Világát teremtő Krisztus
"Mennék, mennék előre, de a sapka rászorult a fejemre" (Bikini)
B-év, 4. hét, Sze/Cs. (Mk 6,1-6; Mk 6,6-13)
Az evangélium, mint "dokumentum", nem leplezi a Jézus életét övező konfliktusokat. Nyilvános működésén végighúzódik egy folytonos krízis. Exodus-állapotából fakad ez; állandó áthaladásban van közegén. Környezetének múltba-fordulását, szellemi-spirituális stagnálását kívánja párbeszédbe vonni - szabadító "áthaladásával" közöttünk. Jézus Krisztus nemcsak az autobasileia, személyesen "ő maga az Isten országa", ahogyan Origenész mondja; hanem "autoExodus" is. Személyében van jelen az Isten Exodusa. Azonban különös, hagyományainkat - és önnön életét - felsértő Exodus ez. Jézus egyszerűen "kivonul hagyományainkból", ami elhaltság, terméketlenség, vagy narcisztikus önfelmentés és gyakorlat életünkben. Ez a krízis fájdalmas, s hús vér reakciókat vált ki, amint életének személyes szintjén is láthatjuk: "Sokan, akik hallgatták, csodálkoztak tanításán, és azt kérdezték: 'Honnan vette ez mindezt? Milyen bölcsesség az, amely neki adatott? És milyen csodák történnek a keze által? Nem az ács ez, Mária fia, Jakab és József és Júdás és Simon testvére? Nem az ő nővérei vannak itt nálunk?' És megbotránkoztak benne." Ez az áthaladás-történet a keresztény közösségek megújulásának is kulcsa. Történelmi bezárulásainkkal szembesít, modern világunkhoz való viszonyunkban. Jézus közvetlen környezete nem ismerte (f)el önnön krízisét. Tagadta, hogy a kegyelem/gyógyulás az Isten által elgondolt, "váratlan", más módokon is érkezik - s nem csak beidegződéseink határsorompóin át. "Nem is tehetett ott egy csodát sem, csak néhány beteget gyógyított meg. És csodálkozott hitetlenségükön. Jézus pedig azt mondta nekik: ,'Nem vetik meg a prófétát, csak a maga hazájában, a rokonságában és a házában.' Ezután bejárta a helységeket és a környéken tanított."
Fájdalmas, ám töprengésre indító jelenkori történet ez. Mi az oka, hogy magyar egyházunk nem tudott valódi párbeszédbe lépni a világgal, amelyben él? Miért nem tudta kitermelni azt az "értelmiségi - (fő)papi? - mintát", mely együtt gondolkodna világa krízisével; benne világa krízisében? A modernitással való találkozás máig seb a hívő gondolkodásban. Freud, Marx, a Felvilágosodás liberalizmusa, pluralizmus igénye máig tramua. Gyanú, félelmek, vagy épp ellenséges érzelmek kiváltója. Pedig ezek a mozgalmak nem voltak mások, mint érzékeny válaszkeresések annak a kultúrának a válságára, amelyben egyébként a kereszténység maga is élt. A társadalom és kultúra gyökeres krízisére e mozgalmak - s bennük a "gyanú mesterei", Nietzsche, Marx, Freud - megpróbálták megfogalmazni a maguk "Exodus-alternatíváit". S közben a "Christendom", "a keresztény világ" nem vette észre, hogy "idegenbe szakadt az evangélium"; s kénytelen volt idegenbe szakadni. Charles Taylor szerint Európa szellemi szekularizációjában épp ezt kell látnunk: az evangélium bizonyos tartalmai, melyek nem tudtak volna az egyházon belül fejlődni, rajta kívül teljesedhettek ki. A vallásszabadság gondolata, a tudományos kutatás szabadsága, egyetemes emberi jogok, stb. Az egyház hivatalos, "neotomista" teológiájának gyakorlatilag nem volt mondanivalója arról a kultúrán belüli identitás-krízisről, amelynek természetével az említett tizenkilencedik és huszadik századi gondolkodók próbáltak tudatába jönni. A "keresztény világ" úgy próbálta "stabilizálni" a helyzetet, hogy tagadta önnön krízisét és világunk megváltozott dinamikáját. Az európai szellemtörténet legkreatívabb időszakában, a megingott status quo védelmében a valóság szűrőjével, az Index-szel válaszolt, a hívek számára "tiltott olvasmányok" listájával. Exodus helyett "indexodusszal". A hivatalos teológia, képtelen lévén releváns, dialogikus válaszokra a második Vatikáni Zsinat előtt - "ellenkultúraként" kezelte világát, ami az amúgy is veszélyesen merev vallási/kulturális szuperegó további keményedéséhez vezetett. Ennek az "idő-szakadéknak" a fájdalmas következménye - s ezen töprengek - az egyház önnön kríziseinek maradandó és aktív tagadása lett. Úgy tűnik, hogy az intellektuálisan fair és versenyképes dialógus elmaradása, és a szellemi vereség az új, szekuláris "alternatívákkal" - a fiaskó traumatikus elfojtásához vezetett. Marandó lenyomattal az egyház/klérus tudatalattijában. Ezért, hogy évtizedekkel a Vatikáni Zsinat után is, jelen van a félelem, hogy szembenézzünk a világi paradigmák számunkra kényelmetlen igazságaival. A papi identitás, melyet szemináriumainkban formálunk, jelentős mértékben máig "ellen-kulturális", apologizáló konstrukció maradt; nem mentesen a múlt elfojtott félelmeitől. A napokban az egyházba visszafogadott lefebvrista püspök, Richard Williamson holokauszt tagadó nyilatkozatát - a Szent X. Piusz Társaság tagja - épp így az említett trauma felszínre bukkanásaként olvashatjuk. Az európai katolicizmuson belüli konzervatív átrendeződés (Opus Dei, Brompton oratorium, a latin mise társaságok stb.) mutatja, hogy ennek a traumának hosszú árnyéka van. Pedig a tanítványság Jézus oldalán mindig pozitív önmeghatározás; Isten országa és a világ között lévő határok lebontásának - átjárhatóvá tételének - öröméből fakad. "Közben magához hívta a tizenkettőt, és elkezdte őket kettesével elküldeni. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek [a valóságunkkal szembeni megkötöző félelmek] felett. Meghagyta nekik, hogy az útra vándorboton kívül semmit ne vigyenek; se táskát, se kenyeret, se pénzt az övükben. Sarut kössenek, de ne öltözzenek két köntösbe [áttetszőség].Azok elmentek, és hirdették, hogy tartsanak bűnbánatot. [Exodus képességünk felülvizsgálata] Sok ördögöt kiűztek, sok beteget megkentek olajjal, és azok meggyógyultak." A tét ma sem kisebb; sőt, fordulópont ezek az évek.
2009-02-04
Szövegelemzésre, a "trauma" és a sapka szorításának illusztrációjaként:
http://www.geocities.com/pannon_front/30/htm/04Barti.htm
See all the ways you can stay connected to friends and family
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése