.
.
A kérés a kapcsolat világa. Amikor kérek: a lét rendjében helyezkedem el, valós helyzetem szerint. A kérésben ráeszmélek − ébredésként nehezedik rám −, hogy az ember létében függ a Másiktól. Elfogadom, bevallom: nem vagyok autonóm, ön-elégséges.
Első látásra ez félelemmel tölt el. Mindig van valami félszegség, kényelmetlenség a kérésben. Pedig, kérni: a kegyelem világába ágyaz be. Minden nehézség ellenére, amivel a kérést megformáljuk, érezzük, hogy ez a függés: a szeretet világába való belépés is. S nemcsak én, aki kérek, de akitől kérek is. Együtt lépünk be egy nagyobb rendbe. Mely az „adót" is kötelezi.
A kérés világa: mindkettőnket önmaga fölé emel. Hübriszünk, önteltségünk, és hatalmunk „transzcendenciája" − önmaga fölé növekedése − ez.
S érdemes egy pillantást vetni a kérés „alá". Mindannyian a kérés világából érkezünk. Melynek neve gyerekkor. Most, amikor felnőttként kérek, és amikor felnőttként kérést teljesítek: erre a mélyemlékezetre épül. Mindenki, kivétel nélkül, kérő lényként érkezett a világba. Szüleinktől, szavaink előtt, és szavaink után, egész lényünkkel kértünk. Szégyentelenül. Nehézség nélkül. S „adattunk". Bőségesen, túlcsorduló szeretettel.
A kérésnek – adásnak ezt a mély-tengerét kéne újra-emlékeznünk. Mert itt hullámzik − apálykodik-dagálykodik − bennünk. A felnőtt világ találkozásaiban annak a gyermekkori teljes bizalomban adásnak-kapásnak az ősbizalmát kellene feléleszteni magunkban. Munkahelyen, hivatalban. Mert ha ez a bizalom szólal meg hétköznapi interakcióinkban: valahol, bennünk, közelebb emelkedik Istenhez ez a bürokratikus és személytelenné lett világ. S a csoda is bekövetkezik. Amikor a kegyelem világa kér világunktól. Emberi képmást.
2012-03-01
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése