Harmadik Szem

„Harmadik Szem"

C-év, 11. hét, Sze. (2Kir 2,1.6-14; Zs 30; Mt 6,1-6.16-18)

Titkolnunk kéne, hogy van Isten. Nem azt, hogy Istenünk van, hanem, hogy Isten van. Általában Isten. Mert ez az „általábanisten" a legveszélyesebb a hívő emberre, s közvetetten, környezetére.

Jézus Máté evangélista soraiban a legizgalmasabb kérdést feszegeti. Isten nem-létének kérdését a hívő ember életében. A legizgalmasabb paradoxont. „Vigyázzatok: a kegyességeteket ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy lássanak titeket, mert így nem kaptok jutalmat mennyei Atyátoktól." (Mt 6,1) Jézus tapintatos. Valami isteni udvariasság ez, először mindig tisztelettel szólít, feltételezve bennünk az azonnali belátás ‒ megtérés ‒ képességét. Ezzel mintegy bevezeti súlyos mondanivalóját, melyet nem titkol. Így válik érdekes kontraszttá „Isten nem létére" az istenbirtoklók életében. „Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat." (Mt 6,2) Mert a döbbenet, s ezt kéne meglátnunk, hogyan nincs jelen az Isten „megavallásos" életünkben. Pontosabban: hogyan nincs jelen, hogyan nem elérhető az ember Isten és a felebarát számára teljes súlyában: „megakatolikusságunkban", „megareformátusságunkban", „megazsidóságunkban", sőt, „meganemhívőségünkben", és így tovább.

A keresztény ember ‒ de mondhatjuk, az európai ember ‒ a törvény és a szabadság dialektikájában él. Nehéz küldetés. Az emberi psziché és gondolkodás törékenységét mutatja, hogy szinte törvényszerűen arányt tévesztünk a kettő között. S ebben a törvény és szabadság megingott egyensúlyában válik láthatatlanná az Isten, majd egészen hiányzóvá. Nem-létté, miközben ezerrel azt gondoljuk, hogy „milyen szépen Benne élünk." Csöndes, hétköznapi patológiánk ez. Észrevétlen, tagadott, kényszeres freudi világ; következhet be a felszín alatt.

Nehéz ezt kifejezni. Különösen katolicizmuson belül. Hogyan nincs jelen az Isten, miközben nárcisztikus tükreink előtt állunk. Azt gondoljuk, valódi közösségben élünk Vele, miközben csak magányos énünket duplázzuk meg. Mint Beckett darabjaiban a szereplők monológja. Nem valódi párbeszédekben élnek, hanem ön-dublettek. Folyamatosan beszélnek, hogy hangjuk legalább megteremtse az illúziót, hogy nincsenek egyedül.

Tömött templomok is lehetnek üresek. S ezt az üres templomot lenne izgalmas meglátnunk. S nem szégyellni, hogy egyszerre, kilépve önmagunkból, Isten társaságában: belefülelünk monológjainkba. Mert a „katolicizmus" lényege épp e kinyílás. Feltörni az énünk és a „jócselekedetek" önigazoló zárt rendszerét. Egyáltalán, elfelejteni, hogy vannak „jócselekedetek"; hogy van „ápolt lelkiismeret". Mely hozzámérhető a "másikéhoz". Helyette valami hallatlan nagylelkűségben és spontaneitással, elfeledni, nem tudni, hogy van Isten, hanem tenni az Istent. Elfelejteni a „bennünk élő" Istent. Mert a nárcisztikus tudatban nem Isten van jelen, csak istenbirtoklási vágyunk. Talán a legpontosabb úgy fogalmazni: elfeledkezni Istenről. S „jóságunkról." Mert „jóságunk" (teljesítményünk) és Isten összekapcsolása a legnagyobb illúziónk. Ezt a spontaneitást kéne megtanulnunk. Mert az egó mérlegére tett Isten nem létezik, nem valós. S a legsúlyosabb csapda. „Te pedig amikor adományt adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adakozásod titokban történjék; a te Atyád pedig, aki látja, ami titokban történik, megfizet neked." (Mt 6,3-4)

Szoktam mondani, úgy tíz évente egy év erejéig püspöknek és papnak nem lenne szabad semmi liturgikus funkciót végezni. Talán még saját templomba járni sem; maximum ez idő alatt más felekezetek istentiszteleteire. Tanulni. Nem felvenni papi, szerzetesi ruhát, püspökkeresztet, infulát, egyéb relikviát, s liturgikus „első helyekre" nem beülni. Sőt, komolyan gondolt iróniával, még azt is hozzáteszem, hogy a katolikus papságnak, ebben a „sabbatévben" prédikálni sem volna szabad. Ez az egyetlen, radikális módja, hogy gyökerestől kiszakadjunk kényszer-neurózisainkból. Abból, amit ekkleziogén neurózisnak nevez az irodalom. (A Krisztus kereszthalálával való azonosulásnak van egy ilyen jelentése is. Megöletett, kiszakíttatott mint Főpap! kora kegyességi és liturgikus rendszerében nevünkben is, hogy vallási öntisztulásunk mintaképe legyen. Életadó mintánk, „papi" elhallgatásunk, s közösségi ön-analízisünk forrása.) S ez a „papi kilépés" felül nem vizsgált rendjeinkből azért fontos, mert mint Közösség, vallási tudatunk öntisztulása lelkipásztoraiban kezdődik. Hisz a közösség lelkisége nagyban abból a szoros azonosulásból fakad, mely a gyülekezet és „atyja", a lelkipásztor-pap között fennáll. Az írástudók felelőssége ez. Mintát adni az önvizsgálatra. Tulajdonképpen nem más ez, mint az evangéliumok Krisztusába öltözködnünk.

Megfigyelem az evangéliumot. S megfigyelem, ahogyan a „nárcisztikus", vallása spontaneitását nem megélő közösség büntet. S egyszer ezt szeretném megérteni, s pontosan kifejezve elmondani. Hogy mi a tétje Jézus spontaneitásába, „törvényfelejtésébe" belépnünk. Mert különben nem észlelhetjük egyházias görcseink forrását. A félelmet, mely ítéleteinket, világban való mozgásunkat irányítja. Úgy is nevezhetnénk, hogy az „egyházi ént", mint traumatizáló árnyékunkat kéne levetnünk. Azt a „harmadik tekintetet", akit mi hozunk létre, s aki előtt ‒ Isten élő tekintete helyén ‒ valójában élünk. „Farizeus" énünk láthatatlan, de annál valósabb inkarnációja ez a „Tekintet". Ünnepelt vallási teljesítményeinkből, „törvénytelesítéseinkből" desztillálódik ez a „harmadik szem." Mely semmiképpen nem Istené, s nem a mi valós tekintetünk; sokkal inkább már említett monológunkból fakad. A teljesítménye mércéit kijelölő én, és teljesítményére büszke (valójában gőggel büszke) én nárcisztikus dublettje ez a „harmadik tekintet." Ítéleteinkben ennek a „cenzor énünknek" akarunk megfelelni. Ez kiált eretneket, paráznát bennünk. Ez hoz létre inkvizíciót, hallgattat el gondolkodó embereket közöttünk. Ha kell, hatalmi szóval. Voltaképpen hamis veszélytudattal. Mert nem a „heretikus", a homogenitást kétségbe vonó komplex gondolkodás a Hitre a veszély, hanem önmaga. A „harmadik tekintettel" egybe nőtt önmagunk.

S van minderre orvosság. Egyszerűen belépni, azonosulni azzal az örömmel, amit Jézus maga él; melybe meghív. Nem, nem illusztráció az evangélium, hanem valós tekintetünk kibontakozása. Ezért muszáj egészében ideidézni. Mint gyönyörű képességünket, nem egyházias rendünket. Mert megvalósítható. „Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. Bizony, mondom néktek: megkapták jutalmukat. Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked." (Mt 6,5-6)

2010-06-16, Debrecen-Budapest, Cívis IC, két találkozás felé félúton.