Az öröm rendjéről

Az öröm rendjéről

C-év, 11. hét, Sze. (1Kir 18,20-39; Zs 15; Mt 5,17-19)

Az életünk ‒ drámái ellenére ‒ az öröm gazdagságán nyugszik. Legszebb képességünk talán nem is a rend, hanem az öröm. Az öröm rendje. Ez egyben a legmélyebb kihívás, ami előttünk áll. Megteremteni az „öröm rendjét".

Akik tudata átível legalább egy generációt, joggal panaszkodiknak, hogy ez a „rend" fogy. Megcsappan az együttélésben az emberség. Különösen az intézményes érintkezésben érzékeljük ezt. Hivatalok, törvények, és törvénybetartatási technikák találkozásában. S megfigyelem, kamaszok, frissen érettségizettek is „vágynak" egy jobb korba. Szüleik, nagyszüleik emlékére támaszkodva.

Panaszkodni azonban nem elég. A tény, hogy életünk sokkal inkább szerveződhetne örömben, mint ahogyan az történik, kényelmetlen igazság. Nem elég ugyanis észlelni a humanitás visszaszorulását; nem. Fáradságos, sőt, homlokizzasztó szembesülés: az öröm légkörének őrzése maga a kultúra. Épp oly életbevágó és fáradságos feladat, s épp oly valóságos, mint a termőföld megművelése. Az emberies szó e termőföld gyümölcse. „Rögös szántóföldje lettem önmagamnak" ‒ írja Ágoston. Az „öröm rendje", mint a társadalmi bizalom kultúrája, igen, ezeken az egy az egy találkozásokon múlik. Te és társadalmi-sejt formálandó önmagad. Ha nincs önművelés, lelkiség, én-formálás: akkor e hiányzó társadalmi sejtek helyén élünk. Pontosabban, mímeljük, hogy élünk.

Még brüsszeli kép. Robert családjával. A kis Marie-Louise tekintete reggeli közben, ébredés után. A kisgyermek, öntudatlanul, az öröm kultúrájában él. Gyermekeink arca felelősségünkre figyelmeztet. Mivé lesz a világ bennünk majd e arc helyén? Ha megszűnik benső kultúránk, emberi bensőnk tudatos művelése?

A helyzet nem reménytelen. Apró, érdekes élmény erősít meg ebben. A múlt heti kerékbilincselős ügy utolsó bírságbefizetését rendeztem tegnap. Öt naptári napon belül kell fizetni a pótdíjat. S mint egy pillanatra a fájó fog, felsajog magyar valóságunk. Az öt naptári nap (nincs engedmény, hogy hétvégén nincs banki utalás) akkor teljesül, ha és amennyiben a fizetési határidő ötödik napjának huszonnegyedik órájára már az utalt intézmény számlájára megérkezett a pénz. Felhívtam az Erzsébetvárosi Közterület-felügyeletet, elvi érdeklődéssel, miért alkalmaznak kerékbilincset mezei parkolási díj elmulasztásáért. Sehogyan nem megy ugyanis fejembe, hogy egy úgymond polgári államban az állampolgárt mozgási szabadságában korlátozzák. Tegyék a szélvédőre a csekket, amekkora összegről akarják, de ebben az alapvető szabadságjogban ne korlátozzák az adófizető polgárt.

Nos, kellemes, patak tiszta női hang veszi fel a telefont. Elmondja, hogy a szabálysértési ügyek másik számhoz tartoznak. Valahogyan mégis „elvi" beszélgetésbe keveredünk. Világos, hisz nem akarok panaszt tenni. A műfaj így beszélgetés. A hölgy készségesen ad felvilágosítást. Hangját figyelem. Egész biztosan szép nő lehet, így képzelem. Határozott, okos hang, figyelmes. Mint a patak tükrén fodrozódó fény, ott csilingel szavai felszínén a derű. Intézményével azonosul, s indokolja, miért és milyen jogszabály alapján történt, ami történt. Váratlanul mondja: nem a maga blogját olvastam? Mondtam neki, hogy nem küldtem át, csak barátaimnak. „Nem ön jött haza Brüsszelből?" Mégiscsak a blogot olvasta. Egy a tízmillióhoz az esély, hogy egy ilyen találkozás összeáll, de a Google Magyarországon minden lehetséges. Mondja is, hogy épp beütött egy közterület felügyelős címet, és erre kidobta honlapomat. Ott olvasta az írást. Valódi novellisztikus fordulat, nevetünk. „Kicsi az ország".

Rövid találkozás volt ez valóságunkban. Abban, ami összeköt. Nem sértette az írás, hisz kezdettől világosan különböztetek, nem a hivatalnok, a végrehajtó a hibás ‒ a törvényhozás szelleme. Szeretem megfigyelni a másik személy hangját. S ez a „hivatalból telefon" megmutatja, „az öröm rendje" ott húzódik, valóságos vágyként, szervezett életkereteink alatt. Mögött? Benne? Igen.

Még jelen van a személyesség tere, keresztény örökségünk, a humanizmusunk „erőtere". Még belélegezhető valóságunk az a bizalom, ami képes felülírni, korrigálni az „örömtelen rend" túlhajtásait. Nos, ezt a még meglévő „poszt-keresztény" teret kéne megbecsülnünk. S az egyháznak, vallási közösségeknek felismerni e kegyelemből szocializált lelkület jelentőségét. S beszélni erről a térről. Beszélni az azt hordozó emberről.

A Könyvhét standjait így járom. Molnár V. József kötetei előtt időzöm. Jó ember, néprajzi munkássága ‒ bár nem egy hivatalos egyházi megnyilvánulásban „legnosztikusozását" olvastam ‒ ebben a térben történik. Alaprétege keresztény; mint oly sok mindennek ebben az országban. S ezért sajnálom, hogy egyházi közegeink nem érzik a „közterek" jelentőségét. Pedig ebben a térben kéne megszólalnunk okosan, gondolkodva. Itt tanulhatnánk meg görcsmentesen kinyílni. S ortodoxiánk itt virágozhatna fel új formában; új relevanciával. Ebben a térben hallottam szépnek a hivatalbeli nő hangját; s szépnek személyét. „Szigorúan ellenőrzött vona/tokon/lakon." Nem tudom, ha ez a „poszt-keresztény tér" ha elmúlik, mi történik majd e hang helyén. Nem tudhatom. Csak azt, hogy Máté sorai e tér éber őrzésére szólítanak. Emberségünk megnyilatkozásait, mint Kinyilatkoztatást, megőrizni. Azaz: „Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy visszavonjam a törvényt vagy a prófétákat; nem azért jöttem, hogy megszüntessem, hanem hogy beteljesítsem. Mert bizony, mondom nektek: amíg el nem múlik az ég és a föld, egy ióta vagy egy vesszőcske sem marad el a törvényből, amíg minden be nem teljesedik. Aki tehát egyet is elhagy e legkisebb parancsok közül és úgy tanítja az embereket, azt a legkisebbnek fogják hívni a mennyek országában; aki pedig megteszi és tanítja, azt nagynak fogják hívni a mennyek országában."(Mt 5,17-19)

2010-06-08, Debrecen.