Látásimitáció

.
.

B-év, nagyböjt 4. hét, Cs. (Kiv 32,7-14; Zs 105,19-23; Jn 5,31-47)

Jézus polémiája kortársaival, s főleg, kora vallási vezetőivel emberi szemünk próbája. Igen, nem tévedés, létezik az a bizonyos „történelmi szem". Történelemre és önmagunkra hangolt látásunk. Egy kor történelmi vitái: őrzik a kort. Hús vér gesztusokat. S amire nem gondolunk: ráadásul kellő távlatból.

Az első dolog, ami tudtunkra adatik: mennyire korunk felszínein járunk csupán. S a történelem felszíneiben élve: mulandóságunkba testesülünk. Soha nem látjuk meg azt, amit meg lehetne, és meg kellene látnunk. Mert, s ez ennek a bizonyos szemnek a lényege, látásunk „másik fele" rajtunk kívül van. Ott, ahová figyelmünknek − elmélyedés, lelkiség? − meg kéne érkeznie. Hogy szabad és valós ítéletet mondhasson a korról. Ami ebben a vitában Jézusból kifakad, az önmagába (a történelem zsákutcáiba) feledkezett szemünk története. „De az Atya is, aki elküldött engem, bizonyságot tett rólam. Az ő hangját nem hallottátok soha, arcát sem láttátok, és az igéje sincs meg bennetek maradandóan, mert abban, akit ő elküldött, nem hisztek." (Jn 5,37-38)

Valóságos tapasztalata mellett, szép metafora is, az Atya látásának képe. Ha ezt az elmélyedést elérnénk − a szó szerint kitágult szemhatárt − másként látnánk mindent. Mellbevágó az a sebész-kész pontosság, ahogyan Jézus kimondja történelmi látásunk meddőségét. Az okot. „Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget" (Jn 5,44) Telitalálat ez korunkról.

Soha nem fog kitisztulni a történelem, ha − főleg vezetőiben − nem tud kilépni a hatalom szemeiből. Bizottságok, „Nagytanácsok", „Úniók", helyi parlamentek, hírportálok − mindvégig megmaradnak a hatalom nárcizmusában. Büntetnek, reguláznak, előírnak, behajtanak, ítélnek vagy épp ölelnek: a saját dicsőség mátrixában. A dicsőség és a társadalmi perszóna stabilizálásának (elismertetésének) bűvöletében. Ezért fog történelmi ítéleteink, publikációk, megszólalások és döntések csaknem egésze kihullni a Jövő Emlékezetéből. Mondhatnánk Istent is: a metafora valósága a lényeges. Kimondani: mennyire a szinte "ödipális" dicsőségkeresések korában élünk.

Mert ez a „modell" mindannyiunk dicsőségkeresésére érvényes. A kisember antiszemita dühétől, a morális ortodoxiák önelégültségéig. Ezért mindennél valóságosabb ez a Jézus-polémia. Mert mindenki ébredéséért szól: hogy egyszerre változna át a karma-háló minden szeme. S a dicsőségeket és dicsőítéseket felváltaná a történetért való személyes és kollektív felelősségvállalás. Tulajdonképpen: az Atya mozdulatai.

S mélységes bölcsesség ez az „imitatio Christi". „Hogyan tudnátok hinni ti, akik egymástól fogadtok el dicsőséget, de azt a dicsőséget, amely az egy Istentől van, nem keresitek?" (Jn 5,44)

2012-03-22