Caravaggio, Narcisszosz
Szellő, Narcisszosz, víztükör
B-év, 6. hét, V. (Lev 13,1-2.45-46; Zs 31; 1Kor 10,31 - 11,1; Mk 1,40-45)
Jézus nyilvános működésében a gyógyítás és a tanítás egyenlő hangsúllyal van jelen. Szétválaszthatatlanok. Talán nem túlzás a sorrend: Jézus elsősorban gyógyító tanító. Paradox módon, bár a keresztény közösség Főpapjaként ismeri fel -, kora liturgikus és vallási elitjén kívül találjuk őt. "Laikus". Megmutatja, hogy a kegyelem nem más, mint Isten szólítása, segítségül hívása/vitele. Az emberhez és az emberért. Lev Gillet írja az Ortodox lelkiség c. könyvében, hogy a Bárány természetfölötti szeretete mindig megjelenik ahol természetes emberi szeretet van. Az emberi szükségben. Jelenvalóvá lesz ott, ahol ember segít a másiknak. Jézus Krisztus személyében közvetlensége, mondhatni puritán köztünk léte a legszembetűnőbb. Itt van az Isten, közöttünk, teljes erejében - és mégis, minden "sallangtól", "külsőségtől" mentesen. A debreceni Református Kollégium imaterme őrzi az evangéliumi jelenlét e kijózanító szikárságát. A gyógyító Krisztus épp ezért mindig emlékeztető a vallást fenyegető nárcizmusra. Minden kor, minden lelkiségét megkísérti az a fajta nárcizmus - amelyhez ragaszkodva szeretnénk világunkat "stabilnak" látni. Ki akarjuk szűrni annak szüntelen fogyatkozásait, kultúránk bizonytalanságait. Mindent, ami fenyegetheti a bennünk dédelgetett "teljes ember" vágyát.
Jézus konfrontációja kora vallási elitjével épp realizmusából fakad. A Gyógyítónak nincsenek illúziói. Isten Fia nem a "templomtér meghosszabbításában" - a specifikusan liturgikus imatapasztalat kiterjesztésében gondolkodik. (Katolikus közegünkben "az adoráció lelkiségét" mondhatnánk.) Jézus Krisztus épp azt tárja fel, hogy ha nem a gyógyításban van lelkiségünk centruma - a világban való legközvetlenebb jelenlétben -, akkor narcisztikussá alakulhat gondolkodásunk egésze; anélkül, hogy észlelnénk. Szinte a mosoly és könny határán észleljük a természetességet, ezt az egészséges viszonyt, amikor ilyen közvetlenségben érintkezik "egyház" és "felebarát": "Akkor odajött hozzá egy leprás, és térdre esve így kérlelte: 'Ha akarod, meg tudsz tisztítani engem.'" A gyógyító Jézus mindig nárcizmusra hajló katolicizmusunk leleplezője. Az "imaélet", "életszentség" - próbáltam már róla szólni, hogy veszélyes kategóriák - mindig e szemlencsén keresztül válnak tisztázottá; Jézus evangéliumi életének részévé. Nem lehet kerítés, "liturgikus tűzfal" - narcisztikus befelé fordulás - egyház és külvilág között. S a démonizálás, az abjektív beszéd - "liberális", "szabadkőműves", "zsidó" (sic!), "hazug kommunisták", stb. - éppígy a narcizmus része. Nem; Jézus a tizenkét éves názáreti fiú-önmaga tisztaságával és gyorsaságával lép oda a lepráshoz. Azonnal ott van. Gyanúk, fontolgatások nélkül. "Jézus megkönyörült rajta. Kinyújtotta kezét, megérintette, s közben azt mondta neki: ,,Akarom, tisztulj meg!'' Amikor ezt kimondta, azonnal eltűnt róla a lepra, és megtisztult." Azt már csak csöndesen merem leírni, hogy Jézus "laikus" volta épp arra mutat rá, hogy a világban élő ember tapasztalatát kéne beengednünk az egyház teológiai tudatába. Azt a hangot, azt a tapasztalatot, ami a világ sebeivel való legközvetlenebb érintkezésből születik. Együttélésből. Talán így értjük meg, amíg nem késő, hogy nem elég a "liturgikus istentapasztalat Istenét" meghirdetni. A világ - szekularizáció - már régesrég e tapasztalaton kívül él. Az ismeretlen, Gyógyító Istennel való találkozásra van szüksége. Vajon tudunk-e erről az elveszített Istenről tanúságot tenni; nem a saját, "szakramentális" tudáson, de világ saját tapasztalatán keresztül. Szerinted miben áll, a máig tisztázatlan, nyelvi szakadék egyház és világ között?
2009-02-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése