[homilia] A szeretet földönkívülijei

"Sír a magyar, csak könnye nincsen"; a Blikknek nyilatkozó
K.R., avagy bulvár-etosz 2009.

A szeretet földönkívülijei

B-év, 29. hét, P. (Róm 7,18-25a; Zs 118,66-68.76-77.93-94; Lk 12,54-59)

A tét: kilépni a képmutatás világából. Meglátni azt, hogy csakis a felemelés és a megértés világa a valóságos és maradandó világ. Megdöbbenéssel olvasom a jászberényi katolikus pap „homoszexuális botrányát." Dávid Ibolya a Fábry Sándor showman általánosítása ellen tiltakozik, joggal. („A katolikus egyház a buzeránsok gyűjtőhelye".) Persze, a kis magyar pornográfia része, hogy az a katolikus politikus mutat rá egy túlzó ítéletre, aki maga is a Playboy magazinban ad interjút. Mint ahogy kis magyar pornográfiánk része az is, hogy a média sztáralakjai, a maradék emberség verőlegényei műsoridőn kívül eljátsszák az „embert". (Számomra Fábry épp úgy, mint Friderikusz, Mónika, Balázs vagy Havas, kétes tekintélyek.) A „botrányt", mi más is, mint a Blikk ‒ a feljelentők gyűjtőhelye ‒ pattintja ki. Nyilvánvalóan előkészített bulvárakcióval. A pornószínésznek x. nem fizetett szolgáltatásaiért, aki ezért feldobta a sajtónak. A papot természetesen egyházi hatóságai azonnal felfüggesztik. A szerencsétlennel a bulvár feltörli a padlót. Esetében nincs személyiségi jogokhoz való jog vagy anonimitás, ami egyébként az utolsó tömeggyilkos bankrablónak is kijár. A megtisztelő megszólítással, persze: „bűnöző úr". Helyre áll a rend. Számomra itt zárult be a kör. Az ok és okozatok nélkül ítélkezés; és ilyetén ítélet végrehajtás kapcsán.

Az eset magyarázatának több rétege van. Amiért írok, az a „pap" bármikor, bármilyen arányban való meghurcolhatósága. A „pap", nagyon különös ez, névtelenség, a személy hiánya. A kiváltott indulatok és ütések, szó szerint, „határtalansága". Együtt érzek a bukásában megalázott emberrel. S gondolkodom, a „pap" bukása miért váltja ki a legádázabb indulatokat. Gyűlöletet. Nézem feljelentőjének képét. Homoszexuális prostituált. Nem fizettek neki. (Az ördög nem alszik, amilyen makulátlan magyar világban élünk, valószínű rájött, hogyan lehet nyolcvanezerre megzsarolni egy bulvárcélpontot. Valószínű, az újságtól többet kapott, mint a követelt, vagy ki neki fizetett összeg.) A plébánia bejáratára mutat a képen. Nos, nincs túl nagy véleményem a politikai „elitekről". Ez a „feljelentő" a reinkarnációja annak a másikat feljelentő és dekonstruáló politikai píárlogikának, amibe beletestesítették ezt az országot. Egy országot és egy rendszert minősít, hogyan bánik el riválisaival. A bulvár minősíti az elitet. S legfőbbképpen az ország pszichés terét, amiben élünk. A bulvár (és általában az újságírás hangneme) nyilvánítja ki: milyen is kultúránk benső ökonómiája. S persze, a bukások és zuhanások milyensége. Erről szeretnék írni. S Kristeva szavaival, a „szeretet földönkívülijeiről". Mert a fent bezáruló körnek minden szereplője az.

*

„Amikor látjátok, hogy felhő támad nyugatról, mindjárt azt mondjátok, hogy eső jön; és úgy lesz. Képmutatók, a föld és az ég jelenségeit fel tudjátok ismerni, de az időt pedig miért nem tudjátok megítélni?" (Lg 12,54.56.) Mindig meglep, egyik oldal micsoda ádáz dühvel ítéli el a homoszexualitást, a drog-problémákat. A másik oldal pedig milyen ádáz eltökéltséggel áll ki e jogok mellett ‒ a másik álláspont ellenében. A drogliberalizáció, egyneműek együttélése („civil partnerség"), a meleg közösség védelmezői és elítélői azonban egy dologról nem beszélnek. Arról a hiányról, melyből „pornográfiánk" fakad. A szeretet krízise ez. A társadalmi agresszió, a homoszexualitás, a drog és delíriumkultúra, az azonnali kielégülés kényszeres igénye: a szeretet hiánya. Az anya és az apa elvesztése mindent megjelöl. A „szerető apa", mint ideál elvesztését szekuláris kultúránk képtelen pótolni. Nyelvbe, kommunikációba, szeretetbe történő szocializációnk „narcisztikus méhét" a kereszténység hozta létre. A születendő személy az „anyával" és „szerető apával" való azonosulásokon át lesz létét szeretetben, a másik valódi másságában kifejező lénnyé. A lélektan feltárta a szeretetnek ezt az „alkímiáját". Hogyan leszünk az anyával való egységből, belőle az „apa" segítségével leszakadó személlyé; aki az anyát a nyelv elsajátított közösségén át képes majd viszontszeretni ‒ miként felebarátait is majd.

Kristeva a „szeretet földönkívülijeinek" nevezi a lelki terében sérült embert. A biztonságos világba/nyelvbe érkezés elveszítése ez. A szerető atya élményének „eróziója" vezet oda, hogy „tanító otthonunkat", a működő emberi bensőt veszítjük el. Modern Narcisszuszként az atyai szeretet hiánya készteti (ön)sebző vándorútra az önmagát kereső személyt. Ürességétől és benső szenvedéstől terhelten, az embereket emészti a vágy, hogy mások legyenek, „nővé-másikká"; kívánják, hogy szeretve legyenek. Keresik azt az ideált/szeretetet, mely képessé teszi őket a valódi Másik szeretetére. S az apa mint vágyott „érték" nélkül, Narcisszusz nem találja a saját helyét. Önmaga negatív, homoszexuális dublettje lesz, be nem teljesedő képessége, azaz üressége, a szeretetnek. (A homoszexuális élete végéig szomjazza a meg nem kapott apát; ezért vonzódik, s igyekszik azonosulni a férfiben az „apával"; aki a másságba szocializálhatta volna bele.) Vagy vad feministává lehet; minden hagyománytól emancipált „modernné". Vagy befalazhatja magát, s magányából, szorongásaiból drogokba vetheti magát, ha meg tudja fizetni. Hogy feldobott Narcisszusz legyen. Talán az antiszemitizmus gyökere is ez köreinkben. Nos, erről az űrről, a Szeretet elvesztéséről (s talán megelőző közösségi elárulásáról) nem beszél senki.

Miért nem ítélitek meg magatoktól is, hogy mi az igazságos?."(Lk 12,57) Nos, ha a szeretet történetén, mint benső DNA-nkon keresztül néznénk történetünket, talán másként nézne ki minden. Sokkal erőszak mentesebben. S a hivatkozott „bulvártörténet" is. Mert egyre inkább az a benyomásom, azért válik mind agresszívabbá és démonizálóvá a magyar közélet ‒ mert már csak az összevert és megalázott másik fájdalma képes nyújtani a másság illúzióját. Már csak az áldozat elégít ki, s erősít meg identitásunkban. Ezért van, hogy a Blikk béli homoszexuális pap történetében a sebzett Narcisszuszt látom. Akinek zuhanása a valódi másságtól való „eleve" megfosztottsága miatt törvényszerű. Összezúzódása bizonyosan. S az őt feljelentő férfi-prostituált, a tragikomikusan fájdalmas megtalált „pár" szintén együttérzést kiváltó áldozat. Feljelent, zsarol, a nyilvánosság előtt ‒ mert figyelmet kíván, még ha az hazug figyelem is. De számára a szeretet illúziója. S közben nem veszi észre, hogy a rá figyelő bulvár tovább prostituálja őt.

Ám a főszereplő, mégis az áldozat. A voyeur-tekintetek negativitásában mélyre bukott ember. Lelkével a föld porába szorítva. Katonacsizma optikák. Valaki e „feljelentéstörténet" nyilvánossá tevői közül belegondolt-e abba, milyen iszonytató szenvedés közterítékké lenni; sebbé, teljes pszichés-testi felülettel? Nos, ez a bennünk, és belőlünk élő nácizmus. Egy-egy ilyen vesszőfutásban mindig gyilkosság tanúi lehetünk; hogyan adják meg a végső kegyelemdöfést ‒ persze, valóságshow voyeur kamerák előtt. Végtelen újrajátszásban, ha csak egy mód van rá. Csak remélni tudom, hogy lesz, aki e bukásban padlót fogott emberhez, a „paphoz" lehajol. Elöljárói közül is.

S még eszembe jut az is, amikor a homoszexuális személyi jogokat , az egyneműek házasságát törvénybe iktatják a döntéshozók; miért hallgatnak a közbeszédben ‒ milyen iszonytató szenvedés van a homoszexuális kapcsolatok mögött. Micsoda beteljesedhetetlenség és boldogtalanság. S hazugság elhallgatni, hogy e törvények semmit sem orvosolnak a Hiányból. A Szeretet ‒ s előfeltételei ‒ elvesztéséről. S így különösen fájdalmas látni annak a keresztény közösségnek a démonizálását, mely talán utolsó esélyünk újratanulni a szeretet teljesebb nyelvét. Visszakapnunk az elvesztett apát és anyát. Az Abbát.

2009-10-19