120 fényképből álló gömbpanoráma a svájci Dent de Vaulion hegycsúcsról
Adagio religioso (1945; 2009)
B-év, 6. hét, P. (Ter 11,1-9; Zs 32; Mk 8,34 - 9,1)
Az evangélium legmagányosabb, leginkább csöndet parancsoló sorai ezek. „Azután magához hívta a tömeget a tanítványaival együtt, és azt mondta nekik: ,,Aki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt, aki pedig elveszíti életét énértem és az evangéliumért, megmenti azt. Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, lelkének pedig kárát vallja? Hisz mit adhat az ember cserébe a lelkéért?" Egyszerre líra, személyessége miatt. Egyben ünnep is, hiszen mérlegre teszi az ember életét és a világ menetét is. Ha van olyan, hogy testté lesz Isten Exodusa/Szabadítása közöttünk, akkor a fenti kijelentésben ez ténylegesen bekövetkezik. Isten Fia elválik a világtól. Arra a távolságra hívja fel a figyelmet, melyet igazából a világ hordoz magában. Tehetetlen szakadást; mindennapi vakságot és csendes kábulást; önbecsapást. „Mert aki szégyell engem és az én igéimet ebben a parázna, elfajult és bűnös korban, az Emberfia is szégyellni fogja azt, amikor eljön Atyjának dicsőségében a szent angyalokkal." Isten Fia magánya ez; világunk alvásához képest való magányossága. Mégis aktív magára maradottság ez, hiszen közösséget teremt. Nem meg-, és elvetése ez a világnak. Hisz belőle jött. Isten fia mindig a „saeculum", evilág megszentelésében gondolkodik. A világ életére; és lehetséges nagyobb életére irányítja a figyelmet. Ezért mondja, „Bizony, mondom nektek: vannak egyesek az itt állók közül, akik nem ízlelik meg a halált, amíg meg nem látják, hogy eljön az Isten országa hatalommal."
Nem tudom, megfigyelted-e, ezzel a kijelentésével mennyire elmélyedésre hív. Nyitottabb szemmel járni. Érzékenyíteni magunkat a közösségben szó szerint arra az életre – amit a mindennapi fogyasztásban elfojtunk. Mert vakon járunk. Vagdalkozunk a szavakkal, számokkal – a gazdasági krízist, fogyasztást, recessziót és növekedést mintha értenénk, és megkonstruálhatnánk. De nem; összehangolhatatlan, és ellentmondásokkal teli rendszerben élünk, mozgunk és vagyunk. Az élettelen és élet, részegség és józanodás, felborult, kicsorbított egyensúlyaiban. Ezért útra indulás a kereszt felvételére hívás. Lehetőséget adni a világnak, hogy beléphessen igazabb önmagába. E belépés azonban csak rajtunk keresztül lehetséges. (…) Így hallgatom most Bartók 3. zongoraversenyének Adagio religioso tételét. A kereszthordozás a világ hordozása. Elválás a világtól, hogy egy mélyebb közelítésben érkezzünk hozzá. A szeretet Exodusában. Ezt az elválást-közelséget mondja el Bartók a tisztaság, melankólia, és a remény ébredésének határán. Az andante és a largo közötti időmértéket választja. „Adagio", kényelmesen, hívő lelassítással alakítva járásunkat. S végül Kondor Béla Vallomását, rohanó önmagunkról, helyezem Bartók zenéje mellé. Tisztulásunk e Jordánjában hadd tükröződjön az arcunk.
Vallomás
Hallgass meg. mindenható!
Szomorú és okos, aki
szent derekadnak támad
a fényes késsel. Bocsátható.
Tudom, a semmi ura vagy,
ahol a zűr összebónyált
kötéllépcsein a halott vagy
az elborult mászhat csak.
Hallgass meg hát; okok
poklában égőt, mert
fenyegetően eszes állatok
késett ivadéka vagyok,
készen a pusztulásra és ölésre;
egészen érett az ölelésre.
2009-02-19
Kondor Béla, Vallomás: http://www.vers.hu/evforduloskoltok2006/kondor/kondorverbovizual.html
Adagio religioso: http://www.youtube.com/watch?v=ET2oI0RV5P0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése