Kegyes délelőtt
C-év, 13. hét, V. (1Kir 19,16b.19-21; Zs 15; Gal 5,1.13-18; Lk 9,51-62)
Ma az istentisztelet szentbeszédében a lelkipásztor nagyon hosszan beszél a gonoszról. A beszéd nagyon hosszú, református alapossággal felépített beszéd. Nőt nem hallottam még ebben a témában. Már nem is tudom, hányadik alkalom, grammra semmi politika. A gonosz módszereit beszéli el, ahogyan félelmet kelt az emberben, ahogyan a másik rossz hírét keltve munkájában árthat és ellehetetleníthet a „vádoló szó." Azt is mondja, legjobban az őrli fel az embert, ha rágalmakban védekeznie kell. S végső formája az erőszak. A karhatalom kivezénylése. Keresztények történelmi üldözésére utal. Utalhatna a zsidóságra is; de nem teszi. Nem számonkérés, nem kérhetem számon az én utalásaim. A beszéd végén a főajtón megyek ki, látni szeretném arcát a kézfogáskor. Túl gyors minden, nincs idő megfigyelni. Kézfogása lágy, hangja kedves. Arca meggyötört. Rossz kifejezés ez egy női arcra, szenvedés és küzdelem. Így látom abban a pillanatban.
Az istentiszteleten, a szentbeszéd alatt érdekes hullámzása a figyelemnek. Hosszan beszélt, lankad a figyelem. Ám amikor a gonoszra, mint az identitást érő fenyegetésre, reagálnak az emberek. Csend, a figyelem csendje üli meg a sorokat, egy pillanat alatt. Pedig nem dialogizáló, cseppet sem személyes a beszéd. Amolyan archaikusan távoli, mint Károly nyelve. De mélyreakcióink a bennünket ért fenyegetésre − az összezárás. A „mi", és a létünket fenyegető nem-mi félelme közösséget teremt. Élővé teszi málló határainkat. Az evangélium is megfogalmazza ezt a mélyreakciót. „Követeket küldött maga előtt. Ezek elindultak, s eljutottak a szamariaiak egyik falujába, hogy szállást készítsenek neki. De nem fogadták be, mert meglátszott rajta, hogy Jeruzsálembe megy. Ennek láttán a tanítványok, Jakab és János felháborodtak: ʻUram, ha akarod, lehívjuk az égből a tüzet, hadd pusztítsa el őket.' De ő hozzájuk fordult és rájuk pirított." (Lk 9,52-55)
A félelem a gonosztól, a másságtól legelemibb ösztönünk. Gyülekezetek, népek, ellentétes érdektáborok. A félelem a másik gonoszságától, másságától ott örvénylik munkahelyeinken is. Ortodoxiánkon belül is. Instabilitása ez bensőnknek. Nem vesszük észre, de kultúrát, sőt, nemzetet szervező elem lehet ez a félelem; a másikat mint gonoszt összegző gyanú. S ezt már az istentisztelet után gondolom, a Tóth Könyvesház kávézójában. Gyönyörű előtte a délelőtti séta. Suhanó galambraj a fejünk fölött. Felhők. Feszülő szelek. A határok fellazulása. Napfény. Fény. Ami átragyogja a gyanút, és átfúj bennünket, embereket. A könyvházban Debreczeni József Orbán Viktorról írott könyvét nyitom meg. Barátja mondja, hogy mélydepresszióval küzd. Beleolvasok egy fejezetébe. Orbán „másik arcáról". Nem hiszem, hogy a könyvet valaha is végig olvasom. Mindig érdekel pedig, milyen az, ha egy ember eleve ellenségeként, „félelemben" látja a másikat; s bizonyítja, hogy a másik mitől démon. Debreczeni gonosznak látja Orbánt. Nem kétséges, mint író komoly sebből beszél. Aggodalmai Orbán kapcsán, elgondolkodtatóak; ám Debreczeni képét mégsem osztom. Függetlenül attól, hogy a hatalomról, legyen bármilyen színű, nincsenek illúzióim. Kiszolgálóit, akik életenergiáikat invesztálják be a hatalom hivatalos ellenségképeibe, ugyanúgy felfalja, mint a hatalomért görcsösen küzdő ellenzékét.
Debreczeni könyve, mint kordokumentum fontos. Minden egyes téma-réma váltásában ott lüktet a gyanú, az a halotti maszk, melyet hordunk, s levetni, úgy tűnik, még jó ideig nem tudunk. Mert igazságban lélegezni, a történelmi igazságban lélegezni, ez nem osztályrészünk. A gyanúnak nem lehet ellenzéke a gyanú. Csakis az evangéliumi nyitottság. Debreczeni könyvének hibája nem az, amit mond. Hanem a gyanú egyszólamúsága, a „hermeneutika", amit felépít. Amiből kilépni nem tud. Állhatok szemben egy gonosztevővel, de ha közéleti monográfiát írok róla − a keresztény ember tolla egy valamiről ismerszik meg. Debreczenié magyar toll, és nem európai toll, épp e hiány miatt. (Bár emberi szenvedését, az Orbán-démonban való mind önsebzőbb küzdését tisztelem.) S e hiány a már utalt evangéliumi hiány. Miközben a másikról megrajzolom (vélt, vagy valós) portréját − a másik Arc számára, így, nagy A-val arc, mindig nyitva kell hagyni a pozitív ikont. Amivé válhat (vélt, valós) korrekciókban. A magyar közélet rákfenéje, hogy ezek a magyar urak nem tudnak egy jó pohár bort inni az ellenségük egészségére; s így, a saját lélek tisztaságára. Az evangéliumra, mely nem más, mint démonmentes önmagunk. S ezzel azt is mondom, hogy Debreczeni evangéliumi tollú íróvá lehet. Miként Orbán is evangéliumibb önmagává.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése