Hangelmélkedés
Nagyböjt, 2. hét, Sze. (Jer 18,18-20; Zs 30; Mt 20,17-28)
Legszívmelengetőbb élményeink egyike, amikor távol lévő szeretteink hangját idézzük fel. Nem ismerem fiziológiáját, de jóval komplexebb munkája pszichénknek, mint a "csupán" képi emlékezés. Átéljük a csodát: a benső csend takarója alól egyszercsak felismerjük a szeretett hangot. Arcát is látjuk egy pillanatra; még ha a hangról való emlékképünk nem is olyan erős, mint a felidézett személy arca. Bár Jézust nem láttuk, az evangélium szövegét olvasva, meglepő módon, beszédét halljuk is belül. Az írott sor személytelen felszínén át hallunk; érezzük e beszéd bizonyosságát, meleg tónusát. "Az úton azt mondta nekik: 'Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát át fogják adni a főpapoknak és az írástudóknak. Halálra ítélik őt, és átadják a pogányoknak, hogy kicsúfolják, megostorozzák és keresztre feszítsék, de harmadnapon föltámad.'" Természetesen, amikor hangra emlékezünk, mint a "kékítő az ég vizében", saját benső hangunk és a szeretett személy hangja átfedik egymást. Mert figyeld meg, gondolataidnak, benső beszédednek is saját hangja van. Hallgatásodénak is. Azért töprengek el ezen, mert Jézus hangja átüt benső hangunkon. Mássága, ott-léte, valósága, "jelene" - tapinthatóan érzékelhető. Valóságos hang, elhalása után is érezzük ennek a hangnak a jelenlétét. Mint az összerágott dióbél felszívódó íze, távozásában is maradandó. Érdemes ezt az emlékezés-játékot, hogy tényleg megszólal, megpróbálnod a rivalizáló tanítványokkal folytatott párbeszédben. A tanítványok hangja a mi benső hangunk; Jézus válasza a már említett, megjelenő diómelegség. "Akkor Zebedeus fiainak az anyja odament hozzá a fiaival együtt, és leborult előtte, hogy kérjen tőle valamit. Jézus megkérdezte: 'Mit kívánsz?' Az így válaszolt: 'Rendeld el, hogy az én két fiam közül az egyik a jobbodon, a másik a balodon üljön országodban.' Jézus ezt válaszolta: 'Nem tudjátok, mit kértek. Tudtok-e inni a kehelyből, amelyből én inni fogok?' Azt felelték neki: 'Tudunk!' Ő erre azt mondta nekik: 'A kelyhemből ugyan inni fogtok, de azt megadni, hogy a jobbomon vagy a balomon ki üljön, az nem az én dolgom. Az azoké, akiknek Atyám készítette.'"
Ez a hangelmélkedés megajándékoz bennünket azzal az élménnyel, amit Jézus történeti közelsége jelentett, és jelent. Hangjának tudott-tudatlan titka ez. Akiket vonzott, akik hallgatták őt, történeti hangjában az Abba-Atya hangját is hallották, "hangtalanul." Az audíció, a meghallgatás - alázatba öltöztet. Ugyanis, a fül volt és marad az a történeti szervünk, mely szelíddé tette az embert. A látás mindig a birtoklás, a magabiztos eligazodás szerve, a hódításé, a valóság leigázásáé, mondja Hans Urs von Balthasar. A hallás azonban "kiszolgáltatottá", védtelenné tesz, nyitottá. "Passzív". Hisz állandóan hallunk, ez az a szervünk, amit nem kapcsolhatunk ki. Emberi szó és isteni Ige egyként elérnek bennünket; benső hangunk mindig otthont ad nekik. A Szentírás, vagy a szent szövegek olvasása ezért mindig emberségünk meghallgatása; az emberiesség újra befogadása. Ezért érdemes megfigyelned ösztönös reakciód, amikor Jézus hangja a legintenzívebbé válik az evangéliumokban: "Tudjátok, hogy azok, akik a nemzetek fejedelmei, azok uralkodnak rajtuk, és akik nagyok, azok hatalmaskodnak felettük. Köztetek azonban ne így legyen, hanem aki nagy akar lenni köztetek, az legyen a szolgátok, és aki első akar lenni köztetek, az legyen a ti szolgálótok. Hiszen az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért." Ez az evangélium paradoxona: minél közelebb kerülsz hangjához, annál inkább rálátásod nyílik világodra. Így lesz "menete" hozzáférhetővé és alakíthatóvá.
2009-03-11
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése