Rembrandt, Harmenszoon van Rijn, A tékozló fiú visszatérése (1669)
Egy vázlat
B-év, nagyböjt, 2. hét, Szo. (Mik 7,14-15.18-20; Zs 102; Lk 15,1-3.11-32)
A szeretet kimeríthetetlen parabolája a tékozló története. Általában az atyai házat elhagyó fiú drámájaként olvassuk az elbeszélést. Pedig a szeretet krízisének és megújulásának - a család minden szereplőjét - átfogó története ez. Sőt, ha megfigyeljük, hogy Jézus példabeszédét "hívő" közegnek címzi, az elbeszélés így a kegyelem, a szeretet, és az én-közösség viszony megújulásának egyetemes története. "Vámosok és bűnösök is mentek hozzá, hogy hallgassák. A farizeusok és az írástudók azonban méltatlankodtak: 'Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik.' Erre mondott nekik egy példabeszédet." (Lk 15,1-3) A tékozló fiú "életrajza" a szeretet fejlődéstörténete. Buktatóival, fordulópontjaival, és magasabb szinten való kiteljesedésével. Bár a történet kimeríthetetlen, mégis fontos bepillantásokat kaphatunk a szereplők - s rajtuk keresztül önmagunk - életébe. Túl könnyen, az atyai házzal szakító fiú tettét tesszük az események kezdetének. "A fiatalabbik egyszer így szólt apjához: Apám, add ki nekem az örökség rám eső részét! Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabbik összeszedte mindenét és elment egy távoli országba. Ott léha életet élve eltékozolta vagyonát."(Lk 15,12-13) Pedig a történet kezdetén - és szellemi fókuszában - a fiúban az atyai házban kifejlődött "narcisztikus" szeretet áll. Atyja mindent megad neki, ez a szülői szeretet ősgesztusa. A kiválasztottság tudatában élő fiút azonban épp nárcizmusba szocializált szeretete teszi vakká a valóság iránt. Samuel Beckett szereplőinek világában a végletekig lesoványítva látjuk viszont ezt a narcisztikus világot. A kapcsolatairól leszakadt "én" "autisztikus tárgyakkal" veszi körül magát. Védővonalat épít önmaga körül, hogy leküzdje az énen kívüli világgal való találkozás szorongását. A fiú, persze nárcizmusa és vaksága teljében kéri apját, hogy adja ki az örökség rá eső részét. "Erre szétosztotta köztük vagyonát. Nem sokkal ezután a fiatalabb fiú összeszedte mindenét"(Lk 15,12-13)
A fiú önszeretetéből azonban kifogy az erő. Az atyai háztól való távollét eszmélteti erre rá. Atyja teljesen ráömlő szeretetére, mely mátrixban nárcizmusa kifejlődött, most rálátása nyílt. E távolság születése döntő. Az atyai ház és a fiú e "szakadása" szó szerint kegyelmi pillanat. A leválásnak ebbe az űrjébe lép be a kegyelem, mely képes visszavezetni megtisztult szeretetünkbe. "Fölkelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Apám! Vétkeztem az ég ellen és teellened! Már nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezz, csak béreseid közé fogadj be engem!" (Lk 15,18) Ahogyan Ágoston mondja: "Mi az egyház feladata? Hogy meggyógyítsa szívünk látását, hogy Isten láthatóvá váljék." A történetben ezután kezdünk csak igazán szembesülni a szeretet misztériumával. Az atya szeretete, a teljes, a fiúk nárcizmusát kockáztató adása, mit sem változik. Látszólag, ugyanaz az ökonómia folyik tovább. A hazatérő fiút, bocsánatkérésétől függetlenül ismét elhalmozza: "Az apa odaszólt a szolgáknak: Hozzátok hamar a legdrágább ruhát és adjátok rá. Az ujjára húzzatok gyűrűt, és a lábára sarut. Vezessétek elő a hizlalt borjút, és vágjátok le. Együnk és vigadjunk" (Lk 15,22-23) Irigykedő testvérét, ahogyan nem tud együtt örülni apjával, ugyanúgy korábbi nárcizmusa csapdájában találjuk. Mégis mi változott? Mi változik bennünk? Mi töri meg a szeretet tagadhatatlan csapda-természetét? Az igény születése, hogy rálássunk szeretetünk természetére. A kegyelem, - a történetmondó Jézus - a korrekció, mely helyessé rendezi szeretetünk ökonómiáját. Ez a kegyelem nem tesz mást, mint ott áll mellettünk "nárcizmusunk" kimerülésekor; mikor a "tékozló fiú szeretete" összeomlik. Ki tudja, természete talán éppen az, hogy nyomainkba lépve, "támogatja" tékozlásunkat. Nem jóváhagyásként, de szükségesnek tartva a vakságunkból való kiszakadást.
Az egyház mátrixában élő kereszténynek épp így be kell járnia, újra és újra a szeretet megújulásának útját. Ráébredni, mint a történet címzettjei, hogy a "kegyesség hajlékában" óhatatlan kísértés az Abba szeretetének "autisztikus világgá" való alakítása. A liturgiába, hatalmi ösztönökbe, egyházias és lelkiségi rutinokba zárkózás világát, paradox módon, Istennek ugyanaz a bőséges kegyelme táplálja - mint a liturgiából merítkező gondolkodást, mely szolidaritásra hív, tisztulásba. A törésvonal, mely elválasztja "narcisztikus" és "nem narcisztikus" kereszténységünket, éppen itt húzódik: "Ez bűnösökkel áll szóba és velük eszik." Az együtt evésnek és beszélésnek ezt a kultúráját hozza haza a kegyelem által kísért fiú.
2009-03-14
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése