Vallási krónika (M1)
C-év, 11. hét, V. (2Sám 12,7-10.13; Zs 31; Gal 2,16.19-21; Lk 7,36 - 8,3)
Tabu-identitás és evangéliumi identitás különbsége világosan létezik. Az evangéliumban ma ez a kétféle önazonosság kerül konfliktusba. Tabu-identitás jellemzően a fenyegetettséget megélő és abból erőt merítő identitás. Nosztalgikus visszatekintés egy olyan állapotra, amikor az illető érték-közösség valamikor ún. „erős identitás" volt. Posztmodern világunkban e tabu-identitások visszatérését és megerősödését figyelhetjük meg. Érdekes, de a tabu-identitás, különösen ha felőrlődő, fogyásban lévő vallási közösségben fejeződik ki ‒ minding kiszolgáltatott a hatalomnak. Nem veszi észre, de „csapódik", vagy tudatosan csatlakozik a politikai erőhöz, mely maga is a megingott társadalmi-kulturális határok újra-állítását tűzi ki célul.
Az egyházi vallási krónikák a közszolgálati médiában, tipikusan, e tabu-identitás kifejezője. A vallási gondolat, történelmi egyházaink jelenléte alapvetően jó. Mégis, évek óta, s nem szűnően, hiányérzetem van. Figyelem e műsorok tartalmát és nyelvezetét; és ugyanígy az ún. transz-verbális, nyelven túli kifejezés elemeit. Ezek a megfogalmazók által jelentéktelen, nem is tudatosított részletek. Amikor beszélünk, ott van benne az, amiről nem beszélünk. Pedig: beszélnünk kéne. Esterházy Péter Kékharis c. esszégyűjteményében, 1996 magasságában szintén felfigyelt az egyházi műsorok, mint önkifejezés és énkép ritmuszavarára. Érdekes, akkor belülről mennyire nem láttam, ami külső evangéliumi szemmel észlelhető.
E műsoroknak van egyfajta néven nehezen nevezhető melankóliája. A tabu-identitások alapvetően védekező magatartások „felhangosodásuk", erő-mutatásuk idején is. Megfigyelem, csatornáktól függetlenül: a hírsnittek egy-három maximum négy másodperces képei elöregedő közösségeket mutatnak. Református pillanatképek Erdélyből, mikroképek: a lelkipásztor a szószéken, csaknem üres templom-bensők. (Ha jól emlékszem, néhány illusztráció vágókép a jún.4-i Trianon-évrorduló és nemzeti egység emléknapja kapcsán.) A vasárnapi miseközvetítéseinken szintén nyugtalanítóak a passzív gesztusok. Idős emberek és egy-egy fiatal arc mozdulatlansága. S ami számomra különösen érzékeny részlet: az elhangzottakba be nem vonatott tekintetek. Mantraként, gondolatszegénységben, dinamikátlanul. Unott, elhasznált gondolatok szószékeinkről, unott, fáradt, ám lojális tekintetek. Amikor erőt érezni, akkor „tabu-identitásunkba" kapaszkodunk. Vagy a (tabu-identiásunkhoz viszonyított) bűn, vagy a tabu-identiásunkat veszélyezetető fiktív „elllen-törzsek" elleni ellen-tabu és bűnbakképzések.
Ez a melankólia zavar. Nem jó szó. Bánt. Hogy nem beszélünk honi katolicizmusunk melankóliájáról. S főként melankóliá(i)nk okairól. Mert ez kockázatmentes. Igaz, kockáztatni képes „papi-szerzetesi-világi" elmék sincsenek. Igaz, valóságunkra rákérdező nyelvünk sincs. S ami végképp hiányzik egyházi katolicizmusunkból, a kockáztatás és szellemi kockázatvállalás kultúrája. Helyette, egyik tabu-identitás keresi a másikat. S beszélünk szép, nemzetegyesítő eszmékről, a kapitalista fogyasztóisággal történt frontális ütközés után. Ettől szürrealista ez a tájkép, amiből nem merünk felegyenesedni. Valóságelemek, értékek, nosztalgiák, törzsi bosszúk, és remények keverednek. Súlytalanul.
A katolikus krónika (M1) képet mutat. A nemzeti összetartozás emléknapja után a honatyák átvonulnak „az ország házából az Isten házába". Szent István bazilika. Hallgatom a bíboros beszédét. S figyelem, ahogyan az ünneplőbe öltözött képviselők a padokban, ott, a közvetítésbeli hívek helyén. Ugyanúgy, ugyanazzal a kikapcsolt, unatkozó tekintettel. Nincs szemet felcsillantó, tekinteteket élővé tevő kommunikáció. Tabu-identitások tabu identitások padjaiban. A törzsön belüli beszéd mindig passzív. Mindig kikapcsol a törzsön, saját tabun kívüli valóságból. S megfigyelem, különösen a Jobbik képviselőit a Bazilikában. Magunk elé nézünk, mint egy üres pályaudvaron, ahol nem érkezik „európai utas önmagunk." Mert a tekintetünk olyan, mint akiknek nincs Exodusunk. Exodus-élményünk. Mint akiknek nincsenek izgalmas, férfias „nagydiskurzusai." Mint akik témátlanok, s nincs meg a Szó fölötti örömük. Pedig, Istenem, nincs izgalmasabb, mint szavakba ‒ s ha kell, s most kell, új szavakba ‒ foglalni valóságunkat.
Mrozek Mulatsága jut eszembe. Épp Mrozek, és épp a Mulatság. Nincs mulatság, bármennyire is mondjuk. Nincs forradalom sem. Nincs tüdőket feszítő, gerincegyengető kétharmados küldetéstudat sem. Mély vágyak, évtizedes, megkésett programok és nyelvezet, az igen. Megfigyelem Semjént, s az általam igen tisztelt Balog Zoltánt. Minden szó, minden érték, grammra helyén van, abban, amit Zoltán mond. Helyén lenne. Ha nem titkolnánk „tabuink" kudarcát, azt az erővesztést, ami e néppel történt. Hogy a nép nem tud, vagy ha tud, nem elég az ideálokkal való azonosulás. Önmagunk valós állapotával, válság-tudatunk hiányával kéne azonosulnunk. Mert ez az utóbbi az a nyelv, mely képes önmagunk elé tartott tükörként, krízisünket kifejezve ‒ egy, a „törzsi-identitásokon" átívelő szolidaritásba vonni. Azaz: mindannyiunk ‒ a valóság ‒ nevében beszélni.
Pedig, a tabu-identitásokat lebontó evangéliumi önazonosság itt van karnyújtásnyira. Alaphelyzeteiben élénk. S azokkal a gesztusokkal bontogathatnánk le e kollektív ‒ tagadott ‒ melankóliát, melyekre épp Jézus tanít. A bűnös asszony vacsora közben, ahogy érinteni meri a Mester testét-lábát. S a Mester, aki az utálkozó (undoródó) tabu-félelmek között, nyilvánosan, azt, mint emberi érintést, elfogadni meri. Nem jó szó: akarja. „Megállt mögötte a lábánál sírva, és könnyeivel kezdte öntözni a lábát, és hajával törölte meg; csókolgatta a lábát, és megkente kenettel. Amikor pedig látta ezt az a farizeus, aki meghívta őt, ezt mondta magában: 'Ha ő volna ama próféta, tudná, ki ez, és tudná, hogy ez az asszony, aki hozzáér: bűnös.'"(Lk 7,38-39) Valahogyan így kéne magunknak is érezni, mint Isten Fia teszi, lábainkon ‒ a valóság hullámverését.
Igen; azok a könnyek. A könnyek a kulcs. Ez hiányzik a tudósítások snittjeiből. Valóságunk és istenközelségünk könnyei.
S az Exodusunk előtti, azt közvetlenül megelőző, fontos pillanat. Melyről egyedül beszélni érdemes. Mintegy az arcunkat elevenítő fényesség küszöbeként. Amúgy útra-indulás előtt. „…Beszéljünk egyenest, posztmodern. A kolléga nem tudja, ne is mondjuk meg neki (laudátor tolmácsnak farkasmosollyal: maga csak fordítson!), hogy olyan országba érkezett, ahol a posztmodern szitokszó, szinonimája az írástudók árulásának és, gondolom, a nagytőkének, mindenesetre az üresnek, a blöffnek. Jut eszembe, könnyen lehet, hogy e csak a hazai posztmodernre igaz, mert másfelől meg a magyar nemde ősi, vendégszerető nép. De ettől most tekintsünk el, ahogy Márai mondja: 'Szolgálom az anyanyelvemet, de nem vagyok szolidáris a társadalommal, mely ezt a nyelvet beszéli.'" ('Norfolk', in: Esterházy Péter, A szabadság nehéz mámora)
2010-06-13, Zamárdi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése