már Európának van miből kilazulnia. Túl vagyunk a mai "Latin Amerika" gyarmatosításán, Észak Amerika őslakóinak leigázása a küszöbön. Az Európai gyarmatosítás, Afrika fekete lakosságának megrablása, a rabszolga kereskedelem, virágkora kezdődik el. Európa protestáns - katolikus szembenállása, a vallásháborúk tetőfoka, a Goldberg-variációk idejére, már történelmi közelmúlt.

Bach zenéjében, utoljára, még képes traumáit bevallani, az európai történelem. Eljutni a tisztulás határáig, s abban elidőzni. Kultúránk "cenzor" felettes-énje, utolszor, még tükörbe pillant. Elveszett és visszaszerezhető Paradicsomába; legalábbis a menny függőlegesét még egyszer bemérni.

2013-01-11

Város(történelem)bújócska Freuddal 1.

 

Több gondolat és élmény rezdülését kéne megfogalmaznom. Miért van az, hogy az élmények intenzitásában kizökken velünk az idő? A történések, találkozások, benyomások sorjáznak − s nem marad idő feldolgozásukra.

Mint a csónak, ami reng a hullámokon, így mozdul alattam több találkozás. D. Winchesterből, a séta a New Forestben, majd a közös ebéd. S a kirándulás kezdetén, Mottisfont House – ban a kiállítás. Korábban Ágostonos kanonokok perjelsége volt. Innen a kastély-ház fura stílusa. A kiállításon fiatal, természetes anyagokkal dolgozó művészek. D. minden kiállítási tárgyat megérint. Tapasztalni akarja, teljes spontainaitással, nyoma sincs benne a múzeumlátogató gátlásának. Örmény kislány, hirtelen. Törékeny ujjai érintik a márványt, a fát, az üveget, a fémet. Azzal a közvetlenséggel, ami csak ezen ujjak begyén születhet meg. Mintegy ellenpontjaként a család az örmény népirtás idején történő menekülésének.

Itt van bennem a dalírás öröme is, K-val. Lojzinak átküldtem néhány zenét, amit írt. Lojzi írja, hogy szerencsés vagy, Bálint, hogy ilyen lelkekkel találkozhatsz. S megfigyelem K. énekhangjának természetességét és zenei intelligenciáját. Szintén egyfajta ellenpontja a hitleri Németország, mint múlt, szörnyűségeinek. A történelem különös módon kompenzál. Mintegy új esélyt adva önmagának, tagjaiban. (K. váratlanul átküldött egy zenei hangulatot. Az esőből születő táncot asszociáltam hozzá. Tetszett neki a szöveg, továbbírta. A történet egyszerű: esős reggel, ugyanaz a történet történik velünk. Ám a kérdést felteszi a szobából esőbe induló ember: hátha mégis csoda vár? S a monoton szürkeségből egy belső hang táncba hívja, belépni a másik dimenzióba. Elindulni az ellenkező irányba…)

S még sok-sok, nem csituló történés ring bennem. A legfrissebb, Roccó visszajött Olaszországból. Kopogtatok az irodája ablakán. Nyílik. Megkínzott arccal mosolyog és üdvözöl. Vendégének olaszos közvetlenséggel mutat be: az a közös bennünk, hogy egyszerre veszítettük el apánkat. Gyászból érkezik. Mondja, üres volt a ház tegnap, amikor hazajött. Muszáj volt elmennie moziba. Nem bírta egyedül.

Ezek a történetek sorakoznak bennem. Nem távoznak, sokáig maradnak. Mintegy hátteréül a napokbeli töprengésnek. Freud-ról olvasok. A módszere ellen emelt kifogásokról. Egész élete harc volt, hogy „tudományként" tekintsenek munkájára. Szinte megkeseredett küzdelem, és elvettetés a természettudományok részéről. Nagyjából hasonló − ez a párhuzam foglalkoztat − mint ahogyan a „hit világát" veti el a Dawkins-féle hangos „tudományos ateizmus".

Pedig Freudnak, miként a „teológiának" is, igaza volt. A huszadik század elején, a tudomány arca mögött (elfordított tekinete?) felgyülemlett történeteket (történelmet) egyszerűen muszáj volt valahogy feldolgozni. Amit a modernitás magabiztos tudományossága nem tett meg − azt megtette Freud civilizációról való töprengéseiben. Ahogyan a személyes történet súlyát egyedül elhordozni képtelen egyén esetében, úgy a történelmi idő irdatlan terhét is emlékezetbe kellett emelni. Meghallgatni. S főként: érinteni, közvetlenül.

S itt villan be, metsző élességgel, a napokban újra-nézett vita az ateista Richard Dawkins és a zsidó főrabbi, Jonathan Sacks között. Nem a vita önmagában érdekes. Hisz a felek álláspontja jottányit sem közeledett. Sokkal inkább a tény, amit Richard Dawkins soha nem fog megérteni, miközben totalizálja a „természettudományt", mint egyedül illetékes tudás-tekintélyt. Nem érti, hogy a vallás sokkal több, mint Isten léte vagy nemléte. A tét: a történelmet tudni érinteni. Annak közegével, összetettsége miatt, a természettudomány képtelen közvetlenségbe lépni, „átfogni". S a felgyülemlett terhét hordozó történelmet mi és ki hallgatja meg? Freud heroikus és végtelen etikus kísérletet tett rá; miként az általa kritizált vallás is. De ez majd egy következő „városbújócska" tárgya.

Különös szokásom, hacsak megtehetem, a fontos szövegeket nem interneten olvasni. Hanem első kiadásban, lehetőleg még a szerző életéből. S így érintem a történelem lapjait, a már említett közvetlenségben. Freud két mondatát idézem az Egy illúzió jövőjé-ből. 1928, London, a Hogarth Press and Institute for Psychoanalysis kiadása. Fordítom. „Végül a különös tényt szemlélhetjük. Általánosságban, az emberek naiv módon tapasztalják meg jelenüket. Úgymond, anélkül, hogy fel tudnák mérni annak tartalmát; először megfelelő távolságra kell szert tenniük − azaz a jelen múlttá kell, hogy váljék − mielőtt megjelennének a rálátási pontok, melyekből a jövőt megítélhetnénk." S végül a másik mondat, mely mintegy ítéletünk − s mindenkori történelem-bújócskánk kiinduló alaprajza. „Minél kevésbé ismeri az ember a múltját és a jelenét, annál illuzórikusabban méri majd fel a jövőt." Embert és Istent.

2013-01-10

A politikai korrektség hosszú árnyéka

Megdöbbenéssel olvasom a hírt. A FIFA döntése alapján, Magyarország köteles zárt kapuk mögött rendezni a Románia elleni sorsdöntő vb selejtezőt. Ok: az augusztus 15-i Izrael elleni barátságos mérkőzésen, szurkolók egy (kis) csoportja, antiszemita rigmusokat skandált. Az európai rasszizmus elleni mozgalom (FARE), egy bécsi jogvédő szervezet és a Simon Wiesenthal Központ feljelentése alapján.

Felháborító a kollektív büntetés. Nem a mulasztókat, a bűnöst büntetik, hanem kollektíve egy egész nemzeti közösséget, s nemcsak futballszerető részét.

A „politikai korrektség" nap mint nap, manipulatív módon, hatalmával visszaélve, lépi át határait.

Pontosan, mintegy műhelyben előállítva lehet nézni, közelről, mi gerjeszti az antiszemitizmust. Mert ez, most a kollektív psziché archaikus válasza. Megaláztatásra a válasz mindig zsigeri, és most nem csak a zsiger válaszol.

A döntéshozók valószínű nem ismerik a dolgok nem zsigeri természetét. Politikai felelőtlenség a tettük − hisz pontosan tudják, hogy ez, milyen reakciókat generál majd. Az a FIFA/UEFA hozza ezt a döntést – csaknem fél évvel az eset után − amely tagjaiban, sic! testületileg, volt alig egy éve romlott. Hogy hogyan is adták el a „politikaikorrektfeddhetetlenek", akik, ha le nem buknak, most ott vannak a döntéshozók között, a következő vébé szervezését. „Nokiásdoboz-pótló" aktatáskányi dollárhalomért. S ezt most zsigerileg teccettem írni.  

Nem fogadom el a döntést. Zsigeri indulatból visszautasítom. Engem, a futballszerető, játszó embert – s nem csupán „engem", de a futballszerető családokat és gyerekeket, ne antiszemitázzon le sem FIFA, sem UEFA, sem semmilyen emberjogvédő központ. S főként nem a „politikai korrektség" farkasbőrébe bújt bűnbakképző „gépezet". Mert egyszer megtörténik majd a „politikai korrektség" kategóriáiba regimentírózott agyak lázadása. S félő, az „antiszemitaként" kollektíven megbélyegzett közösségek, egyszercsak úgy kezdenek el lázadni, zsigerből, ahogyan csak a „politikai korrektségek" ellen lehet.

Magánemberként vádolom − nem a kort, kivételesen − hanem a feljelentő három szervezetet tudatosan gerjesztett antiszemita indulatokért. Ez az én országom, az én hazám, és az én felelősségem, hogy abban antiszemita hangok, rasszista szurkolás, ne jelenhessen meg. Ez az ostoba, hatalommal visszaélő döntés, évek filoszemita munkáját tette tönkre. 

2013.01.08 

Éjszakai beszélgetés Pilinszkyvel és Mozarttal, Dél Kensingtonban

Szeretettel, az odahaza épp kirobbant Bayer-vita helyére (is).

Éjszakai beszélgetés Pilinszkyvel és Mozarttal, Dél Kensingtonban

Új év. Elhatároztam, megpróbálom újrakezdeni a Londoni naplót. Apa halála mindenképpen határvonal. A világ pontosabb megfigyelésére ösztönöz. Az élet még pontosabb megfigyelésére. Az öröm lehető legpontosabb megfigyelésére. Tulajdonképpen írni kéne, szüntelen, hogy ez a figyelem fennmaradjon. Élni.

S töprengek: mennyi üresjárat. Kihasználatlan nap. Nyugtalansággal tölt el, milyen "hatékatlan" a szívem. Negyvennégy év felgyülemlett tehetetlensége gördül minden percében. Ébresztő! Új év! Talán, mikor először vesszük komolyan az újévi fogadalmat, az, a felnőttség visszavonhatatlan jele. Pontosabban fogalmazok: éveink tehetetlenségét feltartóztatni, a szándék.

Úgy kéne tudnunk életünk fölé hajolni, mint egy Mozart zongoraverseny fölött elmélyedni. Meglátni, hogy mennyi árnyalat, gondolatbeli gazdagság van jelen, állandóan, a felgyülemlett években. C. M. Girdlestone Mozart zongora koncertjei-ben olvasom a 19. F-dúr concerto elemzését. Technikai leírásai ellenére ami feltárul: egy rendkívül komplex világ. S talán a felnőtté válás fontos állomása: felismerni Mozart drámaiságát. Nem felszínes szórakoztatás. A dráma ebben a tündöklő tengerben is tükröződik. A vihar minden színe jelen van. Igaz, visszafogottabban. Ám, csak hogy még jobban megértsük életünk drámai hullámtörését, ami ott történik, feltartóztathatatlanul, emberségünk partjain.

Tegnap, végre, egy értelmes dolog került elém az internet (parttalan) tengeréből. Lírai beszélgetés Pilinszky Jánossal. Az 1965-ös, fekete-fehér interjú. Mikor még tanár voltam (amíg tanár lehettem), megnéztük a végzős negyedikesekkel. Érdekes emlék, nyüzsgésük ellenére is, időnkén, beköszöntött a csend. Mert Pilinszky olyan dolgokat mond ki, aminek sem kamasznak, sem az örök rohanásban élő felnőttnek nincs ideje.

Holtfáradt vagyok, de nem tudom nem végignézni az interjút. S csodálkozom. Ott, 1965, a költői figyelemnek ez a zsenije, tisztábban látja a világot, mint internetszemű homlokunk. Az ott az internet előtti világ. Nem ipaddal ölében, nem számító-gép képernyő előtt kilazulva. Hanem verseskötettel kezében. Kedvenc fotelében, ahol írni és gondolkodni legjobban szeretett. "Remélem, ez a fehér porcelánlámpa fényével mindvégig elkísér."

S figyelem: micsoda figyelemre képes az ember. Az öröm és megváltás elérhető, lehető legpontosabb megfigyelésére.

Istenem, hol vagyunk ettől. Életünket sem figyeljük meg pontosan, nemhogy a Megváltást, legpontosabban.

S Pilinszky számomra megerősíti a pap és a szerzetes, a filozófus hivatását. Mégpedig úgy, hogy ugyanazt a figyelmet jelöli ki számukra feladatként, mint a "világiakra". Apákra, anyákra, szeretőkre, közvetlen családban, és család nélkül. Bűnösnek és igaznak. A kettő közötti határ nélkül.

S most, amikor a napi hírekben ezeregyedszer is ezerfelé esik szét a világ, Pilinszky mosolya (az öröm, hogy mint kérdezők, figyelünk rá) a kétszer kettő tisztaságával emelkedik a világ félszívű megoldáskeresései fölé. Megfellebbezhetetlen válaszként. Nevezetesen, hogy urak, ahogyan most "tűhegyre tűzve ragyog a lepketábor", egyetlen módon rendeződhet újra egésszé világunk. Csakis az öröm és a Megváltás legpontosabb megfigyelése árán.

Talán ezért is kéne írnom ezt a naplót eltékozolt óráim helyén.

Írnunk imádságunk, mint figyelmünk, naplóját. Országként: eltékozolt éveink helyén.

2013-01-07

Lírai beszélgetés Pilinszky Jánossal:

http://www.youtube.com/watch?v=IQsyQl7JRv8