Ruskin biztatása
B-év, nagyböjt 4. hét, Szo. (Jer 11,18-20; Zs 7; Jn 7,40-53)
A tegnapi szeles esők után mára tökéletes nyugalom üli meg a tájat. Azaz mégsem; vadászfegyver dörrenése némítja el egy-egy tompa pillanatra az ébredést. A táj ma ismét éles kontrasztba lép az evangéliummal. A bennünk lévő ős-félelmek archaikus kezelési mintái lepleződnek le. Az undort és elutasítást láthatjuk, ahogyan Jézust elvetik idegenként kora szellemi törzsfői. "Szakadás támadt miatta a nép közt" (Jn 7,43) Különös, de Jézus másságát fenyegetésként élik meg. Idegen ő, a közösség önazonosságát veszélyeztető "behatolás". "Némelyek már el akarták fogni, de senki sem vetett rá kezet." (Jn 7,44) Ilyen radikális elutasítást csak olyasvalaki provokál ki, aki legbenső határainkat és véglegesnek hitt válaszainkat érinti - új módon. Aki kérdésbe teszi status quo-inkat önmagunk előtt. Ez a kínos zavarodottság lepleződik le környezetében, minden szereplő részéről. "A szolgák is visszatértek a papokhoz és a farizeusokhoz. Ezek kérdőre vonták őket: 'Miért nem hoztátok magatokkal?' A szolgák mentegetőztek: 'Még soha sem beszélt úgy ember, ahogy ez beszél.'" (Jn 7,45-46) Láthatjuk, amit a kristevai lélektan megmutat: identitásunk, e világban, kizárásokra épül. Személyes és csoportidentitást mindig valami vagy valaki kizárása által stabilizálunk. A háborúzó nemzetállamok, az etnikai feszültségek mutatják: a másikat "idegenné" tesszük, "fenyegetésként" kezeljük. E kizárás gyümölcseként jön létre az összetartozás, a szó szerinti ön-azonosság. Ez a menetelés a másikkal szemben, az "idegen" határainkon kívül tartása azután "üzemanyaga" lesz békétlen történetünknek. E primitív minták mentén élve szükség van a szüntelen ellenségképre. Egyszerűen muszáj a másik démonizálása; a határátlépő - mint esetünkben Jézus - kimutatása és célkeresztre tűzése. "Erre a farizeusok megkérdezték tőlük: 'Csak nem vezetett titeket is félre?'" (Jn 7,47)
Sajnos, magyarságunk - s mintaadó szellemi elitünk - a saját identitás stabilizálásának ezt a primitív módját választotta. Ami lelepleződik az archaikus "kirekesztve önazonosságot teremteni" programja mögött: az épp a gyökerek hiánya. Mindkét, vagy "mindnégy" oldalon. A legszomorúbb, hogy történelmi egyházakként magunk is csapódunk (vezetők, vezető politikusok); iszunk a vérből, az energiák illuzórikus felszabadulásából: erőt merítünk "a vallási, eszmei idegen" képzetéből. Nos, ettől nem evangéliumi a mi történetünk. Talán épp ezért nem a mienk; ettől kényszerpályás közéletünk. S nem is vezet sehová - hisz nem artikulálja Isten Országa örömét, s szabadító minőségét. A meghasonlás, és benső útvesztések negatív közege ez. "Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvényből." (Jn 7,49)
Kristeva racionális megoldása - miszerint ismerjük fel, hogy önnön félelmeinket vetítjük ki az "idegenbe", s így az "ellenség" valójában bennünk lakik -, sajnos, nem elég. Az ellenség, a "démon" újraképzése mindaddig folytatódik, amíg nem ismerjük fel: önmagunkkal szembeni, eredendő törésünket. Benső kapcsolatunk teljes önmagunkkal - mert a "én" mindig Istenhez való viszony (Kierkegaard) - szakadt meg. Önmagunktól szakadtunk idegenbe; saját, Istenben való másságunkat nem tudjuk elfogadni. A fenti vitatörténetet Jézus és a vallási vezetők között ezért elsősorban benső történetünkként olvasom. S valóban, e kipattant vita legbensőnkből érkezik. Törésünkből, és kiszakadásunkból a szent "Háromság" életéből. John Ruskin gyönyörű sorai adnak mégis biztatást, melyre idős barátom századelős könytárában bukkanok. "az ember elsötétült szívében, mégis, tükröződik az isteni értelem." (Híres festők munkáiról, 1855)
2009-03-27
What can you do with the new Windows Live? Find out
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése