Constable séták 1

 

Flatfordból séta Dedhambe. Csendes minden. A Stour folyó hangtalan kanyarokkal öleli magába a tájat. Amennyire a huszonegyedik század engedi, érintetlen vidék. Élesedik a szem a Constable-tájba belépve. Nem csoda, hogy Constable szerelmese lett a felhőknek. Él az égboltozat: kékje tükröződik vízen, nádason, mező zöldjén.

Miért éppen itt született meg Constable, mint festő? Egyéni bravúr, a véletlen csodája, hogy valaki egyszercsak úgy dönt, hogy fest, és a táj ikonikus művésze lesz? Bárhol, bármikor, minden előzmény nélkül megtörténet ez? Csak egy tehetséges fiatal kell hozzá?

Constable tájában sétálva értem meg, ez elsősorban kollektív történet. Festő soha sincs önmagában. Még csak nem is a festő és a táj egyéni viszonya a döntő. Az, hogy egy Constable megszülethessen, ahhoz generációk helyi élete volt szükséges. Hogy nemzedékeken keresztül, az itt élő emberek szerették ezt a tájat. Benne éltek, dolgoztak, szépségére oda-figyeltek, minden művészi ambíció nélkül. Ez a szemekben és életekben felhalmozódott szeretet mondta ki magát, és szólalt meg Constable-ban. Egyfajta (mert öntudatlan) várakozásból születik meg a művészet. A helyben élés gyökereiből. Ezt a generációkon átívelő tekintetváltást őrzi a Stour-völgye.

 

31.03.2025

 

 

Constable walks 1

 

A walk from Flatford to Dedham. Everything is quiet. The River Stour embraces the landscape with silent bends. As far as the twenty-first century allows, it is untouched countryside. The eye sharpens upon entering the Constable landscape. It is no wonder that Constable fell in love with clouds. The sky is alive: its blue is reflected in water, reeds, and the green of the fields.

Why was Constable born as a painter here? An individual feat, a miracle of chance, that someone suddenly decides to paint and becomes an iconic artist of the landscape? Does this happen anywhere, at any time, without any precedent? All it takes is a talented young man?

Walking through Constable's landscape, I understood that this is primarily a collective story. There is never a painter in isolation. It is not even the individual relationship between the painter and the landscape that is decisive. For a Constable to be born, generations of local life were necessary. That for generations, the people who lived here loved this landscape. They lived in it, worked in it, and paid attention to its beauty, without any artistic ambition. This love accumulated in the eyes and lives expressed itself and spoke in Constable. Art is born from a kind of (because unconscious) expectation. From the roots of living in a place. This change of perspective across generations is preserved in the Stour Valley.

 

31.03.2025

Miről beszél a táj? („Háromkirályok-háromfestők”)

 

Gyakran azt gondoljuk, hogy a tájképfestés központi eseménye a festő figyelme a tájra. Ez igaz, természetesen, de csak fele az igazságnak. Könnyű átlépni a tényen, hogy mindennek alapja a tény, hogy elsőként a táj figyel ránk. A Táj folyamatosan beszél hozzánk. Valamit – mint egy szünet nélküli rádióadás – el szeretne mondani. A tájkép – éppúgy, mint az üdvösség-történelem – állandó kinyilatkoztatás és inspiráció.

John Constable, tizenkilencedik század első harmadának kiemelkedő és egyben „az első angol tájk épfestőjének” (elsőként önálló téma szintjére emelte a tájat) munkássága küzdelem a táj ránk irányuló figyelmét meghallani. A Royal Academy-in ezért nem érzi jól magát. Meggyőződése, hogy urbánus festő kollégái vakok a táj valódi, élő karakterére. Kapott egy gondolatot, amit művészként továbbgondolt. Ahogy George Pauk, a világhírű hegedűművész mondta a Desert Island Discs interjújában, hogy „a hegedű a kezem meghosszabbítása”. Ezt tette Constable, kiterjesztette a amit meghallott a tájból.

Constable munkássága arra példa, mennyire fontos, hogy képesek legyünk az osztatlan figyelemre. Amikor figyelmünket semmi nem szakítja félbe. Nem szórjuk szét igénytelen, silány dolgokra. Mai összefüggésben: amikor figyelmünk nem oldódik fel és hígul fel teljesen a cyber-térben. A Táj (természet, kinyilatkoztató Isten) igényli figyelmünket. Állandóan beszél.

S ez az állandó beszéd, önközlés az alapja az üzenetnek: gyönyörű táj tulajdonosai vagyunk. Mindig gyönyörű tájban élhetünk. S mi magunk vagyunk e szépséges tájképnek a részesei.

*

E tájra figyelés, természetesen, nyitott történet. Tanulságokkal. Például azt megfigyelendő, hogy Constable, kétszáz évvel ezelőtt, jóval kevesebb színnel dolgozik, mint a mai „modern szemű” tájképfestők. A kor, melyben él, egyszerűen még nem látja és pillantja meg azt a hihetetlen színgazdagságot, amit a francia impresszionizmustól kezdve látni vagyunk képesek. S minél korábbra megyünk Constable előtt, a németalföldi tájképek és csendéletekig például, annál egységesebb színpalettát látunk. Ám: hihetetlen érzékenységgel a részlet-megfigyelés iránt. Szinte felállíthatnánk a tételt: a kidolgozottság fordítottan arányos a „színgazdagsággal”. Minél oldottabb a forma, s eltűnnek a részletek, annál inkább kiszínesednek a képek. Mint az anyagi részecske hullám természete. A modern fizika mutatta ki, hogy egy részecskének vagy helyét, vagy sebességét tudjuk csak pontosabban meghatározni. Téltelünket végig víve: minél szétesőbb, szerkezetnélküli a korunk, annál inkább csak a színeket látjuk. (Soha nem volt ilyen színtobzódó a képernyő-világ, amiben élünk.)

*

A fenti gondolatok háttere előtt gondolkodom el a Megjelenés, Epifánia ünnepéről. Tulajdonképpen Jézus istenségének kijelentése. A karácsonyi ünnepkör, mely a Születést (az Isten közöttünk való megtestesülését) ünnepli. A tájképfestés nyelvén szólva, Epiphany a Táj mondanivalójának tudatosítása. Az Inkarnáció óta a tájnak (történelemnek) emberi szava van. Szünet nélkül bennünket szólító Szava.

Látjuk-e az oly sokszor emlegetett „Jeruzsálemet”, mint ezt az állandóan fénylő-beszélő tájképet? „Arise, shine out, Jerusalem”, for your light has come, the glory of the Lord is rising on you, though night still covers the earth and darkness the peoples./ Above you the Lord now rises and above you his glory appears.”

Az ünnepi mise második olvasmánya olvasható a Tájára figyelni tudó ember meghallgatni tudásáról. Az apostolok, miként minden megkeresztelt ember, hordozhatja az ajándékot: mindannyian „jó hallgatókká” lehetünk. „This mystery that has now been revealed through the Spirit to his holy apostles and prophets was unknow to any men in past generations.”

A három betlehemi bölcs pedig annak példája, amikor az emberi figyelem nem szóratik szét, hanem megtalálja az igazságot. Őket nem téríti el semmilyen külső csillogás, hatalom, vagy manipuláció. A háromkirályok, éppúgy mint Constable, a megküzdött Istenre-tájra figyelni tudás tanúságtevői. Szó szerint tájképfestők-Isten-festők. Elmennek a történelem legközéppontjáig, hogy ott megfigyeljék („megfessék”) a Megváltót-Tájunkat. Amit mond. S ezt párbeszédük alapjává tegyék. Alakítva lenni attól, ahogy bennünket megfigyel és alakít az Isten. Parafrazeálva Pauk képét a hegedűről: megtörténik-e, hogy az ember Isten kezében tartott hegedű, kezének meghosszabbítása. Vagy még bátrabban: mi minden jó történhet velünk, amikor kezünk meghosszabbítása az Isten?

 

 

04.12.2025

 

 

What is the landscape talking about? ("Three Kings-Three Painters")

 

We often think that the central event of landscape painting is the painter's attention to the landscape. This is true, of course, but only half the truth. It is easy to overlook that everything is based on the fact that the landscape is the first thing that pays attention to us. The Landscape is constantly talking to us. It wants to share something with us, like a non-stop radio broadcast. The landscape - just like the history of salvation - is a constant revelation and inspiration for the painter. He is given a thought, and he thinks it further.

John Constable, prominent in the first third of the nineteenth century and also "the first English landscaper. His work (he was the one who raised the landscape to the level of an independent subject for the first time) can understood as the artist’s struggle to capture the landscape's attention directed at us. He received an idea that he continued to think about as an artist. As George Pauk, the world famous violinist said when he was interviewed in Desert Island Disks, that "the violin is the extension of my hands." This is what Constable did, he extended what he heard of the land.

This attitude explains as to why he did not feel well at the Royal Academy among his painter fellows. He was convinced that his fellow urban painters were blind to the real, living character of the English countryside. They were bad listeners.

Constable's work is an example of how important it is to be able to have undivided attention. When nothing interrupts our attention. We don't waste it on undemanding, shoddy things. In today's context: when our attention is not completely dissolved and diluted in cyberspace. The Landscape (nature, revealing God) demands our attention. He talks to us all the time. And this constant speech and self-communication is the basis of the message: we are the owners of a beautiful landscape. We can always live in a beautiful landscape. And we ourselves are part of this beautiful landscape.

*

(Observing this landscape is, of course, an open story. With lessons. For example, it can be observed that Constable, two hundred years ago, works with much less color than today's "modern eyed" landscape painters. The age in which he lives simply does not yet see and glimpse the incredible richness of color that we have been able to see since French Impressionism. And the earlier we go before Constable, to the landscapes and still lifes of the German Lowlands, for example, the more uniform color palette we see. But: with an incredible sensitivity to detail observation. We could almost state the theorem: elaboration is inversely proportional to "richness of color".)

*

Against the background of the above thoughts, I think about the feast of the Epiphany. In fact, it is a declaration of the divinity of Jesus. The Christmas round, which celebrates the Nativity (the incarnation of God among us). Speaking in the language of landscape painting, Epiphany is an awareness of what the Landscape has to say. Since the Incarnation, the landscape (history) has had a human voice. His Word calling us without pause.

Do we see the so often mentioned "Jerusalem" as this constantly glowing and talking landscape? "Arise, shine out, Jerusalem", for your light has come, the glory of the Lord is rising on you, although night still covers the earth and darkness the peoples./ Above you the Lord now rises and above you his glory appears. "

The second reading of the festive mass can be read about the listening ability of a person who can pay attention to his landscape. The apostles, like all baptized people, can carry the gift: we can all be "good listeners". "This mystery that has now been revealed through the Spirit to his holy apostles and prophets was unknown to any men in past generations."

And the three wise men of Bethlehem are an example of when human attention is not scattered, but finds the truth. They are not distracted by any external glamour, power or manipulation. The three kings, as well as Constable, are witnesses of the ability to pay attention to God and the landscape. Literally landscape painters-God-painters. They go to the very center of history to observe ("paint") our Redeemer-Landscape there. What he says. And make this the basis of your dialogue. Being shaped by the way God observes and shapes us. To paraphrase George Pauk’s image of the violin: are you (are we), right now, an extension of God’s hand?

 

 

05.01.2025

Egy kislány

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Ezt a pillanatot is szeretném megőrizni. Kedd délelőtti kávé-csoport. Ukrajnai menekült anyuka, Taissia három éves kislányával. Már hetek óta szertartásos, ahogyan „ebédel”. Még babakocsiban érkezik a kávézóba. Székre ül. Uzsonnás táskáját előveszi. S akkurátusan, jó étvággyal, szép lassan megebédel. Csöndes, de rendkívül figyelmes teremtmény. Mosolya, mint szőkesége, kikapcsolhatatlan. Érti-érzi, mi történik körülötte. A felnőttek mikor kávéznak és mikor imádkoznak (pub-communion). Kék egyenruhácskája része életünk rendjének. Minden kedden színt hoz közénk. Olyan mint egy kék tükör: felnőttként bele-bele pillanthatunk gyerekkorába, és saját egykori gyermekkorunkba.

Megfigyelt pillanat, ahogy puszit kap az arcára. Megerősítést szóban és közelségben. A szláv anyuka angolul súgja oda neki, „szeretlek”. S a csöppség még tovább szelídül. Mint a világ legeslegérzékenyebb pókhálója reagál. Csak két lépésről észrevehetően. Semmiféle radar, szeizmográf nem képes rögzíteni az emberségnek ezt a legfontosabb rezdülését. Anya és gyermek egyek, de már teljesen önálló, saját életek.

S mennyit jelent, felfoghatatlanul sokat, az a szerető érintés-vallomás. Alap az életre. Híd pillér. Rögzíti, megfordítja, gyökerezteti a kis Alla életét a jó irányba.

Úgy képzelem, az ilyen láthatatlan és mégis legvalósabb érintésekből születhet jó történelem. Talán, szeretném hinni, egy ilyen kislány életében vehet jó és váratlan fordulatot a történelem.

Még valamit ehhez a kis történethez hozzá kell adni. Anyukája elmondja, mostanában rémálmai vannak a gyereknek. Látszólag semmiből. Kétezer huszonkettőben az első hullámban menekültek. Mindenük odaveszett. Talán ennek a menekülésnek az utórezgése, különös, szülőkön keresztüli áttételeken, a nehéz álom. Talán nem, s mindez csak normális velejárója a világra rányíló gyerekértelemnek. A valóság feszít, csak álomban feldolgozható izgalma. Hisz ezen mindannyian átmegyünk.

Ám mégis, e mélységben íródó álom-történet fölött nyer értelmet az a gyöngéd anyai puszi és szeretlek. Mint egy hajó fedélzetén, helyre tétetik az egyensúly. Lent, bennünk a zajló, növekvő történelem, álmok-valóság örvénye. S itt, arcunkon, szemünkön, bőrünkön, értelmünkön az a hiányzó, nélkülözhetetlen, mindennapi érintés.

 

05.12.2024

(Illustration: Waiting for Godot, Heymarket Theatre, záró jelenet)

 

A Little Girl

 

I want to preserve this moment too. A Tuesday morning coffee group. A Ukrainian refugee mother, Taissia, with her three-year-old daughter. For weeks now, her ritual “lunch” has been a fixture. She arrives at the café in a stroller, then sits on a chair, takes out her lunch bag, and eats with meticulous care, a good appetite, and unhurried grace. She’s a quiet but incredibly attentive little being. Her smile, like her blond hair, seems ever-present. She intuitively understands and senses everything happening around her—when the adults are drinking coffee and when they’re praying (a pub-communion of sorts). Her blue uniform is part of the rhythm of our lives. Every Tuesday, she brings color into our group. She’s like a blue mirror: through her, as adults, we catch glimpses of her childhood and reflections of our own long-past childhoods.

A fleeting, observed moment: she receives a kiss on her cheek, reassurance in words and closeness. Her Slavic mother whispers in English, “I love you.” And the little one grows even gentler. She responds like the world’s most delicate spiderweb, subtly yet unmistakably, from just two steps away. No radar or seismograph could record this faintest and yet most vital vibration of humanity. Mother and child are one, yet already two fully independent, distinct lives.

And how much it means—unfathomably much—that loving touch and declaration. It’s a foundation for life, a bridge pillar, anchoring, reversing, and rooting little Alla’s life in the right direction.

I imagine that good history might be born from such invisible and yet utterly real touches. Perhaps, I’d like to believe, history might take a good and unexpected turn in the life of such a little girl.

There’s something else to add to this little story. Her mother shared that recently, the child has been having nightmares. Out of nowhere, it seems. In 2022, they fled in the first wave. They lost everything. Perhaps these nightmares are the aftershocks of that escape, transmitted in peculiar ways through the parents. Or perhaps not. Maybe it’s simply the normal process of a young mind opening to the world—the tension of reality, so intense it can only be processed in dreams. After all, we all go through this.

And yet, above this deep dream-writing, that tender maternal kiss and whispered “I love you” gain meaning. Like on the deck of a ship, balance is restored. Below, within us, is the swirling, growing history—the whirlpool of dreams and reality. But here, on our faces, in our eyes, on our skin, in our understanding, is that missing, indispensable, everyday touch.

 

05.12.2024

 

(Illustration: Waiting for Godot, Heymarket Theatre, záró szín)

 

Surveillance Society Monitoring Everyday Life

 

 

Egyre többször érkezik büntetés a kamerák által megfigyelt közlekedési szabálytalanságokért. Rossz sáv használata, kisebb nagyobb hibák. A kamerák mindent látnak. Nem felejtenek és nem irgalmaznak. Van-e az embernek joga hibázni? Vagy a tévedhetetlenséget kényszeríti ránk egy egyre inkább testet öltő, lélektelen algoritmus-értelem. A kipostázott büntetések az emberiesség önfeladásának újabb bizonyítékai.

A probléma nem a gépekkel van. Hanem azzal a bürokratikus elidegenedéssel, amivel hagyjuk, hogy a gépek lélektelenségével mérjenek bennünket. Ez a gépi optika-világ a kezdete annak, aminek végpontja a gondolatrendőrség. Belelátni fejekbe, büntetni gondolatot, nem megengedni a tévedést. Büntetni a tévedést. Az emberi töredékességet. Tökéletlenséget. A hibairtást törvényessé tenni. A megfigyelés társadalmát a megfigyeltek társadalmává. Tényleg így akarjuk látni magunkat?

 

02.12.2024

 

Surveillance Society

 

More and more fines are issued for traffic violations caught by surveillance cameras: using the wrong lane, minor or major mistakes. The cameras see everything. They neither forget nor show mercy. Does a person have the right to make mistakes? Or are we being forced into infallibility by an increasingly embodied, soulless algorithmic intelligence? The fines that arrive in the mail are further evidence of the surrender of humanity.

The problem isn’t with the machines. It’s with the bureaucratic alienation that allows us to be measured by the soullessness of the machines. This mechanical optic-world is the beginning of something whose endpoint is thought policing: reading into minds, punishing thoughts, forbidding mistakes, punishing errors, suppressing human imperfection. Making the eradication of mistakes lawful. Transforming a surveillance society into a society of the surveilled. Is this really how we want to see ourselves?

 

02.12.2024

Hálójáték

 

A leicester-téri Coffe Néróban a kávézó zörejeit hallgatom. Porcelánpoharak jellegzetes csörrenése. A hűtőautomata rendíthetetlen, egyenletes zúgása. A kirakaton át: "Christmas Light" túra busz. Színes neoncsíkok futnak a feldíszített túrabusz lekerekített élein. Olasz beszédfoszlány. Mozdulatlan mobiltelefonozók. Kávéspoharukkal csendéletet alkotnak. A vécé ajtó csukódásának hangja. A két kiszolgáló a pult mögött (egyikük Bea) a türelem szobrai.

Észrevétlen, felszín alatti zörej, a hangok és képek, amit a Royal Free Hospitalból magammal hoztam. Ez itt belvárosi kirakatablak. Ott fenn, a tizenegyedik elemet „Északi Osztályán", tulajdonképpen ugyanez volt a látkép, csak madártávlatban. Mint egy digitális Brueghel festmény. A nagyváros fényei épp ébredezőben, a szürkület épp leereszkedett Londonra. Az építkezési daruk, épületek magaslati pontjai: vörös irány-fények. Először ezek láthatóak. Ezt látni barátom kórházi ágyából.

A kávézó mit sem tud ezekről a magammal hozott zörejekről. Pedig ugyanaz az elektromos hálózat. Távoztamban a liftbe belépés elött sokkos zokogás hangja. Fiatal, meggörnyedt nő halad el a folyosón. Férfi követi, teljes tehetetlenségben. Mintha megszűnt volna a gravitáció, sem közeledni nem tud, sem segíteni a síró nőn. Most vesztett el valakit.

Idefelé egy pub ablakához közel húzódom. A szemerkélő eső miatt is. Premier League meccs a képernyőn. Liverpool-Manchester City. Szoboszlait még nem cserélték le. Bemegyek. Stella Artois a szurkoláshoz. Meglövik a második gólt. Innentől édes és biztos a győzelem. A gólnál a pub egyik fele tapsol és ujjong. Ők a Liverpool szurkolók. A másik fele sértett csendben. A maga ritmusában így hullámzik kórházak és kávézók között a város. Valakik könnyebb, valakik nehezebb gravitációban.

 

01.12.2024  

 

 

Netplay

 

In the Leicester Square Caffè Nero, I am listening to the café's sounds. The distinctive clinking of porcelain cups. The unyielding, steady hum of the fridge. Through the shop window: a Christmas Lights tour bus. Strips of colourful neon run along the rounded edges of the decorated bus. Snatches of Italian conversation. Motionless people absorbed in their phones, creating a still life with their coffee cups. The sound of the bathroom door closing. The two servers behind the counter (one of them, Bea) are statues of patience.

An unnoticed, underlying noise – the sounds and images I brought with me from the Royal Free Hospital. This here is a shop window in the city centre. Up there, on the eleventh floor of the "North Ward," the view was essentially the same, only from a bird's-eye perspective. Like a digital Brueghel painting. The city's lights just awakening as dusk descended over London. Construction cranes, the high points of buildings: red navigation lights. These are the first to appear. This was the view from my friend's hospital bed.

The café knows nothing of these noises I carry with me. And yet, it’s powered by the same electrical grid. On my way out, just before stepping into the elevator, the sound of shocking sobbing. A young, hunched woman walks down the corridor. A man follows, utterly helpless. It’s as if gravity has ceased to exist; he can neither approach her nor help the crying woman. She has just lost someone.

On my way here, I hovered near the window of a pub. Partly because of the drizzling rain. A Premier League match plays on the screen: Liverpool vs. Manchester City. Szoboszlai hasn’t been substituted yet. I go in. A Stella Artois to accompany the cheering. They score the second goal. From then on, victory is sweet and certain. At the goal, one half of the pub claps and cheers. They’re the Liverpool fans. The other half falls into an offended silence. In its own rhythm, this is how the city oscillates between hospitals and cafés. Some people live under lighter gravity, others under heavier.

 

01.12.2024

At the Root of Images

In the Sunley Room at the National Gallery, there is an important and thought-provoking exhibition titled Discover Constable and the Hay Wain. Constable's The Hay Wain is perhaps his most famous painting, created in Flatford (Suffolk).

In this painting, "a hay wagon is being driven across a shallow mill pond, and haymakers can be seen working in the meadow in the distance. A little dog patrols the mill pond bank, and a woman collects water from a house, which was then owned by a farmer, William Lott. The scene portrays an idyllic rural life, but it is an idealized image. When the painting was created, Britain's landscape was rapidly transforming due to industrialization and urbanization.

Painted in his London studio, the picture is often interpreted as Constable's reaction to these transformations—the noise, ugliness, and pollution. As such, it is a nostalgic work, embodying Constable's deep connection to the land and rivers, which he claimed made him a painter. Yet, the agricultural workers he depicts faced a precarious future, though they appear here in harmony with the land. The Hay Wain was considered radical in its time for its scale, texture, color palette, and Constable's close attention to natural detail."

As we approach the Advent season, this perspective invites reflection. The artist's viewpoint can model how we await and prepare—teaching us to turn toward the world and share God's loving gaze on human history.

However, we are still in a pre-Advent state, caught up in an increasingly industrialized (or digitalized?) life. Our lives, much like those of Constable's time, are driven by the relentless forces of capitalism. Our landscapes, both internal and external, are undergoing dramatic transformations.

Without the artist's vision, such historical changes might fade into forgotten history, leaving us in a world devoid of remembered beauty. Yet art interrupts this forgetting. Art has the power to freeze the uncontrolled flow of the digital into a still image. Indeed, art could be defined as still frames of our humanity—frames we can contemplate, which halt us in our hurried lives.

The art historian I cited interprets Constable's work as nostalgia, a longing for an idealized past. But is it truly just nostalgia? Is it merely a romanticized yearning for a bygone era?

There is more to it than that. The painting's beauty lies in its advocacy for the people of that landscape. It speaks for William Lott, the farmer, and his contemporaries, commemorating their vanished lives and suffering. It preserves the beauty of their existence, their world, and their labor. This beauty, articulated by the painting, becomes an intercessory prayer. It is an artistic disruption of despair and anxiety caused by the dramatic changes of the time.

This iconic British landscape provides a model for Advent's interruption. We are called to be open to His coming. Before Advent, we are captives—bound by structures of domination, impatience, and restlessness. In our own time, we face "Industrialization 2.0." The beauty Constable created reflects the beauty of the Advent season: God's beauty and His original vision for humanity, which disrupts the ugliness overshadowing our lives.

This is not "nostalgic beauty." It is Christian beauty in the present. It is hope. And this hope—God's viewpoint, the artist's viewpoint, and the Christian's viewpoint—awakens us. It opens us to what lies beyond our wounded history and beyond the self. The beauty of Advent, I wish for all of us, disrupts the familiar.

Like Constable's The Hay Wain, Advent teaches us to bring new beginnings of Divine Beauty into places overshadowed or forgotten. Let our perspective be humble. Let us, perhaps, join the little dog in the painting, faithfully patrolling the mill pond bank as humble servants and stewards of the Kingdom of God's Beauty.

 

28.11.2024

Áradó folyam/ Flowing Stream

 

Együtt élünk a digitális világgal. Digitalizálódó életünk ez. Folytonos áramlás. Minden, ami tartalom, ami belőlünk került „oda", áramlik. Most, hogy napokban előveszem 16-18 éves koromban készült rajzaim, különös érzés visszapillantani. Szinte hihetetlen, hogy az akkori csendéletek, tájképek, egy-egy portré, toll-rajz, akvarell – mind-mind egy internet előtti világban születtek. Hihetetlen erővel jönnek szeme (vissza) ezek a képek. Figyelem, küzdelem, megzavaratlan figyelem szülöttei egytől-egyig.

Még csak azt sem mondanám, hogy művészet, bár, azt hiszem, megütik a művészet szintjét. Ám természetük gyökeresen más, mint a megállíthatatlan digitális adatáramlás. Nem, nem a gépek, hanem a soha meg nem álló cyber-folyam, ami felfal bennünket. Emberségestől, bolygóstól.

Szóval, a fiatalkori képek előtt állva is elgondolkodom. A kulcs modern cybervilágunkat megérteni a megállíthatatlanság. Az, hogy nincs az a Szó, hatalom, ami megálljt parancsolna ennek a veszélyesen megáradt folyamnak. Mert az internet tartalma partok nélküli, kontrollálhatatlan áramlás, „flow". Olyan, mint a sérült emberi psziché, mely egyensúlyát veszítette. Nincs szabályozó felettes én, kontrolláló ego. Csak a tudatalatti állandó, soha nem szilárduló magmaömlése. S a parttalan információ nem szilárduló lávaként elönt mindent. Bármit is hazudjunk magunknak, hogy szabályozzuk ezt a tartalmat, ez nem igaz. Az internet-tudatalatti ömlése csak akkor szabályozható, ha azt képesek vagyunk leállítani. Mozdulatlanná tenni képeit. Ez nincs már hatalmunkban.

A művészet természete ezzel a megállíthatatlansággal ellentétes. Tulajdonképpen ellenáramlás. Emberségünk állóképe. Amikor a rohanó történelmet, annak tehetetlen kényszereit, képesek lettünk megállítani.

Fiatalkori tanulmányaim, s ifjúkori barátnőm képeit, így nézem. A festmény (legyen az akár finom tollrajz, ceruzarajz) mindig határvonalon áll. A tudatalatti pusztító láva áramlása megszilárdulásának pillanata. Tudatalatti és racionális felettes én határán. Nem hideg állóképek ezek. A láva izzása, tűzmelege még benne van, ahogy örökre érintkeznek jelenünkkel. Vagy: a művészi alkotás örökké hullámzó, mégis mozdulatlan - mert megállított – tenger. Többé nem céltalan az áramlása, ellentétben a parttalanul szétfolyó cyber-valósággal, amit magunkra szabadítottunk. Ezek a fiatalkori tájépek, csendéletek és vonalrajzok: az emberi szem partjain hullámzanak. Partra értek; értelmünk partjain megszelídített hullámverés. Engedelmesen megálltak: pusztító tudatalattink, árnyékaink, indulataink, gyilkos ösztöneink egy szép képben partra értek. Bennünk. Megállni képes önmagunk előtt. Az emberi szem hatalmának engedelmeskedve. Ezzel szemben az internet világa megszelídíthetetlen, éhező vadállat.

 

26.11.2024

 

(Illusztráció: Anikó Boros, Gördülő szem, 1986)

 

 

Flowing Stream

 

We live together with the digital world. This is our digitalizing life. Continuous flow. Everything that is content, that came from us "there," flows. Now, as I take out my drawings made when I was 16-18 years old, it feels strange to look back. It's almost unbelievable that the still lifes, landscapes, portraits, pen drawings, watercolors – all were created in a pre-internet world. These images come back to my eyes with incredible force. They are the offspring of attention, struggle, undisturbed focus, one by one.

I wouldn't even call it art, although I think they reach the level of art. But their nature is fundamentally different from the unstoppable digital data flow. No, not the machines, but the never-stopping cyber stream that devours us. Humanly, planetarily.

So, standing before the youthful pictures, I also ponder. The key to understanding our modern cyber world is its unstoppable nature. That there is no Word, no power that could command a halt to this dangerously swollen stream. Because the content of the internet is a shoreless, uncontrollable flow. Like a damaged human psyche that has lost its balance. There is no regulating superego, no controlling ego. Only the constant, never-solidifying magma flow of the subconscious. And the shoreless information floods everything like unsolidified lava. Whatever we lie to ourselves about regulating this content, it is not true. The internet-subconscious flow can only be regulated if we can stop it. Make its images motionless. This is no longer within our power.

The nature of art is contrary to this unstoppable force. It is essentially a counter-current. A still image of our humanity. When we were able to stop the rushing history, its powerless compulsions.

I look at my youthful studies and pictures of my young girlfriend in this way. The painting (even if it's a fine pen drawing) always stands on a borderline. The moment when the destructive flow of lava from the subconscious solidifies. On the border between subconscious and rational super-ego. These are not cold still images. The glow of lava, its fire warmth is still in it as they forever touch our present.

Or: an artistic creation is an eternally undulating yet motionless sea - because it has been stopped – no longer aimless in its flow, unlike the endlessly spreading cyber-reality that we have unleashed upon ourselves.

These youthful landscapes, still lifes, and line drawings: waves on human eyes' shores have reached shore; tamed wave beating on our shores of understanding. They obediently stopped: our destructive subconsciousness, shadows, passions, murderous instincts have reached shore in a beautiful picture. Within us. Able to stand before ourselves under the power obeying human eyes.

In contrast, the world of internet is an untameable starving wild animal.

 

26.11.2024

Szembe-nézés

 

 

De vajon a szem esetében is beszélhetünk-e „gyökerekről"? Amikor a szem nem csak világra tekert, passzív optika, hanem élő figyelem. Lehetséges-e képektől cikázó világunkban úgy látni, hogy a szem többet tesz mint elszenvedi azt, amit lát, és csak úgy, befogadja azt? Sőt, amikor a szem nem csupán megfigyel, de alakítja is a kintet?

Mi kell szükséges ehhez? Pihent szem? Kipihent értelem és szó, egyfajta épség retinánk gyökerénél? Tulajdonképpen rémísztő, ahogy a szemünkkel bánunk. Ami passzív vizuális hulladékot naponta nézünk (akarva), vagy amit nézetnek velünk.

A gyerekekén kívül, ez a szomorú (felnőtt) szemek világa. A napokban megfigyelt kisfiú-baba szemében még nyoma sincs ennek az apokaliptikus, leharcolt tájnak, amiben élünk. Amiben szemünk sodródik ide-oda. S minden, ami a szem gyökerénél van: szív, értelem, érzések, vágyak, emberi szó. S a kisfiú szeme, a csodálatos, eredendő könnyedség (a történelemtől) mérhetetlen kontrasztban van a televíziós riporternő arcával, melyre napokban csodálkoztam rá. Arcán kialvatlan, gyűrött - meggyötört – rend. Karambolok, háborúk, hazugságok passzív megfigyelője (elszenvedője). Az arcát látva azonnal hiányzik a gyermek-felnőtt egykori arca. A szemhez méltóval megtöltött szemek. Amely odahajol a valósághoz (emberi tájunkhoz), érdeklődéssel és szeretettel, hogy magához formálja azt. Amikor világunk prózai tényei, az élő emberi szembe pillantva, mintegy visszatalálnak gyökereikhez.

 

24.10.2024

 

 

Facing

 

But can we talk about "roots" in the case of the eye? When the eye is not just a passive optic turned to the world, but a living attention. Is it possible to see in our world, flickering with images, in such a way that the eye does more than just suffer what it sees and merely receives it? Moreover, when the eye not only observes but also shapes the view?

What is necessary for this? A rested eye? A rested mind and word, a kind of integrity at the root of our retina? It is frightening how we treat our eyes. The passive visual waste we look at daily (willingly), or what is made to be seen by us.

Apart from children's eyes, this is the world of sad (adult) eyes. In the eyes of a little boy observed recently, there is no trace of this apocalyptic, worn-out landscape in which we live. In which our eyes drift here and there. And everything at the root of the eye: heart, mind, feelings, desires, human word. And the little boy's eye, the wonderful, original lightness (from history) is in immeasurable contrast with the face of the TV reporter, which I saw yesterday. On her face, sleepless, wrinkled - tortured - order. Passive observer (sufferer) of crashes, wars, lies. Seeing her face, the former face of the child-adult is immediately missing. Eyes filled with what is worthy of the eye. Which leans towards reality (our human landscape) with interest and love, to shape it to itself. When the prosaic facts of our world, looking into the living human eye, somehow find their way back to their roots.

 

24.10.2024

 

 

Szavak gyökerén (‘visszanyerni’) / At the Root of Words (‘to recover’)

A következő, visszatérő képet nem szeretném, hogy elsodródjon. Theodore, 9 hónapos fiú-baba. A reggeli kávé-klubba jön anyukájával. Memóriája hétről-hétre érik. Emlékszik rám, már barátságos, társaságom keresi. Még teljesen a szavakon „onnan", de már bizalmon „innenső partján". Teljesen. Megkérdezem anyukáját, hogy Teó érkezése, amikor megtudták, hogy várandós, változtatott-e valamit férjével világhoz való viszonyukon? Mi lett más? „Korábban sokat foglalkoztunk politikával, társadalmi ügyekkel, a környezettel. Theodore érkezésével mindezek a külső hangok elcsendesedtek. Minden figyelmünk az érkező gyerekre összpontosult."

Számomra fontos modell ez a súlyváltozás. Valami, valaki megérkezik, és a valóság Valósággá válik. Mintegy „varázsütésre" (valóság-érintés) a dolgok visszanyerik valódi súlyukat. Amiről azt gondoltuk, hogy „egész", arról kiderült, hogy még lehet egészebb.

Így, a kis Theodorral a háttérben kérdezem: szavaink milyen érintéstől válnak valódivá? Kinek, minek az érkezésétől? Mert fontos lenne az élmény, hogy szavaink, ahogyan beszélünk, ténylegesen a valóságot közvetítik. Amikor valóság és beszélő egyensúlyban vannak. Amikor a szavak gyökere és szívünk lényege között nincs semmi távolság. Egyszerűbben: amikor szó és szív között nincs távolság. Amikor sem szívünkben, sem szavainkban nincs semmi infláció. Amikor világunk és életünk a miénk, csakis a miénk. Amikor nem függünk „idegen hangoktól", másodlagos közvetítésektől. Lehetséges-e ez? Még egyszerűbben: amikor minden az, ami.

Ha a szavaknak ezt az eredendő mátrixát visszanyerjük ‒ világunk, de legalábbis személyes életünk, alakíthatóvá válik. Az ég kékje a szív valódi kékje. Naplemente, őszi lehűlés, lombok vérző színei ‒ mind a szív egy az egyhez valódi élményei.

De egyelőre ez a visszanyert szabadság még csak a felismerés szintjén létezik. Még ébredés előtt; a mesterséges, a gépi szorításában. Nem szabad a szívem. Még beszéd, valódi, folyékony szavai előtti. Épp úgy mint a kicsi Theodore. Akit megfigyelni mégis csodálatos, szabadító erő.

 

21.10.24. London.

 

 

At the Root of Words ('to recover')

 

I don't want the following recurring image to drift away. Theodore, a 9-month-old boy. He comes to the morning coffee club with his mother. His memory matures week by week. He remembers me, is already friendly, seeks my company. Still completely on the words "from there," but already on the "near shore" of trust. Completely. I ask his mother if Theo's arrival, when they found out she was pregnant, changed anything in their relationship with the world? What became different? "Previously, we dealt a lot with politics, social issues, the environment. With Theodore's arrival, all these external voices quieted down. All our attention focused on the arriving child."

For me, this weight change is an important model. Something, someone arrives, and reality becomes Reality. As if by "magic touch" (reality-touch), things regain their true weight. What we thought was "whole," it turned out, could be even more whole.

So, with little Theodore in the background, I ask: what touch makes our words real? Whose, what arrival? Because it would be important to experience that our words, as we speak, truly convey reality. When reality and speaker are in balance. When there is no distance between the root of words and the essence of our heart. Simply put: when there is no distance between word and heart. When there is no inflation in our hearts or words. When our world and life are ours, only ours. When we do not depend on "foreign voices," secondary mediations. Is this possible? Even more simply: when everything is what it is.

If we regain this original matrix of words, our world, or at least our personal life, becomes shapeable. The blue of the sky is the true blue of the heart. Sunset, autumn cooling, the bleeding colours of leaves—all are one-to-one true experiences of the heart.

But for now, this regained freedom exists only at the level of recognition. Still before awakening; in the grip of the artificial, the mechanical.

If we recover this original matrix of words - our world, or at least our personal life, becomes malleable. The blue of the sky is the true blue of the heart. Sunset, autumnal cooling, leaves' bleeding colors - all are one-to-one true experiences of the heart.

But for now, this regained freedom exists only at the level of recognition. Still before awakening; in the grip of artificial, mechanical constriction. My heart is not free yet. Before speech, before its real, fluid words. Just like little Theodore. Observing him is still a wonderful, liberating force.

 

21.10.24. London.