Romló szem

 

Sainte-Marguarite-sur-Mer (Normandia, 2003)

Őszintén látom, s mindig is tudtam. Sohasem értettem a dolgok „szerkezetét”. Ha tájat festettem, vagy portrét, sohasem belülről, anatómiából vagy struktúrából raktam össze. Letapogatás, végtelen türelemmel. Így születtek a képek. Emlékszem, a főiskolai stúdiumok egyikén. Dóczi László tanár úr, beszélget Horváth János csoportvezetőnkkel. Mindkettő kiváló festő volt. Egyikük ragyogó kolorista, a szentendrei iskola folytatója. Horváth „Slapi” tanár úr az alföldi iskola kiváló képviselője; szerkezet, koloratúra és egyszerre modern felhangok szó szerint súlyos festészetében. Hallom az elcsípett hangot, Dóczi dicsérő megjegyzését a rajzbak mögött. „Elképesztő laza csuklója van.” Ceruzarajz volt, hagyományos csendélet beállítás.

A „laza csukló"? Igen. Nem értettem, nem láttam át, dolgok racionális szerkezetét. Szemem, vak a dolgok analízisére, csupán letapogatott. Érzett, semmint értett. 

Ha kritikus vagyok magammal, valahol ez a szerkezetnélküliség lett a műfajom. Nem akartam, s talán nem is tudtam publikálni. Azt hiszem, figyelem-zavar, és az összpontosítás hiánya is. Érzelmek, egyfajta nyelv és racionalitás előtti „áramlás" foglya voltam, s maradtam kezdettől.  

Szerettem volna jelen lenni. Tudni folyamatosan, teljesen ott lenni helyzetekben. Kapcsolatokban, találkozásokban, elmélyedésben. Nem ment, s nem megy.  

(Most, hogy visszanézek néhány naplóoldalt, értetlenül állok. Hogy nem láttam az új bekezdés helyeit. „Szerkezet hiány.") 

Eltékozolt évtizedek? Nem mondanám; hisz mindvégig küzdöttem a figyelemért. Ébren maradni, ott lenni, itt lenni.  

Érteni akartam (még ha tékozló semmittevéssel is) ezt a felfoghatatlan világot. Ami kívül, és egyre inkább belül is, mind inkább szétesik. Törékeny csigaház a psziché. S a világ, saját mini-történetünk, és a nagytörténelem, egyre nagyobb súllyal cipeltetik hátunkon.  

Sok örömöt láttam, hús-vér emberek örömét. Sok halált is. Nem értve, csak „letapogatva".  

De miért is írom mindezt? Biológiailag öregedő tudattal, gyengülő tudattal most ugyanúgy ott állok a világ (életem, életünk) előtt. Érteni akarok, megérteni: s minden oldott, szerkezet-nélküli. Túl bonyolult. Könyvtáram, iskoláim, emlékeim egyre irrelevánsabbak. Idejét múlt a látás, amim még van. 

A különbség fiatalkori magammal óriási. Tájkép-festőként, vásznammal ott álltam a világ előtt. Mint mini-esszét, a világot letapogattam. És boldog voltam, hogy portréját megfigyelhettem. 

Ma a vászon ugyanúgy üres. Ecsetjeim itt vannak a polcon. A harminc éve érintetlen, letakarítatlan színes paletta. A különbség: a félelem. Hogy a világot ábrázolni többé nem játék. Nem a határtalan szabadság élménye. 

Kényszeríteni kéne magam. Hogy ne élvezetből fessek, vagy írjak, hanem munkaként. Fáradságos száműzetésként a gyermekkori és fiatal kori paradicsomból.  

A romló szem, ez tény: kimért idő. A romló értelem: kimért idő. 

 

23.01.2022 Grahame Park, Észak-London.