Sütő Zsolt, Novemberi kísértések (fotó)
Totem és tabu (1912-1913)
C-év, 11. hét, P. ,Úrnapja; (Ez 34,11-16; Zs 22; Róm 5,5-11; Lk 15,3-7)
Sigmund Freud 1912-13-ban írt Totem és Tabu c. esszégyűjteményét olvasom. A napokban kimerítő nyári hőség. A kánikula megkínozza az embert. Ezzel arányosan „tudatos kontrollja" is lazul. Freudot így, „lemerült" tudattal érdemes olvasni. Amikor ezerlábú kulturális érvelésünk lazul, sőt, végletekig meggyengül. Igen, a fojtó kánikulában piheg a kulturális felettes én. A keresztény − egyházias − „szuperegó" gyengülése szintén jelentőséggel bír. Freud metaforái áttörnek, és korai kíméletlenségükkel kérdésbe tesznek, újra. Sokat vitatott, megkérdőjelezett tézisei változatlanul nyugtalanító erejűek.
Igen, ránk borul Nap. Az életadó, és most elkínzó napfény borít be mindent: egyetemes archetípusunk. S a meleg hullám ráadásul afrikai eredetű; a Freud által tárgyalt törzsek tabu-tudatának végső forrásvidéke. (Csak távoli zárójel, amolyan „hőségasszociáció." A Dél-Afrikai futball világbajnokságról jut eszembe, a labda, s általában a labdajátékok ősképszerűen, de a napkultusz végső, máig megmaradt formái. A labda kereksége pozitív viszony életünk fizikai középpontjához, az éltető napkoronghoz. S nemde a játok győzelem, vereség ciklusai, újra-játszása, mágikus mélyemlékezet a termékeny és száraz nap-ciklusokról?)
Freud kihívása szembesülni a kényelmetlen ténnyel: mennyire „primitív", törzsi reakciók mentén élünk. Szövegeit olvasva megértem, miért váltott ki Freud elementáris tiltakozást elsősorban az egyházi gondolkodásból. E heves ellenreakciók elsősorban nem is „istentagadásából" fakadnak; híres tételéből, hogy „a vallás illúzió". Vagy: a liturgikus cselekmények a „totemisztikus" elfojtásból fakadnak, és rokonságot mutatnak a neurotikus kényszertevékenységekkel. A tabuban megfogalmazott tiltások (ne ölj, szexuális tabuk), mondja Freud, nem szüntetik meg a tiltásokra irányuló vágyat. Ez az „egyensúly", a vágyak és halálösztönök tudatalattiban tartása: rituális, megkérdőjelezetlen ismétlésekben nyilvánul meg. Érdekes pont, evangéliumibb korokban majd katolikus lelkiségünk is eltöpreng majd a napi templomba járáson, amit „magas ideálként" a római cölebsz papi kultúra kanonizál.
S mindezen annak kapcsán töprengek el, amit a magam életében − megfigyelésként − észlelek. Lehet, Freud tézisei tudományos szempontból kétségbevonhatók, ám megfigyelései történelmi észlelések. Vannak archaikus rendszerek, melyek a „tabuátlépőt" kíméletlen következetességgel büntetik. Az Allegro Barbaro után kifejlődő Bartók, Döblin Széchenyije, gyakorlatilag ilyen határátlépők. Jézus Krisztus, Avilai Szent Teréz, Eckhart mester, Freud, Marx, Luther, Barth, Szent Ferenc, Pilinszky, Szolzsenyicin, Bulányi György, tiltott zenekarok, írók és költők, a huszadik század elején a római „Index" szerzői − s a sor végtelen, csaknem egyetemes.
„Be kell vallani, amennyiben a tiltást megszegő ember másokat valóban arra kísért, hogy hasonlóan cselekedjenek, a normatörés (engedetlenség) járványszerűen terjed. Ugyanoly módon, ahogyan a tabuban megfogalmazott tiltás áthagyományozódik személyről személyre", öntudatlanul, generációkon át. (Tabu és érzelmi kettősség)A tabu megszegőihez kétféle módon viszonyul a közösség, folytatja Freud. Az egyik, hogy a határátlépést elkövető személy maga is tabuvá válik, tiltássá, a közösség életét fenyegető veszéllyé. Így a közösség kiközösíti, izolálja, „kitörli" a kánonból − mert tovább fertőzne. A másik mód, a határátlépőtől elvárt és rákényszerített engesztelés. A tabu-szegés jóvá tehető: bűnbánattal, a felszabadított vágyakról való lemondással. A veszélyes szabadság önkorlátozásával, elfogadva a közösség védőmechanizmusát és liturgiáit. Nevezzük ezt a kollektív arc előtt végbevitt „öntisztulásnak." A határok visszaállíttatnak, lezáratnak. Példái: a Galilei-per, a pártállamok idején gyakorolt nyilvános önkritikák, a tévtanok visszavonása az inkvizíció előtt, stb. Tulajdonképpen a honi pártok ádáz dialógusképtelenségét is e „tabudemokrácia" körébe sorolhatjuk. Az az irracionális gyanú, ami mediatizált életünket igazgatja, szinte már mással nem is magyarázható, mint a jó öreg Freud „primitív" írásai. (S ismét csak zárójelben. Nemde a késő-kádárizmus hosszú árnyékaként, a pártközi totemisztikus agresszió hátterében − a korábbi vallási tabuk összeomlását találjuk? A meggyászolatlan, szekularizált tabuvesztést? Mely identitás-váz, belső határtudat − Isten képének, a saját vallási hagyománynak − meggyászolatlansága, bevallatlansága: nemde maga is forrása a közéleti agressziónak? Harc az új tabukért, a szellemi határvonalak, hatalmi erőviszonyok újra rajzolásáért? Meglehet.)
Ami izgat, a Totem és tabu megírásának ideje. 1912-1913. Az első világháború, s a nyomán bekövetkező antiszemitizmus ébredése. Az első világégés, s benne Trianonunk, archaikus, totemisztikus bukás. A szembe nem nézett tudatalattik örvényébe. Lehet Freudot bántani, „máglyára küldeni", különösen egyházi részről. De kérem, teccettek volna gondolkodásbeli, vagy lelkiségbeli forradalmat csinálni. Második Vatikánumot, mondjuk épp a Totem és tabu éveiben. Freud vitathatatlan érdeme, hogy öntudatlanul is kimondta egy kultúra önmaga rálátására való igényét. E rálátás, a horizontváltás, az önmagára nyert kritikai távolság szükségét. Totemisztikus bukások előtt, azokat megelőzendő.
A fentiek háttere előtt, talán, frissen szólal meg bennünk az evangélium. „A vámszedők és a bűnösök mindnyájan igyekeztek Jézushoz, hogy hallgassák." (Lk 15,1) A „hallgassák" a lényeg. Ahogyan Jézus kivezet a reflektálatlan tabuk, kirekesztő gyanúk világából. „A farizeusok és írástudók pedig így zúgolódtak:ʻEz bűnösöket fogad magához, és együtt eszik velük.'" (Lk 15,2) Ahogyan itt tudtunkra adja, hogy létezik archaikus reakcióinkból − ha nem is a kilépés de − átalakulásuk világa; mely transzformáció mindig szabadabb világunk. Ahol átéljük e szabadságot és rálátást „kőszívűnkre", elfojtásainkra: s tudjuk kezelni a határátlépést. Pozitívan. Mert ez az evangéliumi szövegekkel (az evangéliumi jelenléttel) való eljegyződés tétje. A negatív tabu-labirintus legnagyobb tragédiája, amiben ez a haza él, hogy képtelen forrásává tenni a szabadság tapasztalatát. Tulajdonképpen egyáltalán nem idézünk másoktól, sem kortárs, sem korábbi gondolkodóinktól, tapasztalatokból. Egyetlen közszereplő, de egyházi megnyilvánulásaink sem idéznek. Nincs viszonyunk konkrét szövegekhez. Gyanús az önhivatkozó kor. S még gyanúsabbak az önhivatkozó rendszerek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése