2009. február 26., csütörtök

[homilia] "Tűzvigyázó"




"Tűzvigyázó"


B-év, nagyböjti idő, Hamvazószerda utáni Cs. (Ter 2,18-25; MTörv 30,15-20; Zs 1; Lk 9,22-25)


Az egyetemi "Debate Society" vitát rendezett evolúció és hit összeegyeztethetőségéről. Egy ilyen esten a cél nem az érzelmi azonosulás egy-egy állásponttal, hanem mind mélyebben megismerni a két oldal érvelését. Óhatatlanul felvetődött a kérdés: mi a lélek, mikortól ember az ember? Az est résztvevői sok választ adtak: a nyelv megjelenése, vagy amikor az ember először gyászolta meg elveszett hozzátartozóit - először téve virágot a sírra. A mai szentírási olvasmány szintén töprengés, és válasz a kérdésre. Megörökíti azt a pillanatot, amikor az ember először az embertárs, társa fölé hajolt. Töprengett, és emlékezett közös eredetükre. A pillanat megrendítő. Az ember, fegyvereit lerakva, máskor harcos kezeivel nyugalomban, befelé figyel, s úgy szövi meg, fogadja el a látomást az embertársról. "Ezért az Úr Isten mély álmot bocsátott az emberre, s amikor elaludt, kivette egyik bordáját, és hússal töltötte ki a helyét. Azután az Úr Isten asszonnyá formálta a bordát, amelyet az emberből kivett, és odavezette az emberhez. Az ember ekkor azt mondta: ,,Ez végre csont az én csontomból, és hús az én húsomból! Legyen a neve feleség, mert a férfiből vétetett!'' Ezért elhagyja a férfi apját és anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és egy testté lesznek." Ez a mélyen magunkban hordott tudás a társról a béke garanciája az emberi világban. Ez a primitív himnusz, mely az emberi torkon és szájon kilépve, szóban is megszületett - olyan mestermű, mely egyszer s mindenkorra megjelölt és átalakított bennünket. A másikról legbelül megalkotott képpel sajátos "kegyelmi tér" született. Ez az ős-hálaadás a szállásadója minden későbbi kultúránknak: művészetnek, alkotásnak, és konfliktuskezelésnek. A közvetlen társ szeretetén keresztül kapunk ugyanis esélyt, hogy a "távoli" embert el tudjuk fogadni. Ezt a biblikus önarckép-alkotást tartom Julia Kristeva kijelentése pozitív hátterének: az "idegen, a másság bennem lakik." Ebből a közvetlen szeretet- és egymáshoz tartozás élményből merítünk bizalmat - a másik emberségét és szenvedését meglátni. Világunk egészével is az embertárson keresztül érintkezünk. A harcot és félelmeket felülíró szolidaritásnak ez a csodája következett be tegnap David Cameron, brit konzervatív pártelnök Iván nevű, hat éves fiának halálhír vételekor, az angol parlamentben. A politikai ellenfél Gordon Brown, munkáspárti miniszterelnök - aki maga is elveszítette egy gyermekét -, a parlamentben, törölve a napirendet, az együttérzés hangján szólt: "Tudom, hogy túlságosan is rövid életében örömöt hozott a körülötte élőknek, és azt is tudom, hogy élete minden napján családja szeretettel övezte őt."

Ezért kell a böjti időben visszatérnünk az embertársról és külső közösségekről való kegyelmi látáshoz. A böjt nem más, mint az embertárs iránti érzékünk újra-élesztése, tudatosítása. Ehhez, természetes, az első lépés legközvetlenebb kapcsolataink megújítása - újra élőbbé tétele. A szeretni tudó és törekvő ember lesz az, aki nem pánikol a világ kríziseiben. Mert a krízis mértékéül a konkrét, szolgálható-szerető embertársat teszi. Közszereplőinknek is ezt a léptékváltást kell szem előtt tartaniuk; emberben mérni a világot - s nem a világ félelmeiben az embert. Az államcsőd, ha bekövetkezik, akkor az a pánikbeszédbe belebénult politikai elit felelőssége. Impotenciájuké, s bűnös mulasztásuké, hogy nem merítenek a szolidaritás életadó mintáiból. Döbbenten figyelem, hogyan zárul ránk a pánik hermeneutikája; a bizalom és remény hermeneutikája helyett. "Nézd, eléd tártam ma az életet és a jót, de a halált és a rosszat is. Szeresd tehát az Urat, a te Istenedet, járj az ő útjain, tartsd meg parancsait, szertartásait és rendeleteit, akkor élni fogsz. Megsokasít és megáld téged azon a földön, amelyet elfoglalni indulsz. Ha azonban elfordul szíved, és nem engedelmeskedsz, hanem megtévedsz, más isteneket imádsz és szolgálsz, akkor - íme, ma előre megmondom neked - elpusztulsz, és rövid ideig laksz azon a földön, amelynek elfoglalására átkelsz a Jordánon." (Mózes Törvényei)


Tűzvigyázó (Lukács Peta-Katona László)


Rám bízták az Istenek,

Az égben lángoló tüzet.

Nekem kell rá vigyázni,

Nem hagyhatom kihunyni.


Merített már erődből,

Varázsló és pár költő.

Fényt hoztál sötét korokba,

Voltál jel ablakokban.


Nem tudlak megkötni, mint férfit gyönge lány.

Hogy fényed melegítsen minden éjszakát.

Meg akarlak őrizni,

Még szunnyad bennem láng.

Ragaszkodom hozzád,

Te legyél,

Minden boldogság.


El akartak rabolni,

El akarnak tiporni.

Néha fel kell szítani.

Nem hagyhatlak kiégni.


Nem tudlak megkötni, mint férfit gyönge lány.

Hogy fényed melegítsen minden éjszakát.

Meg akarlak őrizni,

Még szunnyad bennem láng.

Ragaszkodom hozzád,

Te legyél,

Minden boldogság.



2009-02-26




1 megjegyzés:

sat. írta...

köszönöm az írásid
minden jóut kívánva Néköd