Tea Zágoni-Mikes Kelemennel
C-év, 11. hét, P. (2Kir 11,1-4.9-18.20; Zs 131; Mt 6,19-23)
(…) „Édes néném hála légyen az Istennek",
ez a jó szó rá: meghatódom az evangéliumtól. Mélységétől, bölcsességétől. Különösen, amikor a sorok őrzik a Mester saját szavait. E hangok épp oly valóságosak, mint apám remegő, Parkinson kóros kezének érintése. Valahogyan így fogja kezébe remegő lelkünket e Jelenlét. Hús-vér valóságunkhoz szól. Túlszárnyalhatatlan épségbe emel. Csendes nyári esőbe, mely most Debrecenben hull. Kitekintek a Méliusz Juhász Péter könyvtár ablakán. Szomjazza a tikkadt városi-táj, a homokra épült város egésze ‒ ezt az égtől visszanyert teljességet. Ablakon, fák lombján, fűszálakon, világot megfigyelő szíven: lefut a víz. S a gyökerekre csordul. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, ahol a moly és a rozsda megemészti, és ahol a tolvajok kiássák és ellopják, hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben, ahol sem a moly, sem a rozsda nem emészti meg, és ahol a tolvajok sem ássák ki, és nem lopják el. Mert ahol a kincsed van, ott lesz a szíved is."(Mt 6,19-21)
Muszáj volt ideidéznem mind a három verset. Világi, közéleti írásokban, valahogy szégyelljük idézni az evangéliumot. És a közéleti spiritualitás? Amit mint műfajt csiszolgatok, s mint nehéz angyallal birkózom. Kell-e? Nem kell-e? Mert érdekel, gondolkodó emberként, a templomon belüli és kívüli világ nyelvének viszonya. Jó lenne megtalálni a módját, hogy itt, a templomon kívül, hogyan idézhető az evangélium. Az a pozitív tér, mely gondolkodást, tevékenységet megtermékenyít. S főként: gyógyít. Európai emberként, rohanó mindennapjainkban: új termékenységet ad. Új kezdetet, rálátást viszonyainkra. Sőt, annál többel ajándékoz meg ez az evangéliumi tér: a vággyal, hogy időről-időre újra-teremtsük tegnapi világunkat bennünk.
Az evangélium sorait, miként kereszténység utáni önmagunkat is, szégyelljük. Szégyelljük, de a szó sajátos értelmében. Mint a férfitekintet zavara, ha női mellet lát. Pedig így mélyemlékezetünk az evangélium. Eredendő bizalom, eredendő szemérmesség, sőt, gátlás. Ilyen közvetlen közelség. Ilyen közvetlen viszony; mint a szép nő, a megfigyelt történetű nő. A meghallgatott személy.
Mint a japán teaceremónián a tea közös élvezete. Így kéne szemlélnünk, szemébe néznünk a most megszólaló Istennek. Vággyal. S gyönyörködni, kiélvezni, szemlélni szépségét, a nagytörténelmet szívünk történetében újjáteremtő erőt. Ahogy a szerelmesek, a fiatal házasok gyönyörködnek egymásban; épp így megbízni e Hangban. Mert Hang, nagy h-val ez a tudás rólunk. „A test lámpása a szem. Ezért ha a szemed tiszta, az egész tested világos lesz. Ha pedig a szemed gonosz, az egész tested sötét lesz. Ha tehát a benned lévő világosság sötétség, milyen nagy akkor a sötétség!" (Mt 6,22-23)
Igen, létezik ez a szertartásos teázás Istennel. Akár, nevezhetjük úgy is, mint életmód tanácsadás. E fenti két sor nem egyszerűen terápiás, gyógyító erő. Több. Aktív kapcsolat, mint a szerelem; vagy a gyermek születése fölötti öröm. Mert miközben Isten a szemről beszél, átéled, hogy van szemed. Mindegy, mi van mögötte, milyen képei a múltnak. Isten jelen idejűvé teszi szemed. Ragyogóvá, ahogyan benső derű csillan. S ebben a szemmé tett szemedben, nem csak te alakultál át. Ebben alakul át magatehetetlen világod. Szó szerint magatehetetlen életed. Mert magától tehetetlen. „Ha pedig a szemed gonosz, egész tested sötét lesz." Igen; ennyire ismer bennünket az Isten. Nem kívülről jön, belülről érkezve mondja ki azt, amit tudunk, de megfogalmazni ilyen tisztán nem.
Nem igaz, hogy idegen a testtől az Isten. A mi nyugati keresztény agyunkban lehet; de a valóságban nem. Érdemes lenne egyszer átelmélkednünk Jézus „erdeti", nagyon is testközeli szavait. Nem véletlen megtestesült időnk ő. Kiteljesíti Proust megfigyelését (Az eltűnt idő nyomában). A megtestesült idő, emlékezhető időnk ő; ám nem múltként, mint Proust vállalkozása, hanem jelenünkként. Isten szavai hozzánk olyan szavak, melyekben minden testi, érzéki tapasztalatunk hordoztatik. Valóságos beszéd az övé, s együttlétünk vele, valóságos testi-lelki együttlét. Hangja valóságos. Hangja. Mely az ő bensőjének tükre.
Jézus eredeti szavai, mint a mai evangélium, a japán és kínai metszetek; a haiku költemények tájképével rokon. Nem lenne szabad eltékozolnunk a bennük rejlő szemlélődés gyógyító-kinyitó terét. Legalisztikus, moralizáló igehirdetésünk (templomok zárt világa) figyelmetlen. Bennük türelmetlen szeretők-szerelmesek vagyunk. Helyette, le kéne tudnunk ülni egy teára, vagy kávéra Istennel. S hagyni, az együttlét érzékiségének örömében, hogy megkínáljon bennünket Proust madeleine-jével; gyermek(szerelmes-friss házas)korunk teasüteményével, mely emlékeinket kiváltja. Sőt: Istent magát teasüteménnyel kínálni, hogy elmondja történetét.
S egyszercsak ráébrednénk: valójában és ténylegesen itt, az életünkben történik az Isten. Személyeinkben. Elrontott, jóvátett, megkísérelt pillanatainkban. Csak le kéne ülnünk egymással teázni. Életünk realizmusát tényleg képes újraszínezni az Istenből/egymásból kapott derű. A vágy az egymáshoz, mint haza-érkezésre. Minden metaforánk, szavunk, gesztusunk gyökere ennek az otthonnak, a „hazának" a képe. Mint azt Mikes Kelemen törökországi levelében olvasom. Asszociációján, épp úgy, mint az evangéliumon meghatódom. S emigráns szíve tisztaságában, épp úgy, mint a közöttünk élő emigráns Istenben, gyönyörködöm. „…hogy ne félnénk amidőn a hajonk ollyan nagy habok között fordult egyik oldaláról, a másikára mint az erdélyi nagy hegyek." (Constantinapolyban írott levelim, Első levél Gallipolibol, 1717. 10 octobris)
2010-06-18
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése