Párhuzamos hangjainkig

Párhuzamos hangjainkig

C-év, 11. hét, Cs. (1Kir 18,41-46; Zs 64; Mt 5,20-26)

Bach D-moll oboa és hegedű koncertjét hallgatom. Első pillanatától emelkedés. Nem életünktől, életünk kereteitől való elemelkedés ez, hanem életünk egészének emelkedése. Hit az élet szó szerinti teljesedésében: kiteljesedésében. Zenéje Bach hangja; emberi hangjába enged bepillantást. Így képzelem a vele való beszélgetést, hangján keresztül odafigyelni rá. Az, aki ilyen hangon képes megszólalni, bensőjében szabad ember. Miről beszél Bach hangja? Arról az emberről, aki nem eltávolodott életétől, nem elvágyódik belőle: de szembe néz helyzetének égészével. Görcsmentesen; és így látja új módon a valóságot. Utcák rendjét, házak-életek alaprajzát, fák, kertek lélegzetvételét. És mindendek előtt emberi viszonyait; történelmét.

Életünk zeneiségébe visszatalálnunk; nem egyszerűen kihívás, de alapadottságunk. Hangunk, embertársaink, s a gyermekek hangja sok mindenről beszél. Történetünk egészét szólaltatja meg. Csuszamlásokat, emelkedéseket, kuszaságokat, és rendet. Egyre inkább érdekelnek ezek a hangok. Talán a nemzetnek, a közösségnek is hangja van. A média világában − árvízi tudós1tások kapcsán − ez a hang tisztul. Emberre hangoltabbá válik. Még akkor is, ha tisztulása időleges. Hisz a „látvány társadalma" mindent elnyel, mindenen győz. Vagy mégsem? Ma reggel a Duna TV-n Hoffmann Rózsa oktatási államtitkárt hallgatom. Szép hangja van. Morvai Krisztina után szólal meg. Különös kontrasztok. Érdemes lesz odafigyelni a népszerűségi mutatókra a közszereplők között. Ritka tiszta hang, ritka pozitív kisugárzás. Nem pártpolitikai érdekeket kommunikál, hanem szakmája, a pedagógia tartalmait. Lehet vitatkozni, nyilván vitatják is majd, hogy mennyiben korszerű, mennyiben konzervatív programot képvisel − ám figyelme a gyermekek és tanár valóságára megkérdőjelezhetetlen.

Egyébként, ostobaságnak tartom, ha pártpolitikák, szakértők, „oldalak-ízlések" kész programokkal, s főleg jóslatokkal állnak elő: ez vagy az a modell − a másiké − eleve nem működhet. Minden nevelési program működőképes, amely a gyermek és közege komplex valóságára figyel. Odafigyel. Mert ez az alapfeltétele, hogy egy program − legyen konzervatív, vagy liberális − integrálni tudjon. Integrálni, azaz magába testesíteni a gyermek valódi igényeit és szükségeit.

A Hiller-nevével fémjelzett oktatáspolitika, liberális, gyermekbarát hangsúlyai ellenére nem integrált. Felszínes tekintet volt az iskolarendszer szereplői egészére. Kijátszotta a gyermek igényét és pozícióit a pedagógussal szemben. Polarizált. Pedig a döntő, hogy együtt tudjuk látni azt a komplex történetet, amit pedagógiának nevezünk.

Azt hiszem, szabadságra tanítani egy nemzedéket nem lehet a „szabadságelvek" napi meghirdetésével, ideológiai jelszavakká tételével. Oktatáspolitika a szó szoros értelmében csakis konzervatív lehet. A rendszer szereplőinek egészét meghívni egy szabadabb gondolkodásba. S hiteles konzervativizmus az, amely integrálja − időben, s szervesen − a szabadság alapvető igényét és alkalmait. Identitássá; kritikus gondolkodássá. Helyes elvek generálnak és vonzanak „be" értékeket.

Az iskolának; sőt, az oktatáspolitikának is hangja lehet. S ha létezik értékek integrációja, akkor: zeneisége. S nem véletlen teszem egymás mellé Bach, s az államtitkár, mint nő és pedagógus hangját. Az iskola szerepe, hogy „hangjának egészével" beszélje el azt az ideált, hogy létezik emberibb, saját hangunk. Az a szabad beszéd, az a fajta kommunikáció − mely már-már a spiritualitás területére vezet − traumáink felismeréséről szól. Rálátni arra a szüntelen feladatra, hogy mind egyéni, mind közösségi beszédünket − görcsmentessé kell tenni. Kiszakadni, rálátni, túllépni azon benső erővesztésen, amivel nem a lényegről beszélünk. Ami erővesztésünk, kollektív vagy személyes. Hisz ez a trauma természete: erőket köt le, energiákat fog el a pszichés növekedéstől. A közösség növekedésétől. Mert valahol minden iskolarendszer egészének feladata, hogy szabadon beszélni tanítson; helyes erőforrásainkból merítve. Szülőt, s felnőtt személlyé érő gyermeket.

Hosszú idő óta Hoffmann Rózsa az első görcsmentesen beszélő politikus; akit hallok. Benső integritással beszél; s tényleg először érzem, hogy a képviselt közösség egésze nevében kommunikál. Az érték-központúság − lehet, e posztmodern magyar rablóvilágban nem divat −, ahogyan beszél az iskoláról, és hangja, ami elgondolkodtat. Egy helyzetéről szabadabban beszélő nemzedék-lánc lehetősége. Legalább is, hogy az iskolaévek, mint olyan, megalapozza ezt az igényt. Az önismeretét, és önmagunk − múltbeli nehézkedéseink − meghaladását.

Csak látszólag távoli párhuzamosok a fentiek Bach zenéjével, s emberi hangunk minőségével. Valójában nagyon is párhuzamosan futnak e szálak az evangélium lelkiségével. Mely mai szakaszból az trauma mentesség ragad meg, amit tanítása kínál. Szó szerint a szabadság élménye szólal meg benne, ahogy rálátást nyerünk emberi és társadalmi kényszereinkre. Amikor önmagunk − ítéleteink − fölé emelkedett lélekkel kezdünk szólni. E „felszínre érkezés" értékes derűje szólal meg a d-moll koncert Adagio, második, lassú tételében.

2010-06-09, Debrecen.