Egy bécsikávé Zágoni Mikes Kelemennel

Mikes Kelemen, Törökországi levelek,
1794-es szombathelyi kiadás

Egy bécsikávé Zágoni Mikes Kelemennel

C-év, 12. hét, V. (Zak 12,10-11; Zs 62; Gal 3,26-29; Lk 9,18-24)

Mikes Kelemen Törökországi levelei és Marcel Proust Az Eltűnt idő nyomában regényciklusa. Két külön világ. S mégis, mindkettőjük idő-tapasztalatát magunkban őrizzük. Mindkettő evangéliumi idő, úgymond. Mert világunk evangéliumi látására nyitnak meg. S különös kapocs a kettő között Proust francia nyelve; mely II. Rákóczi Ferenc, a bujdosásban lévő fejedelem „második nyelve". Szintén közös a Franciaországban, a törökországi száműzetés előtti töltött évek.

Mikes és Proust időtapasztalatát tényleg érdemes összevetni. Egzisztenciánk e kétféle hullámverésében (két partja?) válik láthatóvá, mi is a haza, mi a szülőföldhöz való mai viszonyunk. Mert a hazát adottságnak vesszük. Benne élünk, arcába soha sem nézünk igazán. A hétköznapokban biztosan nem. S az ünnepek, ha bevalljuk, könyvvégi „függelékké" lettek. Mint a sírokon a leghatalmasabb koszorúk: a rossz lelkiismeret virágai. (Éveken át módom volt megfigyelni, hivatalos helyeken, az ünnepi szónokok beszédeit. Jó szándékkal, komolyan megírt beszédek voltak, zömmel. S ha nem is a rossz lelkiismeret, de a „rossz hazaismeret" virágai. Helyzetünk felületes ismerete lapul e „függelék-reflexiók" hátterében.)

A haza arcát, mint jól működő házasságokban és szerelmekben, figyelni kell. Ügyelve szemlélni. Íratlan naplóját kézbe venni rendszeresen, mint a Szentírás sorait. (Egyház-ismeret, hagyomány ismeret sincs e rendszeres figyelem nélkül.) S így szükséges nemzet-élményeinket is olvasni, régi forrásainkat kézbe venni. Mikes fogság-levelei ezért megrendítő élmény, mert beszélteti a hazát. „Nem tudom, ha a noé bárkájából írom ezt alevelet vagy drinápolyból, mert itt mindenütt ollyan nagy árviz vagyon, hogy az egész város vizben vagyon, csa ajó hogy tiszta idök járnak, másként azt gondolnok hogy esmét özön víz leszen, hihetö hogy a hegyekben levö havak szaporitották meg az itt valo folyo vizeket." (11. levél, Rinapoly 22 aprilis 1718) Az árvíz is összeköt.

Mikes lapjain egy régi világ. Régi önmagunk, szépapáink idő-élménye. Amikor még nem töredezett „prousti tudatokban" éltünk, a mai pluralizmusokban. Természetközelségünk, organikus közösségeink, modern technika előtti világunk ez. Éjszakák és nappalok, egymással osztozott évszakok, szoros emberi kötelékek „tündér országában." (Mikes visszatérő szava Erdélyre.) Mely világ a távolból, a tájak súlyát hordó emlékezésekben, Mikes tolla hegyén így látszik: „Édes néném hát kéttségben essünk-é? Nem, hanem bizzunk, és mind addig reméllyük hogy még láttyuk azt a tündér országot, valamég élünk, ha meg nem halunk." (14. levél, Drinápoly. 9. Maji 1718)

Megfigyelem, Mikesnél mennyire egy az itteni táj, az odahagyott ország. Mintha csak a másik szobában, egy másik emeleten hajtanánk nyugovóra fejünket. Egyetlen háló a nyelv, valami ismeretlen középpont körül elrendezve. Azt mondják, a magyar nemzet-tudat, mint egységes élmény 1848-49-ben született meg. Nem; Mikes levelei mutatják, létezett ez az egységes Táj, jóval előtte. S ami Mikes haza-élményét hitelessé és valóságossá teszi, az az „Exodus", a hazára való rálátás az emlékezésben.

Mikesé egységes világ. Bujdosás, száműzők, öröm, otthonmaradt haza, idegen, Isteni gondviselés még egyek. Egyetlen valóság, egyetlen egységes tengermormolás. Amolyan elő-prousti világ. Proust Swan-ját, a Combray-rész nyitó álomjelenetét előzi meg. Azzal rokon. Ugyanúgy elalvás, ébrenlét és álom határán. De még e régibb, másik világunk nyelvén. „Mert márványkő volna is akéd szive, de meg szánna. Ha látná kéd mint vagyok, vagy is inkább mint vagyunk szálva. A házam négy kő falbol áll, azon egy fa táblás ablek. Azon a szél mind széllyibe, mind hoszára bé jöhet. Ha pedig papirossal bé csinálom, az egerek és apatkányok a papirost vacsorájokon rá el költik, a mibiliaim, egy kis fa székböl áll, az ágyam a fölrdre vagyon teritve, és a házamot egy cserép tálban valo kevés szén melegitti, de azt ne gondollya kéd, hogy mind ezek után én legyek leg méltób a szánásra, mert tiznek sincsen egy fa széke, se ollyan ágya, mint nekem. Se csak fa táblais az ablakjokon, a hó lengedezve bé hehet az ágyokra. De leheté ágynak hinni egy le teritett pokroczot aföldre. Illyen palotakban lakunk ám mi, de a reménség igen szükgséges lévén az emebrnek és ollyan szükséges mint az eledel, a rosz házakban lakván mostanában azt reméllyük, hogy még jókban lakunk. Megérjüék még aztot valaha?" „De a gyerttyám midgyárt el aluszik. Én is alszom." (10. levél, Drinápoly 15 martz 1718; 13. levél, Drinápoly, 9. Maji 1718)

Proust elalvás-élménye és álom-jelenete már sodródásbeli világunkból való. Igazságtalan lenne azt mondani, hogy a „haza helyén". Sokkal inkább helyes úgy fogalmazni: a megváltozott haza helyén. „Sokáig korán feküdtem le…Le akartam tenni a könyvet, mert azt hittem, még a kezemben van, s elfújni gyertyámat; alvás közben is gondolkodtam azon, amit az ágyban olvastam, csakhogy ezek a gondolatok sajátos irányba terelődtek; úgy tetszett, én magam vagyok az, amiről a könyv beszélt: egy templom, egy vonósnégyes, I. Ferenc és V. Károly versengése." (Combray-rész, álom-jelenet)

Proust késő-tizenkilencedik, kora-huszadik századi világa már a „pluralizmusaira" érzékeny psziché fogság-naplója. Proust egyedül van, Mikes közösségével alszik el. S mégis, kettőjük naplója közt születik újjá az „ország". Mert Mikes világa, bár egységes és a hit világában megmaradó világ, a benne utalt francia és spanyol nagypolitika intrikái már ott görgetik magukban a „látvány", a „vélemény", és a „látszatok" pluralista világát; amiben ma is élünk. Mely (másként zárt) világra Proust rálátni kíván. Kiszabadítani a kiüresedő összetartozások idejéből a „hazáját vesztő" személyt. Az átélt időbe. Abba a megtapasztalt időbe, mely Mikes drinápolyi és rodostói soraiban ott lüktet, elevenen. Mert Mikes levelei, írója számára, maga a haza, az otthon hagyott hegyek és völgy. Sorai hullámzása, a mondatzáró pontok, vesszők tagolta ritmusok: a zágoni táj, az otthon maradt haza folyói, napfényei, bora és felhő-ritmusai.

S még valamit megfigyelek itt, a „Playboy Energy Drink" feliratú ernyők alatt, Debrecen főterén; a Nagytemplommal átellenben, déli istentisztelet után, az Árkádia kávéző teraszán. Mikes a hazával az Evangélium sorain át érintkezik. Emlékezésének médiuma a fejedelem katolicizmusa. S érdemes szemlélni, hogy az a fajta katolicizmus hogyan szervesül a haza állandó jelenlétével és hiányával. Legértékesebb formája desztillálódik a katolicitásnak. Szó szerint haza-szeretet, a hon növekvő vonzásában. S mindez Mikes „naplójában" eggyé válás az anyanyelvvel. Teljes eggyé válás. A legritkább írói teljesítmények egyike irodalmunkban, és történeti elmlékezetünkben.

Nos, Proust pluralizmusokban és Mikes hitben történt hazavesztésének leg-határvonala a mai evangélium. Behívja, át-hívja, meg-invitálja prousti tudatunkat (majdnem prousti magyarságunkat írok) Mikes evangélium-tapasztalatába. Mert Mikes kegyelem-élménye, ott, magyarságunk határán döntő. Kilépni, rálátni látszatainkra és az alatta húzódó perverziókra (Proust, Az eltűnt idő nyomában, Szodoma és Gomora). Tudni, megtanulni kilépni a szétforgácsoló pluralizmusok világából. Pontosabban nem kilépni, nem megtagadni ezt, de emlékezni a Mikessel és Rákóczival közösen birtokolható hazára. Bejárni azt.

Ez a pillanat és döntés a meghatározó. Belépni az evangéliumi emlékezésbe és ébrenlétbe. Tudatalattinkba, mert tudatalattink az Evangélium. S csatlakozni ahhoz a Krisztushoz, ahhoz az általa felkínált „pszichés térhez", ahol újra szervesül prousti, mikesi, s saját bensőnkben hordozott világunk. Mert erről szólna a megvallott Isten. Itt, a „Playboy Energy Drink" feliratú ernyők ‒ írhattam volna Hazát is ‒ alatt. Itt, szintén átellenben a Kossuth szoborral, ami alól a kormányváltás után hazamentek a „Gyurcsány takarodj!" tüntetők. Talán Zágoni Mikes Kelement olvasni. Azt a Mikest, aki fogságának negyvenhét éve alatt, nemegyszer olvasta velünk Lukács sorait. Ideidézem, már csak Mikes iránti tiszteletből is.

„Amikor egyszer egyedül imádkozott, csak tanítványai voltak ott vele, megkérdezte tőlük: ʻKinek tartanak engem az emberek?' Ezt válaszolták: ʻVan, aki Keresztelő Jánosnak, van aki Illésnek, mások szerint a régi próféták közül támadt fel valaki.' Most hozzájuk fordult: ʻHát ti?' Péter válaszolt: ʻAz Isten Fölkentje vagy.'" (Lk 9,18-20)

2010-06-20, Debrecen