Plusz egy kép:)

Áldott, békés Karácsonyt és boldog új esztendőt

Az evangéliumok születéstörténete, emlékszünk, rendkívüli eseményeket hozott egy fiatal pár életében. József és Mária mindennapjait az angyal szózata (gyermeket, nem is akármilyet, fogansz) és álom (fogadd el jegyesed, rendkívüli Gyermekével) zavarta fel. A gyermek megfogant. Aztán csend lett. A mindennapok csendje.

A pár (immár férj és feleség) tették, amit egyszerű paraszt-szülők tesznek, miközben a gyermek érkezésére készülnek. Semmik különös vagy váratlan. (Leszámítva a császár népszámlálást előíró rendelete miatt a rendkívül terhes, mások számára pusztán kellemetlen, százötven kilométernyi utat.) Kísértést érzünk, hogy megkérdezzük, vajon Isten nem tudott volna egyszerűbb módot találni a gyermek érkezésére? Ám a válasz: csend.

Karácsonykor túl könnyen átváltunk a születés egyszerűségéről az "isteni csillogásra". Ahogyan az angyalok felragyognak a koromsötét éjszakában. S kezdődik e csodálatos isteni és emberi "bál". 

Mária és József nem látták azokat az angyalokat. Egyedül voltak újszülöttükkel, a legszerényebb körülmények között. Néhány hónapja Isten felkavaróan aktív volt mindennapjaikban. Ám Isten most hallgat. Szülés után, az izgalmak okozta "rendetlenségben".

Isten végül angyalt küld. Ám nem Máriához és Józsefhez. Helyette, a hegyoldalban a pásztorok rutinszerű éjszakáját szakítja meg. Azokhoz küldetik a jelenés, akik különösebben nem is várták Isten érkeztét. Huszonnégy órás szolgálatuk kizárta e pásztorembereket a zsidó istenimádás rendjéből. Amolyan vallási "kaszton kívüliek" ők, ott.

E valószínűtlen gyülekezethez érkezik Isten angyala. Lukács evangélista elmondja értelemszerű riadalmukat. S a döntést, hogy otthagyják a nyájat. Akár munkájuk elvesztését is kockáztatva. Mert sietve a Betlehemi utazás mellett döntenek. Ahol meg is találják a csecsemőt, s ahol elmondják a szülőknek a bizarr éjszakai történetet, ami velük esett.

E ziháló-fújtató pásztorok lesznek a hírnökök Máriának és Józsefnek. Érkezésük minden bizonnyal megerősítés volt, hogy Isten mégsem hagyta őket magukra. Szó nélkül. S maguk is megerősítés lehettek a pásztorok számára: nem, nem hallucináltatok, tényleg ti hallottátok először meg a hírek hírét. Isten valóban Megváltót küldött!

E találkozás volt az egyetlen csodálatos eleme magának a születésnek. Máskülönben, Mária és József egyedül voltak emberségünk - a születés - e csendes ünnepén. Talán a pásztorokon keresztül megsejtették, mint mi is ma, hogy Isten hallgatása nem feltétlen Isten hiánya. 

Az evangélista megjegyzi, Mária megőrizte az éjszakai beszélgetés szavait. Vissza-vissza tért rájuk, szemlélődve. Évekkel később, talán épp belőlük merített erőt, amikor szembenézett Isten - látszólagos - hallgatásával, immár másodszor. A Kálvária-hegyen. 

Ám mi lehetett az éj pásztorokra gyakorolt hatása? A bátorítás? Igen: Isten utána ered népének, nem felejti el. S talán, a tánc, az öröm tánca... A Bodleian könyvtár őrzi ezt az elképzelt jelenetet, az Imaórák könyvében. A pásztorok fura, kaotikus tánca. Van akinek két bal lába van festve, szó szerint. Botjaikat elszórva "táncolnak". "Tánckatasztrófa" ez a fura jelenet. Kulcsa egyedül a kavarodáson kívül álló pásztor égre mutató keze. Az Angyalok éneke megmagyaráz mindent.

Igen: még a pásztorok is tudnak táncolni, ha kitör és átüt rajtunk az öröm: Megváltónk született! S mi magunk sem tudjuk, milyen meglepő, rendkívüli hírrel léphet hozzánk életünk Angyala...

A táncjelenet, meglehet, fikció. Ám lehet, e nyers pásztorok tényleg megtanultak táncolni. Mert ez a tánc valós. Ettől az éjszakától kezdve, a Lélek újít meg minket, napról napra. Rutinjainkat bevilágítva az öröm váratlan fénykitöréseivel. Isten jósága és emberszeretete megjelent közöttünk!

(Rosalind Brown alapján) 

Szöveg nélkül

TOTEMISTÁK

 

Forradalmárok súgógépről.

Honnan jönnek ezek az arcok.

Fizikai arc és lelki arc.

Azt üvöltöd, amit üvölteni tanítanak.

Túlszárnyalod mestereid hamarosan.

Ízleled: ölni tud a szó.

Ölni jó.

 

Forradalmat sziszegsz súgógépről.

Hova lett az arcod?

Évszakok nélküli tekintetek.

Akarsz mindent, azonnal.

Mint egy Enter-gomb.

Megkapsz mindent.

És majd elveszel mindent.

Attól, aki más, mint te.

 

http://indavideo.hu/video/Hallgatok_es_kozepiskolasok_valasza_Orban_Viktor_videouzenetere

Töprengések Sosztakovicssal

Sosztakovics korai, 3. Esz-dúr Szimfóniáját, „Május 1." hallgatom (Op. 20, 1929). A könyvek, történelmi dokumentumok elhallgatnak. Tulajdonképpen a klasszikus zene is jó úton van az elhallgatás felé a korszakokkal, melyet magukba zárnak. Sosztakovics e műve mára mementó a „letűnt forradalomnak". Szemjon Kirsanov októberi forradalmat dicsérő verse a záró kórus szövege. Irónia? Őszinte tiszteletnyilvánítás egy új kor hajnala előtt?

A művészet pontosabban fogalmazta meg a korszak lehetőségeit mint maga a kor, mely megindult tehetetlensége lejtőin. A kommunizmus pusztító modellnek bizonyult, mely felemésztette önmaga teremtő erejét. Úgy fogant erőszakból, hogy bűneit soha nem tette jóvá. Még csak az igénye sem volt meg benne a morális önkorrekciónak, hogy odahajoljon áldozataihoz. Akiktől elvett, akiket elnémított, vagy örökre elhallgattatott. Egy idő után, amit adott, kevesebbnek bizonyult, mint eredendő tagadásai. A kommunizmus tragédiája az volt, hogy képtelen volt az erkölcsi önmegújulásra.

S ez a különös 3. szimfónia, a maga iróniájával és őszinteségével, ítéletünk. A kor felett, mely le és felváltotta. Amiben élünk. A kapitalizmusnak semmi oka a kommunizmus feletti győzelmet ünnepelni. S lassan a jogot is elveszíti, hogy „győzelmére" emlékezzen. Sosztakovics zenéjében van valami eredendő, „forradalmi" tisztaság, és gerinc. Benne az az erkölcsi forradalom, a történelmi újrakezdés képessége, él tovább − melyet korunk végleg elveszíteni látszik. E sosztakovicsi történelem − mint a remény történelme, melyet hordoz − ítélet a végleg kapitalistává lett Európa felett. Minden rendszer, mely erkölcsi megújulásra képtelen, bukásra ítéltetett. Az önmagát épp a napokban Nobel-békedíjjal kitüntető, véres kezű Európa öndíjazása: tagadás.  

A gazdasági kényszerektől összetartott Európa nem Európa. S végtelen veszélyesnek tartom, ha e gazdasági és pénzügyi kényszerek írnak felül más logikák mentén szerveződő közösségeket. „Nemzeti önállóságot", s helyes értelemben vett szinonimáját, a morális önállóságot. A működő, szuverén nemzeti közösségek Európája, a morális alternatívák − a korrekció többletlehetőségének − Európája. S néha az a benyomásom, hogy az Orbán-rendszer önállósági törekvései, épp, mert saját alternatíváinak nem ad teret, épp ezáltal válik egy még nagyobb függés kiszolgálójává. S lesz egy, a valódi Európa helyén történő hódítás, kiszolgálójává. Mondhatni, sosztakovicsi paradoxon.

2012-12-13

Emelkedések

Emelkedések

Írja egy anglikán barátom, háromgyerekes anya, hogy problémái vannak a „Mária kultusszal". „Szeretnék beszélni vele, kérdezni, milyen volt az anyaság az ő tapasztalatában." Amit kifogásol, épp „szeplőtelen" természetének túlhangsúlyozása a katolicizmusban.

S valóban, még Mária szeplőtelen fogantatásának ünnepe kísér, december 8-ról. A kihívás nyilvánvalóan belehelyezni mindazt, amit Máriához mint „tisztaságot" kapcsol a katolikus hagyomány, a történelembe. Mint velünk élő történetet. Mert valóban, önkritikusan szólva, a kegyelemről való jelenlegi beszédmódunk olyasmi, mintha a valós történelmen kívül állítanánk szobrot Máriának (emberségünk ideáljának).

A szent megfogalmazásával: vigyázni kell. Ahol elhelyezzük a szentet, történelmen kívül avagy valós emberi történetünkön belül, fogja meghatározni: a kereszténység világunkon belül avagy kívül helyezi el önmagát.

Az emberségünkről való elmélkedés ünnepei, mint a Szeplőtelen fogantatás, rendkívül fontos alkalmak. Épp a történelem mérlegén való megméredzkedésünkre. December 8-nak fontos üzenete van a keresztények számára. Épp kultúrához való viszonyuk megfogalmazásában. Intés ez, a kegyelemből, azaz Isten országa legközepéből. Az ünnep fontos kérdést tesz fel − az ádventi készületnek új dinamikát adva. Kereszténységünk önképe, a diagnózis, ahogyan helyünket a szekularizált világban látjuk, valóban helyes-e? Valóban olyan merev a határ a szekularizálódó történelem és a keresztény jelenlét között? Lehet-e nyugodt teológiai lelkiismerettel abba a kényelmes pozícióba helyezkedni, hogy a világ ab ovo szemben áll a „szenttel"?

A kérdés nem a két minőség viszonya tisztázásának fontosságát vonja kétségbe, még kevésbé e minőségek egymásnak feszülését. Mindössze tisztességgel rákérdez „jelenlétünkre", ahogyan a világ térképét szétterítjük, s berajzoljuk helyünket a „kegyelem" – „szekularizáció" koordinátáin belül. December 8. ünnepe az égtájra kérdez rá. Térképünk és reményünk tájolására. Azaz: amikor a világot eltartjuk magunktól, s kimérjük magunk köré terülő falként a szekularizáció tényét, nemde ez már egy, eleve (a-priori) magunkra kényszerített tapasztalás. A világ keresztények által érzékelt „ellenséges" szembenállása nemde abból az eleve távolságból fakad, ahogyan már eleve a világon és emberi természeten kívül helyezzük el „énképünket", mint Mária ünnepét, az alatta húzódó teológiai tartalmakkal?

A történelemtől távoli ideálok szükségtelen szembeállításokhoz vezetnek. S szembenálláshoz. Könnyen elhisszük, hogy a „Szentet" a történelmen belül éljük, a történelemért, a világra való missziós nyitottságban − s valójában mégsem. Biztos választ nem tudok, csak érzem, a kérdés fontos s e kérdezés; talán fontosabb, mint meglévő válaszaink.

Ugyanakkor, Mária szeplőtelen fogantatása (mentessége az emberi természetet megsebző bűntől), mint ünnep, bátorítás emberi történelmünknek. Anyaságunknak a történelemért, ha úgy tetszik. A hangsúly az ünnep történetünkön belüli olvasására kívánkozik. Ebben az értelmezésben, nem baj, hogy a „szeplőtelen természet" kirívó kontraszt lejtmenetekre kapcsoló történetünkkel. Bátorítás ez a kegyelem világából a partikuláris, egyedi közösségnek és személy voltunknak. Lehet, hogy világunk tragikus fogyatkozásokat mutat. Sőt, biztos. Hisz benne járva megfogalmazódik bennünk: valami hiányzik belőle, minduntalan. Más lehetne az, ami van. Parkok, közterületek, családok, személyes, rokoni, és munka-kapcsolatok, demokrácia, valódi közélet, valódi polgárosodás történhetett volna, és mi ezek hiányai helyén járunk. A bátorítás azonban épp itt köszönt be. Bárminemű „emelkedése" a történelemnek − csakis töredékes önmagunkon keresztül léphet be a világba. Azaz, szükség van ideálok és valós történetünk közé feszített önmagunkra. A kegyelemben az a szép, hogy az, minden körülmények között, „elbukott" emberi természetünkre alapoz. Rád és rám, s e kettő találkozásából, „öntranszcendenciájából" születő közösségre: Ránk.

2012-12-10

Töprengés a "köztes térről"

Egy fontos beszélgetés. Amit tovább gondolok belőle, úgy nevezem, csöppet sem találóan: "köztes tér". Köztünk és szeretteink között képződik. Tulajdonképpen távolság. Beszélgetőtársam vádolja magát, hogy minden erőfeszítése ellenére sem tudja, tudta, elérni gyerekeit. Egyfajta vádló távolság, maradt. Hallgatom.

A kereszténység tele van egyfajta refrénszerű önváddal. Ám ezt csak megfigyelem, személyes lelkiségeink hogyan kapják meg ezt a finom öneltérítést. A tény, hogy önvádunk marad és jelez, valós. Nem ezzel van problémám. Hanem amikor az (kegyes) önvád rögzül, repetitívvé válik, és foglyul ejt.

Úgy gondolom, a keresztény lelkiség, legjobb pillanataiban, valóban Krisztus elé állít. S a Megváltó, mint neve mutatja, mindig felértékeli töprengő énünket. Magához emel. Pilinszky János látszólag komor versei, nincs jobb szó rá, tündökölnek e szabadulástól. Költészete megfogalmazza az emelkedés örömét. S vele, e beszélgetés után, felismerem: a Megváltó tényleg magához emel, értékel, fel-értékel, önmagába alakít, mint a Kereszten. "Én pedig, ha felemeltetem a földről, magamhoz vonzok mindeneket." (Jn 12,32)

A szívünk és az elérni kívánt személyek között törvényszerűen beköszöntő távolság nem szabad, hogy önvád legyen. Elvesztett szeretteinkhez fűződő viszonyunkban sem. E "köztes tér", bár érezzük benne a "megváltoztathatatlan" súlyát, sajátos potenciállal bír. Mintha csak azért lenne, hogy a szeretteinktől való távolság alkalma legyen a figyelő szeretetnek. A "köztes tér", mint távolság, küldetéssel ruház fel: emlékezni, odafigyelni a szeretett személyre. Elfogadva, mint emberségünk tényét, e tér(történet) összeköt. Benne szüntelenül megjelennek azok, akikhez tartozunk. E "köztes tér", még ha nem hívjuk is így, imádság.

A beszélgetés visszhangjai bennem. Előtte a Chemin Neuf közösség bűnbánati liturgiája. Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festménye bennem maradó kép. "Köztes tér". Az apa két keze a térdelő fiú vállán. Még apát gyászolom: a festmény csendjében bele van írva minden. A tartozás, a ki nem mondott szeretet - amivel beszélgetőtársam is küzd. S tulajdonképpen, még ha ki is sikerült mondanunk az összekötő szavakat: az is csupán a bennünket kísérő "köztes-teret", az életünkben rejtőző csendeket emeli ki. S bár tartozásunk fölött - mint amikor a Rembrandt kép szembesít - könnyezünk, hálát kell adnunk e térért. Mert az, mint egy élő organizmus, emlékképekből és jelenünk szövetéből szőtten: út. Úttá válik, mely hozzánk engedi, láthatóvá téve szeretteinket. Szemünk elé hozza őket.

S érdemes lenne elidőzni a "tér" természetén. Akiket szeretünk ezen az élő tengeren át kommunikálunk. Szavaink, érintéseink, örömeink és reményeink meghosszabbítása ez a különleges médium. S voltaképp természete ugyanaz mint ádventé: a megérkezés arctól - arcig  húzódó tere. Amikor a szeretteit fürkésző emberi szem alászáll a szóba. Mint Rembrandt képén a fiút haza-érintő atya lehunyt szeme.

2012-12-07

TOLDOT - A hiányzó szavakról és a szavak többletéről

Rabbi Chaim Weiner

A Tóra sajátos nyelven beszél. A hagyományos zsidó tanulásban minden egyes szót fontosnak tekintenek, és külön is odafigyelünk a normál használattól való bárminő eltérésre, nyelvtanban, szókincsben. Néhány példa rá, hogy az e heti olvasmányból mit tanulhatunk, ha a Tóra szóválasztását szemügyre vesszük.

A Parasha (szakasz) a két testvér, Ézsau és Jákob bemutatásával kezdődik. Értesülünk, hogy Izsák Ézsaut szerette, mert vadhúsát ette, míg Rebeka szerette Jákobot. (Ter 25,28) E szakasz világosan elmondja, Izsák miért szerette Ézsaut. Ám Rebeka szeretetének okát nem fejti ki. A rabbik észlelték a hiányzó magyarázatot és elmondják, hogy Rebeka szeretete Jákob iránt valódi szeretet volt, olyan szeretet, ami nem függ semmi külső nyereségen: szeretet a szeretetért magáért. Ez kétségtelenül igaz - ott van szövegünkben -, ám nem a leírt, hanem az elhagyott szavakban.

Szakaszunk végén még egy szokatlan szóhasználattal találkozunk. Miután Jákob ellopja Ézsau elsőszülöttségi jogát, menekülni kényszerül nagybátyjához Lábánhoz, a messzi Háránba. Amint elhagyja otthonát, megtudjuk: "Így küldte el Izsák Jákóbot, hogy Paddan-Arámba menjen Lábánhoz, az arám Betúél fiához, Rebekának, Jákób és Ézsau anyjának a bátyjához." (Ter 28,5) "Jákob és Ézsau anyja': ez a felesleges ismétlés rögtön szemet szúr. Jákob történetében jó néhány fejezettel a hátunk mögött igazán semmi szükség nincs arra, hogy az anyára emlékeztessenek. Rashi, aki rendkívül érzékeny volt a Tóra szövegére, szintén észreveszi a szükségtelen ismétlést, s mindössze ennyit jelent ki: "Nem tudom, a hely mit tanít."

Ez az egyik kedvenc Rashi kommentárom. Megtehette volna, hogy egyszerűen semmit nem mond. Észre sem vettük volna, hogy egy helyre, amit nem ért, nem tudott magyarázatot adni. Rashit intellektuális tisztessége kényszerítette, hogy megmutassa a problémát, és saját képtelenségét, hogy azt megoldja: ezzel állítva bennünket kihívás elé.

Nachmanidész megkísérli Rashi kérdésére a választ. Szerinte igenis tudnunk kell arról, ki volt Lábán (Rebeka testvére), mert Jákobnak külön kikötötte apja, hogy egyik unokatestvérét vegye feleségül. A tudósítást nyilván az is indokolja, hogy Ézsau elhanyagolta apja ilyetén kívánságát.  "Ne végy feleséget a kánaáni leányok közül! Készülj, menj Paddan-Arámba, anyád apjának, Beúélnak a házához, és ott végy feleséget anyád bátyjának, Lábánnak a leányai közül!" (Ter 28,1-2). Rashi nyilvánvalóan érezte, hogy elegendő lett volna mindössze annyiról informálni, hogy Lábán Rebeka testvére volt - semmi szükség hozzá tenni, hogy ő Ézsau és Jákob anyja.

A szavak igenis számítanak. Egy olyan társadalomban élünk, ahol a sebességnek van értéke. A "gyors olvasás", a lényeg azonnali összegzése és lényegük megértése fontos képességek. Ám legalább ennyire fontos érték, hogy lassítani tudjunk. Mérlegre tenni, alaposan értékelni és ízlelni a szavakat, figyelmessé válni a jelentésbeli finomságokra és értékelni azok szépségét - legalább ilyen fontos "készségek". Ez az a "tudás", amire a Tóra meg kíván tanítani.

Forrás: Masorti Judaism, Reflexiók

Grimbergen-London

 

Tulajdonképpen váratlan megérkezés. Utolsó pillanatban jut eszembe Gereon rég, régi látogatása Csornán. Még növendék koromban. Kisebb-nagyobb félreértésekkel (elírom a dátumot, a novemberi érkezést Decemberre.), de megérkezem. Nem terveztem. Roberték elköltöztek Brüsszelből, így jut eszembe, mint kézenfekvő megoldás, megszállni, Grimbergenben.

Tulajdonképpen, még, hazajövök. Meglehet, régebben kellett volna jönnöm. Mégsem. Most volt, e váratlanságokban, ideje. Nincs jobb szó rá, megragad, mint régen, teljes erővel a "monostor". Koen fogad, a vendég-páter. Este van. A Refektóriumban szendvics és tea. Egyszerűen, ömlik hajszolt szívemre a nyugalom. Talpra állni a szemem mögött hordozott poklokból és emésztő kétségekből.

Tulajdonképpen, a gyermeket, az első monasztikus szerelmet hozza vissza bennem, a falak első üzenete. Nosztalgia, tudom, mégis, iszonytató erőket és benső emlékezést mozgósít. Tengerrengés a bensőm, mélytengeri viharokkal. Most nem tehetek mást, magamba fényképezem és iszom - feljegyzem ezt a tengerrengés. Tisztuló szívembe. Tudom jól, hogy megtanulom tisztelni ezt a kolostorbelsőt és a lakói által őrzött Hagyományt.

A zsoltárimádság az ősi falak között, első éjszakai élményem. Az első emeleti kápolnában. Szent Norbert csontereklyéje az oltáron. Nos, a zsoltárok a mai, önmagából kilépett, túl-technicizált világ előtti világunk. Amikor még törékenységünk, az emberi test, psziché és külső világ törékenysége nyílt titok volt. Melyben Isten segítsége elé borultunk emberségünk minden sejtjével. Mert ott zokogott bennünk ez a sebezhető-angyallét, melyek vagyunk. A zsoltárok archaikus képeiben: ott látom apát, az intenzív osztály csendes, ám bizonyos leépülésében. Sohasem imádkozta ezeket a sorokat, mégis egész, (utolsó) sebzett lénye ezeket a zsoltárokat imádkozza. Léte egész-ségét kéri. Mint ma, épp a 90. zsoltár szavaival. "Vigyáz rád, hogy kőbe ne üsd lábadat."  Ő, apa, halálra sebeztetett. Mégis, hiszem, egész lénye ebbe a reménységbe tisztult. Igen. A szívemben hordozott háborúságok helyén egy kis teret kiürítek, és élővé teszek számára. Mert kötelességem az emlékezés.

*

Grimbergen váratlan ajándék volt. Kisimult a tenger. Jó lenne ebben a beköszöntött tisztánlátásban megmaradni. Mérlegre tenni és bejárni a tegnapot. Az otthoni világ és az itteni világ kapcsolódnak össze bennem. S még mielőtt kérdéseimnek nekiindulnék, egy dolog bizonyos. A Megváltás folytonosságának érzékét kéne megújítani bennünk, a "hívőkben". Az 50. zsoltárt nap mint nap imádkozom a régi bencés zsolozsmából. Meglep, miért kezdődik minden reggeli ima konokul ezzel a zsoltárral. Nyilván, mert történelmünk állandó tisztításra szorul, belső öntisztulásra (általunk) és külső, mélyebb tisztítására (Istentől). Most történik a Megváltás, Krisztusban, Tórában. Nem egy elmúlt egyszeri esemény: itt, és most, alaktalanul is, formát öltve. Az élet és szeretet prózai tényeiben. Azaz: semmiképpen a múltban. Most kell megalkotni, most kell átélni a Messiással való közös tisztulást. Mint ahogyan most, ebben a pillanatban kell élnünk az életünket: a saját életünk helyén.

Váyérá (1 Mózes 18-22)

(Fordítások egy megszűnt hitközség tiszteletére)

Rabbi Joel Levy

„Mert megismertem őt, hogy meg fogja parancsolni az ő fiainak és az ő házának maga után, hogy őrizzék meg az Örökkévaló útját, cselekedvén igazságot és jogot, hogy elhozza az Örökkévaló Ábrahámra, amit szólt róla.” (1 Mózes 18,19.)

E szakasz egyik olvasata szerint Ábrahám különleges kiválasztás Isten részéről, mert tudja (Y’dativ), hogy Ábrahám képes lesz egy olyan folytonos és ön-fenntartó közösséget teremteni, mely képes megőrizni Isten üzenetét. Számos más, arra morálisan érdemes személy szóba jöhetett volna, hogy Istennel szövetségre lépjen, mégis egyedül Ábrahám volt képes „parancsolni az ő fiainak és az ő házának maga után”. A Babiloni Talmud (Szanhedrin 56b) erre az alapra helyezkedik, mikor Ábrahámban az emberi vezetőt (m’tsaveh) ismeri el. Elnagyoltan szólva, ő „Mr. Folytonosság”. Ma egy olyan világban élünk ahol, akár szerencsés, akár nem, de az ábrahámi vallások vannak többségben a Földön. Úgy tűnik, legalábbis mitikus értelemben, Ábrahámnak tényleg sajátos képessége volt egy önnön létét fenntartani képes vallási hagyományt létrehozni.

Ám bizonyos, hogy mindez önmagában nem elegendő. Conor O’Brieen, aki 1956-ban Írország ENSZ képviselőjeként az abc rendes ültetés következtében Irak, Irán és Izrael képviselői között foglalt helyet, eltöprengett rajta: vajon a vallás nem csupán a nacionalizmus egy újabb, kellemetlen arca? Az ábrahámi vallások meglehet, hatékonyak az ön-megsokszorozásban - ám az influenza vírus is az!

Isten kezdettől tudhatta, hogy Ábrahámra számíthat, hogy útjait fenntartsa az emberek között. Ám ez csak teljes Tóra-szakaszunk végére derül ki - Izsák feláldozásának történetével ahol Ábrahám egyértelmű készségét látjuk, hogy szeretett, egyetlen fiát feláldozza - hogy Isten megbizonyosodik róla, hogy Ábrahám vágya és képessége a szövetség fenntartására nem pusztán önérdek. „…Mert most tudom, hogy istenfélő vagy és nem vontad meg fiadat, a te egyetlenedet tőlem” (1 Móz 22,12)

A zsidó közösségnek, úgymond, rögeszméje a folytonosság. Egy közelmúltbeli angol iskolát ajánló hirdetés (a Jewish Chronicle-ben), mely a kifejezett zsidó iskolába íratás mellett kampányolt, bántó, már-már paranoiás félelemről árulkodott. Ellenezte, hogy a zsidó gyerekek túl erős kötődéseket alakítsanak ki nem zsidó társaikkal. A kérdés, hogy a zsidó folytonosságért való ilyen mérvű aggódást mennyiben motiválja az ön-érdek vagy a provinciális nacionalizmus? A zsidó kultúra folytonossága valóban áldás a világ számára, de csak akkor, ha az nem primitív, ráadásul rosszra hajló, „alapösztönökből” fakad. A zsidó folytonosság ügye nem feltétlen egyenlő az igaz Isten félelmével.

2012-11-01

Sőt, az is lehet

(B-év, 30. hét, V. Jer 31,7-9; Zs 125; Zsid 5,1-6; Mk 10,46-52)

Lehetséges-e teljes vakságból, mint az evangéliumbeli Bartimeus, talpra állni? És a teljes szótlanságból? Elnémulásból? Elnémítottságból?

Nem tudom eldönteni, az a szűkebb egyházi közeg, amibe hazatértem, a vakság, vagy én magam? Mint ahogyan azt sem érzem pontosan, a "fogság", amiben  élek, a rálátás örökkön-örökké rögzült - kínkeserves - állapota-e?

Az elmúlt napok találkozásai. A sz. zsidó hitközség meghívása egy beszélgetésre az antiszemitizmusról, a hazai valóság különös tapasztalata. Túl sok az indulat, és minden helyzet átpolitizált. Minden szó másként is érthető. Minden diskurzus eltéríthető, és el is térített.

Az est címéhez javasoltam hozzá tenni a "megelőzést". Zárójelben, mintegy feloldandó a "zsidógyűlölet" témáját. Nincs a közéleti- és mindennapi helyzeteinknek elemzése. Ezért van, hogy minden szó mást is jelenthet.

Ez kicsiny, vidéki zsidó diaspóra nagyon szimpatikus. Törékenységében, kiszolgáltatottságában, és nyitottságában. Mégis, muszáj látni az ország kisikló, indulatba vagy kétségbeesésbe merülő "szóeltérítéseit". Az elemzés helyén.

A sajtót nem érdekli az igazság. Nem tájékoztat. A saját érdekei mentén ragad ki szavakat, herél ki összefüggő mondandókat. Alapanyagként, hogy használja a saját harcaihoz. Minden sajtóorgánum valakinek a zsoldjában áll. Ott, a vidéki kisváros internetes portáljai a szakmaiság minimumát nem mutatják fel. Ezt nevezem "antiszemita" újságírásnak és médiakultúrának. Nem az igazságot, nem egy nemes ügyet néznek. Nem. Helyette mindent behúznak az országos örvénybe, ahol démonizálunk, polaritásokra osztunk mindent: csőcselékre, zsidóra és vele szemben álló magyarra.

Megfogalmazódik bennem, mint a beszélgetésben, hogy alapszavainkat vissza kell venni a "sajtótól" és a politikától. Az antiszemitizmus és megosztottság ellen helyben kell küzdeni. Nem szabad engedni, hogy a globális, harcra épülő közbeszéd mondja el a helyiek helyett a helyi történeteket.

S ugyanez igaz az életünkre is. Nem elfogadni azt, hogy a médián keresztül lássuk és láttassák velünk a valóságot. Kár, hogy nincs erőm gondolkodni. A szívem a vak Bartimeus szíve és értelme az Élettel való találkozás előtt. S még az is lehet, hogy miközben "begombolom ingem és ruhám (magamra öltöm magyar katolicizmusom, mely tiltja a szabad gondolkodást és őszinte beszédet), begombolom halálomat." Ez is lehet. Sőt, valószínű.

2012. október 28.

[homilia] Zsoltársorok a kinyílásról

 

A 149. zsoltár a gyógyító "Hang" szétömlése a Földön. Látszólag Izrael népének belterjes ujjongása. "Dicsérjétek az Urat!. Énekeljetek az Úrnak új éneket, dicséretet a hívek gyülekezetében!" Látszólag, mint belügy jelenik meg a kiválasztottság. "Örüljön alkotójának Izrael"! Ám valójában hallatlan univerzalizmust fogalmaznak meg a sorok.

Kis fantáziával: a világban szétömlő egyház képe, azaz, programja. Először is, új énekről van szó. S a "hang" az, ami pendülve túlcsorog egy hitvallás szűk sáncain át, szétterjed a világra. Ez a hang le-gördül a hegyről. "Sion lakói örvendezzenek királyuknak!" A zárt krédók idejének vége. A hitvallás akkor élő, ha tágul, s tágulásában megszólít, befogad, s a megszólítottat átalakítja. A hitvallás akkor élő, ha miközben átadója tanítja és maga is tanul a megszólítottól. A hit akkor élő, sőt, akkor a legelevenebb, ha beavató és beavatott között nincs különbség.

Ezt mondja el a "körtánc", mely a Lélek keltette örvény. "Dicsérjétek nevét körtáncot járva." S érdekes részlet: "Énekeljetek neki dob- és hárfakísérettel!" Érdekes, mert miközben Istene felé fordul személy és közösség, akiknek "háttal ál", azok is láthatóvá lesznek. Viszonyulási ponttá. Nem záratnak ki: a "körtánc" részei. Isten arca lesz az önmagunkon túllátó arc, ami a "mögöttit", az elfogadhatón túlit, észreveszi és láttatja. "Mert gyönyörködik népében az Úr."

Tehát: a legördülő hang dinamikája. Annyi, mint a kinyílás Lelkében élni. Felemelni, magunkhoz, szabadságunkhoz emelni. Isten mozdulatának meghosszabbításaként: "Győzelemmel ékesíti az elnyomottakat."

S ez a "kinyilatkoztatott" emberség terjed. Megtermékenyíti a történelmet, az "Ember tragédiáját". "Vigadnak a hívek e dicsőségben, ujjonganak pihenőhelyükön." Mert igen, ez a "pihenőhely" az otthon és befogadás megjelenése. Isten láthatatlan teremtő munkája.

A zsoltár folytatásától nem kell megijedni. Kreatívan, az akkori megfogalmazás archaikus félelmeit átalakítva kell csupán olvasni a bezárkózás képeit. Pedig mai érzékenységünkkel nagyon nehéz kép, szinte vállalhatatlan. "Szájuk Istent magasztalja, kezükben kétélű kard van". Igen: kulcs ez a kép. Ott van kíméletlenül, önlelepleződésünkben kimondva: mindarra, amire a "vallás", mint emberi krédó képes volt. Kizárni, megölni, üldözni - ami saját isten- és önképétől eltér. Mert bennünk dübörögnek a hit fals vonulásának csizmái: "Bosszút állnak a népeken, megfenyítik a nemzeteket."

Ebből az Isten-fordításból (ferdítésből) kell, muszáj, kilépni. A kreatív olvasatban csupán azt a kérdést kell feltenni: hogyan alakítanánk át a sorokat, hogy a kardélek, a kizárás, a primitív önvédések helyén megjelenjen az Isten. Amikor a dárdák között zúg a Lélek: milyen új képzeletre vagyunk képesek fegyvereink helyén?

"Bosszút állnak a népeken": mi, a Lélekben, bizalmat adunk a népeknek. "Megfenyítik a nemzeteket": mi, a Lélekben, megintjük történelem-önmagunkat. S emlékezünk a téves irányba leágazó utakra. A jobb irányba igazítva az első elrontott lépteket. S így érkezik meg teljesebb önmagunkhoz a zsoltár: "Dicső dolog lesz ez az Úr minden hívének. Dicsérjétek az Urat!"

2012. október 20.

Pillanatkép a perifériákon

"YOUREUROPE", mondja a szocialista szlogen. Azaz a "TE EURÓPÁD". "YOUR-ROPE". Azaz a "TE KÖTELED". Mondta az apokalipszis első lovasa, miközben a lovát hámolja. "JÖVÜNK". Teszi hozzá, szájában frissen gyújtott cigaretta. Parazsa, az úniós szabványok szerint, látatlan izzású, hamu nélkül. Csak a Rolex órája csillan.

Baumgártner Félix. A világűr határáról. A Kor Houdini utánzata. X-faktorok, világválságok agresszív melankóliája. Kellenek az izgalmak. Ahogy Weöres Sándor kétsorosa mondja: látjuk Istent, mint saját szemünket. Ugrik. Az egész világban ez a hír. Nem a Rolexórás, cigarettázó thriller lovas. Már már az a gyanúm, mint Bulgakov Wolland professzora és fekete macskája a Mester és Margarita-jában, amolyan társak ők. Globális pányvákon híreket legelünk.

Cöccöcö. A Red Bull a sisakon. Cöccö. Csak azt a NASA irányítóközpont utánzatot ne feledném. Baumgártner Félix stábja komolynak akar látszani. Mindegyik stábtag előtt egy feketa laptop. Hatalom és nagyravágyás hatalmat és nagyravágyást utánoz. Félix elkezd pörögni félúton. 'Halló, Houston, we have a problem. 'Aztán stabilizálódik a pörgés. Taps.

De visszatérnék a Lovasra. Nyeregtakarója a Békedíjas Európai Unió zászlaja. "YOURROPE", csikorogja ki csőrén át a Lovas vállán ülő papagáj. S mint egy kifordított Pilinszky-versben, a Bárány helyén, csillaggal kivert patáival, a lovas átkocog az üvegtengeren.

S mert ez a huszonegyedik század, nem, ez nem lehet némafilm. Eej, úhnyem. Geej, úhnyem. Raszpahnúta, raszpahnúta. Ez itt a Volgán-inneni hajóvontatók dala. Ahol nem úniós szabványú hajóvonták és gondolatok találkozása tilos. YOURROPE. YOURROPE EUROPE. Elmúltak azok a szép napok. Csak a paták fénylenek, szikrát szórva az üvegtengeren.

Ismerős sláger. Majd egy Dopeman nevű, alternatív államfő, vonítja majd a mikrofonba, október 23-án. Hogy a Rolexes, békedíjas lovas, jó barát. Fehér ember békét hozni. Eladni nekünk jó puska és bódító víz, szép jövő. Eladni lovasnak szüzeinket, lányainkat, megéri. Mert fehér nyugati ember demokráciája és békevilága jön. A mi kis stabilizációnk. Csak egyetlen dalt nem lehet, úniószerte, lejátszani. Mert a nagy demokrácia-imitátorok és kabuli disc-jockey-ék világa ez.

"És ha engem egyszer lánckerék taposna/ Alattam a föld is sírva beomolna."

A kereszténység újrafelfedezése (Csendbe préselt szavak)

B-év, 27. hét, P. (Gal 3,7-14; Zs 110; Lk 11,15-26)

Pál apostolt, éppúgy mint Jézust, vitában látjuk környezetükkel. De mi ennek a vitának a természete? Az átalakulás, amit e „rákérdezések” és „visszakérdezések” létrehoznak, fontos tanítás. Tulajdonképpen katalizálják a közösséget: arra kényszerítik, hogy újra mondja saját történetét. Eleddig tehetetlenségük folytán észrevétlenségbe kövült rutinok „inognak” meg. A közösség vallási és morális emlékezete jön mozgásba. Gyakorlatilag kész „világképek” fordulnak ki alapzatukból. Épp csak annyira, hogy többé már nem illeszthetők vissza kifordulás előtti állapotukba.

Mind Jézus, mind a követő Pál vallási zsenije kultúrájuknak végzett, nélkülözhetetlen, szolgálat. A kérdés ma is ez: elbeszéli-e egy közösség a történetét? Mondja-e? Emlékezik e önmagára, s tényegesen kimondja-e önnön történetét ‒ közösségben a történelmet egyedül visszatükrözni képes Istenével?

Ma, tulajdonképpen, nincs történetmondás. Nincsenek szavaink arra, ami megtörténik velünk. Nincs érzések és kérdések kimondása. Nincs is történetünk. Illetve, van. Csupán a szótlanság felszíne alatt elfojtva. Már-már zsilettpenge élűvé összeszorítva. Ahol a szó helyén is sebez a csendbe préselt, megbénult történet.

Ez a gazdasági történetmondás, a „válságkezelésről”, nem valódi történetmondás. S ez most ráadásul jó ürügy a hatalomért való újabb marakodásra. Valódi történetmondás nélkül minden forradalom ellen-forradalom. Az említett némaságot tovább rögzítő diktatúra. S nem bízom a szótlanságra építő ellenzékekben vagy protest-mozgalmakban.

Tehát a kérdés marad. Emlékezés nélkül: sodródásban marad a közösség. Kimondott emlékek nélkül.

S e némaság megtörése csakis az evangéliumból jön, illetve, „prousti”, belső emlékeinkből. Mint az őszi, hajdúsági utca: ezeremlékezetű illata. A temető sírjait, amint rendbe teszem anyával. A sír körüli homokban a gereblye nyoma. A sírköveken az Utolsó Vacsora kelyhe. (Valójában utolsó együtt töltött vacsora.) Mélyen belélegzem a hajdúhadházi utcák mélységes, idő előtti idejét. A zsidó temető helyén a ligetet. Az idő előtti időt: amikor még mindenre volt szó.

S ezek a szavak fognak egyszer csak elsöpörni mindent, ami illúzió a polipkarú korból. Melyről azt hittük, hogy ad, miközben elvesz. Állandóan megújuló, s mint nagyobb fényárban fürdő, üzletbelsőivel.

Ám amit legjobban várok, hogy meginduló történetmondásunk majd felülírja azt a bel- és világpolitikát, ami teleharsogja életünket. S a kereszténységet, mint újra induló történetmondásunkat.

2012-10-11

[homilia] Evangéliumi paradoxonunk

Történeteink és a „tanítások", emberségre hívó szavaink, természetes, hogy megkopnak. Abban a világban, mely folyamatosan leértékeli nemcsak a szavak jelentését, hanem a gyökerüknél meghúzódó élményeinket is. A közösség és az egymásra figyelés mára a tegnap világa lett. Ezt a rendet teszik mértékké a fogyasztásra épülő rendszerek, melyekben élünk.

A Márta – Mária történet, kettőjük pillanatnyi konfliktusa egy „háztartási jelenetben", messze túlmutat önmagán (Lk 10,38-42).  „ʻUram! Nem törődsz vele, hogy a testvérem egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!' Az Úr ezt válaszolta neki: ʻ,Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.'"

Maga a konfliktus ráirányítja a figyelmünket, menyire fontos rálátnunk, távolságot teremtve, a „rendszerre", amiben élünk. S ma a két világ - aktív világban/családban lét és szemlélődés/lelkiség - egységét kell megkísérelnünk. Hisz egyrészt a gazdaság és termelés jelenlegi rendje objektív „kényszer". A belőlük való kilépésre nincs lehetőség. Ellenben, s e a rendszerkritikus szemlélődés „jobbik része", lassú, belőlünk fakadó átalakításukra, igenis van lehetőség. Ez az evangélium isteni biztatása.

A ma jelszavait, reflektálatlan kényszereit, felül kell vizsgálni. Újra tisztázni az Élet és értékek határvonalait, s ami ezen kívül esik. Az eljövendő időszak munkája az „elszabadult kánon" - az emberről és emberiről levált kényszerek - lépésről lépésre történő megnevezése. S arányosan ezzel a „névadással" születik meg egy új, kritikára és szolidaritásra épülő közösség.

Az aktualizált Márta-Mária történet először a kor mestertézisét vizsgálja felül. Az Evangélium mint szabadság kimondja: nem tartható az a mítosz, hogy a gazdasági növekedés és az emberi szolidaritás ( „működő" ) közösségek rendje egyszerre fenntartható. A fogyasztói rendszer fogyasztásra épülő konszolidációja - az emberiességen kívüli célt szolgál. Az önfelélő „felépítmények" kiszolgálását, ahol az emberi kontroll másodlagos.

A nagy kérdés, természetesen, vajon a fogyasztásra - mérnöki pontossággal - regimentírozott tömeg, hajlandó és képes lesz-e a szükséges önreflexióra? Egész nagytörténelmünk ennek a kérdésnek az elfojtása. A gazdasági növekedés mítosza hihetetlen energiákat invesztál e trauma eltagadásába. Ám épp ez a folyamatos kényszer az, ami biztató. Mondhatni, evangéliumi paradoxonunk.

2012. október 9.

Klasszikus sorok

,,Az aratnivaló sok, de a munkás kevés. Kérjétek azért az aratás Urát, küldjön munkásokat az aratásába." (Lk 10,2). Klasszikus sorok. Hagyományosan, s legszűkebb értelemben a „papi hivatásokra" vonatkoztatjuk a helyet. Emlékszem, egy tisztább tudatú világban, elemi erővel szólítottak és küldtek e sorok. Ott volt e sorok-tükrében egyfajta vonzás: megismerni az Istent és életünk titkát egyként rejtő világot. A termésbe fordult „Istentájat".

Napról-napra küzdök, hogy kihántsam magam a nosztalgia szorításából. Nem szabad, legalábbis egyedül nem, nosztalgiából szemlélni a világot. Akkor sem, ha a szív biológiai órája átlép egy határt. S makacsul gyökeret ereszt, hogy egy mozdulatlan prizmán át egybegyűjtse a bejárt tájakat. Amikor még „értetett" és egyben volt a világ, s maga a személyes élet is töretlen linearitásban haladt előre.

Lukács sorai szólítás mindennapi pupilláink élettel és jövővel való feltöltésére. Kilépni a nosztalgiákból. S bármilyen paradoxul hangozzék, kilépni a nosztalgia logikájából, amit az „európai rohanás" kényszerít ránk, globális kényszereit a helyi politikák lokalitásába testesítve.

Mert, érdemes megfigyelned a nosztalgia természetét, mint jövőtől való bezárulást. Mindig akkor jelenik meg, amikor az élő emlékezet holt emlékezetté válik bennünk. Amikor az emberi benső forrásai egyoldalúvá válnak, legyöngülnek, majd elapadnak. Mert a nosztalgia, tulajdonképpen, legyengült történetmondás. S az élő „lelki tér", ellenben, dinamikus történetmondásunk. Amikor a múlt tanúival, bölcsességével, a jelen kihívás elé állító kérdéseivel, és az „eljövendő aratással" párbeszédben vagyunk. Az élő psziché, mint személy, tulajdonképpen mediátor e hármas irány között.

Mindennapi gondok és „európai" és „magyar szorongások" között: nosztalgiákba menekülünk. Mint maga a politikus is teszi. Az irány helyes, csak mint egyedüli irány, halálos tévedés.

Bach Jól temperált zongorájának dallamai felül emelnek minden nosztalgián. Miként az evangéliumbeli küldő hang is. Jézus itt „történő történelembe" (Buber) hív. „Ne hordjatok erszényt, se tarisznyát, se sarut!" (Lk 10,4) A „munkásokat küldeni aratásába": a lélek nosztalgián túli növekedésébe küldésünk.

Közösségi szinten e küldetés: megtalálni a forrásokat, mely kinyitja ezt az állunkig ránk gombolt kort. S itt értékelődik fel minden egyes szeretettől útra indult vagy szeretetben befejezett tettünk és gondolatunk.

S ekkor jelennek meg, mint most bennem is, a nosztalgiát-múltat átalakító emlékek. A polcról elővettem a Szentírást az igehelyek pontos idézésére. Fordította és görögből magyarázta „Békés Gellért". Utolsó éveiben, Rómából hazatérte után, tanárunk volt Pannonhalmán. A nosztalgián túli derű, a jövő hangja, az eltökéltség ereje ragadott meg benne. Éreztük csupán, föl nem fogtuk, hogy valami hallatlan tágasságból és tapasztalatból beszél.

A fő kérdés, miként az evangéliumban is, marad. Felfakad. Honnan jönnek a nosztalgiákon kívülről, azokon túlról lélegző tanítók? A felismert „aratás", egyben a belülről átalakító Lélek volna? Úgy tűnik igen, hisz nincs más lehetőség. A nosztalgiák felülírása és megtermékenyítése csakis általunk ‒ önnön tisztulásunkon át ‒ történhet.

2012-10-04

A szemlélődő Rákóczi

Vidéki délután (Wiltshire) foto: balintbeckett

Éjszaka villámlás és végre, eső. Meglepő, de még mindig csak az első, őszi színek a lombokon. Egy éjszaka alatt érkezett meg az ősz.

Martyn Percy mondja (szelíd arca előttem Cuddesdon-ból): a teológia feladata életünk tényei között az egyetemességet keresni. Így érint meg az ablak előtt, a böszörményi úti fák ismerős mozdulata. Ugyanaz a szitáló eső és pára, mint Wiltshire-ben, a Savernake Forest. Országok, tájképeikkel, egyfajta könyvbe összefűzve. A tény, hogy hűséges kutya-tekintetté szelídül a természet névtelensége, feltárja az "Album" univerzalizmusát, amelyben élünk.

Miután eltűnt a tél az évszakok egykori rendjéből, meg kell becsülnünk ezt az őszi havazást. A szürkeség és a színek őrváltása betakarja öntudatlan rohanásainkat. A mindennapi nemlétből újra reflexióba emel. Az Istentáj egyetemességébe. Mely templom-bensőt és külsőt újra egybeköt.

A szent és a profán szembeállítása mindig az értelmünknek állított csapda. Küzdöm a templombensők (szerintem) természetellenes melankóliájával. Mint az ér belső falán lerakódó elmeszesedés: növekszik liturgikus tereink "melankóliája". Mint felborult egyensúlyú szervezet kezdünk el élni, mai templomba járók, "Istenbe zártan". Pedig, micsoda különbség lehet, egy szabadabb istenképpel és egyházképpel lélegezni. S főleg, e nyitottabb képekben élni.

A világ önmegváltása, természetesen, nem létezik. Ezért kell a történelemnek és "elszigetelt templombelsőnek" újra egymásra találnia. S elbeszélgetni a világ peremén, ahol jelenleg élünk. Mégpedig az elveszített, ám szemünk előtt álló egyetemességről.

Rákóczi Ferenc Vallomásai különös módon mutatja a szent és a profán, a külső és személyes történet egybeolvadását. A "különösnek" (partikularitás) olyan részletére bukkanok nála, mely közös pillantást enged osztozott világunkra.

Mint egy japán metszet. Ahogyan bécsújhelyi börtönéből a várárok vizére tekint. "Mert soha semmi kellemesebb nem történt velem életemben, mert kisgyermekek módján, akik kis dolgokban szoktak gyönyörködni, boldogan örvendeztem, és nem tudtam betelni a szabadabb látvánnyal, ami még így sem mutatott nekem mást, mint a kristálytiszta vízzel telt várárkot és a hozzá tartozó kertecske fáit. Egész órákat töltöttem az ablakba telepedve, hol a halakat és a hatalmas tokhalat nézegettem a vízben, hol az itt úszkáló hattyúkat, ételt nyújtván nekik, mert nagy örömömre ideszoktak. Ilyen lelki felüdülésben töltvén egy hetet, lehetőséget kaptam rá, hogy könyveket, papírt, tintát, matematikai eszközöket és festékeket tartsak magamnál, és ettől kezdve a nap óráit folytonos gyakorlatokra osztottam föl. A reggeli imádság idejét világi könyvek olvasása követte, ezután rajz- és festékgyakorlat következett, melytől visszatértem a te Szűz Anyád tiszteletére írt imádságoskönyv fölolvasásához." (Vallomások, Első könyv, Szépirodalmi Könyvkiadó 1979, p.142.)

Azt hiszem, a történelemnek ezeket a közös pontjait megkeresni a szemlélődő Rákóczival - a megpillantott közös szabadulás. A szem elhanyagolt szabadságharcait összegyűjteni. Életünk fenti "japán-metszetét". Egyetemes jelenetei azok a fogódzó pontok, melyeket egybefogva, szó szerint, felülírhatjuk azt a száműzetést, amiben az ország él. Amikor történetünk nem passzívan rajzoltatik, mások által, de általunk megfigyelten alakul.

Ez a pozitív szabadulás érint meg "Bécsújhelyem" felé ("Csorna") indultam reggelén, Liszt transzcendens etűdjeiben.

2012. október 3.