Közvetített
B-év, nagyböjt 4. hét, Cs. (Kiv 32,7-14; Zs 105,19-23; Jn 5,31-47)
Elnézem a szitáló esőt a Savernake-erdő fölött. Ingó fasorok. A koronájuk mozog a fáradhatatlan szelekben. A törzsük, tövüknél, azonban szilárdan áll. Az embert megtanítja figyelni az itt és mostra az angol táj. A jelenben élni, teljesen - ez rohanó világunk kihívása. Az kert pázsitján a nárciszok. Az eső függönye, ahogyan beterít mindent. A növények, állatok, szélben rezgő ágak, és ázó bokrok mit sem törődnek a múlttal; nem aggódnak a jövőn. Értelem nélküli világuk mégis értelmes várakozás. Nekünk, embereknek kéne így megérkeznünk jelenünkbe. Itt lennünk. Imádságunkat is, észre sem vesszük, mennyire idejét veszített kultúránk szervezi. Tudunk-e imádkozni a jelenünkben? Tudsz-e itt és most szeretni? Talán a szekularizáció egyik kulcsa, s templomaink kiürüléséé, hogy nem a jelenben, nem a mostban imádkozunk. Elvágyódás, nosztalgikus kivonulás az ima, ahogyan tesszük? Mi magunk nyitunk meg egyfajta "űrt" azzal, hogy eltávozunk jelenünkből - "platonizáló" ima-szükségünkben? Nem tudom. Csupán azt érzem, hogy ezt a szakadást mostunk és az imádságba kivonulásunk között; érzi és tapasztalja a felnövekvő nemzedék. A jelenünkből való "kiájulásainkba" telepszik bele a szekularizáció, és a vallási közömbösség. Nem hisszük el, hogy az evangélium történelme a mostban van; a színek, ölelések, az étel, és a szolgálatok közvetlenségében. Isten országa nincs, és nem is lehet messzebb, mint lélegzetvételünk.
A közelségnek - Közelségének s közelségünknek - érzékét veszítettük el. A bűnbeesés történet épp azt mondja el, hogy azóta mennyire távolságokra hangolt értelemmel járunk. Ezért e távlatvesztés - az Istennel osztozott jelen elveszítése - a közege a Messiás evangéliumbeli szem elől tévesztésének. "Fürkészitek az Írásokat, mert azt hiszitek, hogy örök életet találtok bennük. Bár éppen rólam tanúskodnak, mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen." (Jn 5,39-40) Nem merjük a mostban megélni Messiásunkat; olyan is világunk, amilyen. A szomorú a történetben az, hogy következményként, mi nem vagyunk jelen világunkban. Ezt foglalja össze Jézus ítélete: "Ismerlek benneteket, nincs meg bennetek az Isten szeretete" (Jn 5,42) Mostunkon, Messiásunkon kívül élve erőtlen és halovány emberi jelenlétünk; a világ gyakorlatilag nélkülünk sodródik. Így nézem, az evangéliumi időt - a mostot - megélő tájat. Összetartozásunk szálai, szolidaritás, az együttlét (haza) öröme itt születik meg, ha be tudunk lépni jelenünkbe. Amikor szüntelen itt-lét, elérhetőség vagyunk; s amikor az imádság tere szigorúan a konkrét embertárs fizikális vagy szellemi közelségében feszül. Mert a másik öröme és törékenysége - teljes jelenléte - megfigyelhető. Így éled át a katolicitás alaptanítását, mely ellen racionális öntudatunk berzenkedik: Isten mindig csak közvetítésen keresztül van jelen. S legtisztább ikonja a most; az ember-társ.
Saint Kathrines, Savernake Forest, 2009-03-26
Get news, entertainment and everything you care about at Live.com. Check it out!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése