Nem hagy továbbra sem nyugodni a gondolat, hogy nyelvünk - akár idegenben, akár odahaza -, hogyan telhet meg újra kifejező erővel. Mert még anyanyelvünk is, párhuzamosan mindennapi életünkkel, képes kiüresedni. Szeretetünk, benső törekvéseink, visszatérően megtapasztaljuk, egyszercsak mintha nem lenne olyan "kifejező". Így van ez a mindennapi hitelességgel, egy dalszöveg megírásával, és még sorolhatnánk. Valami nyelvünk és mélyünk közé odaáll. Gyerekkoromban, iskola után, emlékszem hányszor megálltam a felhőket nézni. Táskával hátamon, perceken át csodáltam a beléjük írt gyönyörű történeteket. Kuruc lovast, sárkányt, óriást "olvastam", szinte könnyekig a gyönyörűsétől. Az a bizonyos tudatalattit - melyet Kristeva szerint az anyanyelv hordoz, a tanult nem -, a test élményeit, és az élményekben gyökerező emlékeket: közvetlenül és azonnal visszatükrözte az égbolt. Nos, ennek a közvetlenségnek az eltűnte a legérzékenyebb veszteségünk, ha valami vallási nyelvünkben "szakad meg". A Jézust megkísértők számomra elsősorban ezt példázzák: valami lényünk és Istenhez/az előttünk álló emberhez való hűségünk közé szintén képes odatelepedni. S ez e valami belőlünk fakad. Az Istennel és az embertárssal való találkozásban mindig ezek az áttetszetlenségek az izgalmasak és döntők. "Amikor a farizeusok értesültek róla, hogy a szadduceusokat is elhallgattatta, köréje gyűltek. Hogy próbára tegye, az egyik törvénytudó kérdéssel fordult hozzá: 'Mester, melyik a főparancs a törvényben?'" (Mt 22,34-46) Nyelvünkbe akkor tér vissza a "múlt", bensőnknek a tudatalattit magába ölelő folytonossága, ha együtt érzünk - megrendülünk a másik bánatán vagy örömén. Vallásos nyelvünk számára is (s ha az hiteles és természetes, minden további beszédünket magába öleli) ez a megújulás útja. Azonosulni, együtt érezni Isten szükségeivel. Jézus válasza Istennek ezt a benső élet-történetét tárja fel. Örömeiben, szükségeiben várja tőlünk a közösséget. Isten páthosza, érzés-világa ez. Heschel szerint nem "kőszívű", eleve elrendelő az Isten, hanem igenis hatnak rá az ember útja és törekvései a jóra. Ezért lehetséges őt megérezni, megérteni - szándékaiban és szükségeiben. "Jézus ezt felelte: 'Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Ez a legnagyobb, az első parancs.'" (Mt 22,37-38) Ha sikerül együttéreznünk, meghallgatnunk, hallgatnunk őt (communio) - ez a nyelvünk újjászületése az alapokig. Innentől pontosan "érezzük" majd az embertárs passióját is. "A második hasonló hozzá: Szeresd felebarátodat, mint saját magadat."(Mt 22,37-39) S nincs nagyobb öröm, mint mikor újra látni tudjuk a gyerekkori eget; melynél azóta sincs tisztább kék.
2008-10-25
Discover the new Windows Vista Learn more!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése