Georges Braque, "Összetort billiárdasztal" (1944)
Ahol még csak tudata sem, összetört billiárdasztal
B-év, Nagyböjti idő, Hamvazószerda (Joel 2,12-18; Zs 50; 2Kor 5,20 - 6,2; Mt 6,1-6.16-18)
Szükséges volna egy csendesebb kereszténységre; szép a magyar nyelv árnyalatbeli különbsége: csöndesebbre. Szükségünk volna egy bensőséges találkozásra Isten Igéjével. A Szentírásban hordozott élet, mint eke kéne, hogy átforgassa lelkünk szántóföldjét. Fel kéne hogy hasítson a bennünket kérdező, helyzeteinket kérdésbe tevő Tíz Szó - megformálva Jézus életében. A felszántott termőföld természete a "kopárság", a befelé fordulás. Szótlanná válni, elharapni indulatainkat, tudni lehajtott fejjel figyelni; Isten "földünkben", bensőnkben formálódó, még rejtett mozdulataira. "Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van." A kereszténység hitelét mindig a belül átgondolt szeretet adta. Égetően szükségünk van a bensőségessé válásra. A böjt a katolicizmusnak azért is lényege, mert épp ezt a vallási közösséget fenyegeti leginkább a külsőségessé válás. A liturgia világa egy ilyen "csapdatényező", melyhez való viszonyunkat épp ilyenkor kell felülvizsgálnunk. Szó szerint külsőségessé, és képmutatóvá válhat a hitét rendszeresen, liturgikus keretek között gyakorló ember. "Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat." Szomorú, de nagyon sok hívő önmaga és a szeretet torzképévé válhat - ha nem szántóföld önmagából érkezik; önmaga terméketlenségének élményéből. Nemegyszer láttam, hogyan válik önmaga előtt is gőgössé, a másikat tudat alatt lenézővé a "keresztény családapa". Találkoztam olyan ötgyerekes apával, aki családlátogatás után, "büszkén" megállva háza előtt mondta szomszédja házára átnézve. "Mi szépen élünk", "de ők nem." S szinte cselédként bánt beszédében holtfáradt feleségével. Tévedünk, ha azt gondoljuk, hogy a liturgikus univerzumban, "templomi körünkben" kell bizonyítanunk. S különösen nem papjainknak, s főleg nem püspök atyáinknak. "Amikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy a te adományod rejtve maradjon; Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked." S jaj annak az elöljárónak, aki középszerűen beáll a körbe; könnyen kiépítjük, észrevétlenül azt a katolikus valóságshowt, amikor mindenki "énprezentációban szenved". Sok püspök atyánk, plébánosunk, bizony, így szigetelődik el a valóságtól a "vallásosság brokátfüggönyén" át. "Mikor pedig imádkoztok, ne tegyetek úgy, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és a terek sarkán állva imádkozni, hogy feltűnjenek az embereknek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat." Nagyon vigyáznunk kéne, hogy ne bábozódjunk be egyfajta ekkléziogén nárcizmusba. Ne feledd, bizonyítanod nem az ikonosztázion (ikonfal) felé kell. Hitelünk valós környezetünk mérlegén méretik le; épp a legtávolabbi ponttól a szentélyhez képest. S a fajsúlyos imaélet az, amikor épp azért kell a csend, hogy érzékenyítsük magunkat ott szolgálni, ahol nem is létezik a szó "szolgálat". Mert nincs "kinek", nincsenek jócselekedet beszámító "térkamerák". Ahol még csak Isten sincs; még az ő tudata sem. Csak egyszerű vagy megoldhatatlan emberi helyzetek. Uram, erre tégy hallóvá! "Te, amikor imádkozol, menj be a szobádba, zárd be az ajtódat, és így imádkozz Atyádhoz, aki a rejtekben van; akkor Atyád, aki lát a rejtekben, megfizet majd neked." Hány barátod van ott, ahol nem ismerik a szót, "Szentély"?
2009-02-24
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése