Copyright request or contact the author at/ Kapcsolatfelvétel vagy visszajelzés itt: balintbeckett@gmail.com
A bejegyzések magáncélra szabadon használhatók. Ez az Evangélium természete. Azonban bármilyen nyomtatott vagy elektronikus formában történő közlésük kizárólag a szerző hozzájárulásával lehetséges. Az írások a szerző tulajdonát képezik. Kapcsolatfelvétel a balintbeckett- címen.
Popular Entries Last Month / Népszerű bejegyzések - elmúlt hónap:
Józanodások kora. Aranykorokként tartjuk számon, amikor egy-egy közösség, vagy korszak hozzákezdett múltja rendezésének. Nálunk, Európában, a kultúra megújulásának egy-egy virágkora ismerős. Szerzetesi reformok, a keresztény egyetemi rendszer kialakulása, reneszánsz humanizmus, s a Felvilágosodás. Nemzeti történetünkön belül; vallási közösségeinken belül is büszkén tartjuk számon a megújulás, vagy a szintézis időszakait. A magyar reformkor nyelvújítási mozgalma az ébredésnek ilyen aranykora. A Glouchester Road-on az első, télben érkező napfény Széphalmot idézi bennem, egy régi, forró nyárból. Kazinczy Ferenc emlékhelyét. Kúriája már nem áll, emlékét „mauzóleuma" őrzi. A klasszicista oszlopcsarnok görög templom bensőt idéz. Mint a sárospataki és a debreceni református Könyvtárak termei, polcok emelkedő rendjével. Az akácok puritán dísztelensége, por, gyenge föld, és napfény ölelésében, nem tudom miért, de illik a görög hangulathoz. A sárospataki református teológiához kapcsolt jelző is, a „bodrogparti Athén." S Széphalom ébreszti a nagyon is reális asszociációt, Pannonhalma épp Kazinczy által ajándékozott nevét.
Mindezek a képek nem véletlen jutnak eszembe itt Londonban, a közel tízmilliós örvénylésében. A „felébredések" kora meglepően egyező törvényszerűséget mutat. A magyar reformkor, az iparosodás-polgárosodás és művelődés korszaka szervesen egybeforrott a nyelvújító mozgalommal. A valódi szellemi-gazdasági nekiindulások mindig egybeforrtak az „Írás", saját kultúra kánonjának újra-felfedezésével. Csakis „Könyves" korok válthatnak könnyes korokat. S különösen igaz ez a gyógyítás kultúrájára is; amit épp a napok olvasmányrendjével az evangéliumban látunk. A gyógyítások, amiket Jézus korában végbevisz, emberi valóságunk hozzákötése, visszavezetése az „Írásokhoz". „Ott odavittek hozzá egy siketnémát, és kérték őt, hogy tegye rá a kezét. Félrevitte őt külön a tömegtől, a füleibe dugta ujjait, köpött, megérintette a nyelvét, majd föltekintve az égre, fohászkodott, és azt mondta neki: ,,Effeta!', azaz ,,Nyílj meg!'"(Mk 7,32-33) Igen: megnyílni, visszatalálni, kézbe venni az elhanyagolt kulturális, és vallási kánont. Mert e nélkül nem fog menni.
Saját hagyományából meríteni, azzal azonosulni nem tudó nép − nem fog tudni áldozatot hozni jövőjéért. Nemcsak mert nem ismeri fel megújulása irányait. Sokkal inkább azért, mert a társadalmi szolidaritás (a posztmodern ziláltságában is) a közös Szövegekkel való eljegyzésből születik meg. Ennek fontosságát nem ismerik fel reformkoroktól messze járó, „könyvégető" elitjeink. Nem kell félni a posztmoderntől. Tulajdonképpen a kultúra alanyának „teljes kimerülésével", amit végbevitt, a posztmodernnek vége. Padlót fogott, kifacsartatott az ember. Szeretete, működő szolidáris közösségei romokban. Kimerültségéből, kábaságából ébredni kíván − mert méltóságának tudatát mindvégig megőrzi az emberi belső. S bármily paradoxon, a saját kultúrájában kimerült embert, épp kultúráján belülről megújítható méltóságával lehet motiválni. Az evangéliumba − saját örömhírébe − való belépésével. Haza-szeretet és ön-szeretet (önmagunk újra megbecsülése), megszólítatlan vágyaiban, egybeérnek a pihegő generációkban. Motiválható a nemzeti emlékezet; mégpedig pozitívan, a globalizmus elfogadott kényszerei között is. „Erre azonnal megnyíltak a fülei, megoldódott nyelvének köteléke, és rendesen beszélt." (Mk 7,33) Motiválható lenne. Ha a mindenkori elitek felismernék népük megtiport méltóságát. Mint az emberi benső tisztelhetőségét, és szerethetőségét. Ehhez nem kéne más, csupán műveltség, egyfajta új szocializáció az örömhírbe. A reformkorok, s benne a magyar reformkor tanúságtételének kézbe-vétele. Épp a mai evangélium sorain át megfigyelve, hogy tényleg várakozik a gyógyulásra és emelkedésre a történelem; az emberi „fül". Az említett magyar reformkor, s szíve, a nyelvújító mozgalom mélységét épp ez az érzékenység adta az itt és most elesettségre. A föld porából vegyített nyál, mert ez Jézus mozdulata, a kultúra zérópontjának paradoxona. Érdemes a képen elmélkedni. Benne feszül ezer zen koan bölcsessége.
Az ízek. Huszárik Zoltán Szindbádja jut eszembe a leves-jelenettel. Talán a London utcáit állandóan betöltő ételszag okozza. Illatot írnék, de mégsem az. Éttermek, kisbüfék, pubok végtelen hálózata a város. Az emberek mindig esznek valahol, egyetlen folyamatos főzés, asztalváltakozás a nap. Nyilván, e felpörgött világban nem főznek többé. Az étel megfizethető, a kiszolgálás mindenütt gyors. „Étterem", ízlelem a kifejezést. Régi, polgári szó, még egy boldogabb emlékezetű világunkból. Az étterem, odahaza egészen a közelmúltig megmaradt „étteremnek". Megtisztelt, az otthoni konyhától távoli hely, ahová csak hétköznapi rutinjaira rálátandó tér be az ember. Bartjával, családjával. De régi világunkban − gyorsdemokráciák, gyorsétkezdék előtt − a viszonyítási pont mindig a saját otthon volt. Étterembe menni, ha ritkán is, mégis szokás volt. A belépés egyfajta angyali világba, ahol figyelmes pincérek kiszolgálnak. Vendégnek lenni saját életünkben, egy kicsit. Ezért élveztük a gondtalanságát, az önajándékozott ünnepet. Így a vendéglő, mégis az otthon élményeit és ízeit erősítette meg. S tudtuk azt is, hogy inni a barátaink egészségére igazából csak otthon lehet. Jantyik Zsolt gyönyörű nótája most egy pillanat alatt a fülemben. „Öntök egy pohár sört/ az ismerőseim egészségére,/ Iszok egy jó üveg bort/ a lelkem tisztaságára,/ ʻezután eldől, hogy tényleg/ ennyit ér-e, hogy mennyi a vére,'/ ʻA jó gondolat az örök élet édestestvére.'"
Harmadik éve Szindbádkodik idekinn a gyomrom. Már végigpróbáltam mindent, ami ehető Londoban. A légierő klubjától, vidéki barátaim asztalán át, China town „restaurantjaig". A gyomrom egy ideje jelez. Teologizál, ideologizál. A maga szintjén gondolkodni kezd. Nem kívánom az ételt: üzeni. Mert amit eszünk, amiből készül, ahogyan készül, ahonnan érkezik: szemlélélhető ikon. Nem érzem az ízeket. Soha az életben nem akarnak összefőződni. Valami hiányzik. Gyümölcsből, fűszerből, húsból, mézből: mindenből kimarad az íz. Az íz íze. S így irigylem Szindbádot. A boroknak is műíze van. Minden hömpölyög, mint egy nagy broiler-csirkegyárból. Globális élelmiszerpiac. A gyomrot, a gusztust nem lehet becsapni. A teologizáló gyomrot, a gondolkodó gyomrot nem. Pedig ha a gyomor gondolkodni kezd, emlékezni, akkor baj van. S a gyomor elmondja: azért szaglik az étel London utcáin, mert illatozni csak a kultúrából főtt étel tud. Ezek a pre-made pizzák, betétek, alapok, torták, granulátumok, színezékek, bio-zacskók, farmcimkék üres, mind inkább üresedő felszínek. Enciklopédiákból, termékleírásokból főzünk. Az ízek mögött már rég nincs ott, a dolgok sava borsa, a hétköznapi szeretet alkímiája. Szeretet, közösségi szálak, gyomron, csókon, s még ki tudja min, keresztüli összetartozások. Nem is csodálkozom, hogy ebben a világban átmegy ízetlenségünkön, általunk észrevétlen, az evangélium. Mert beérjük azzal, ami van, ahogy van. Amit ehetünk. S még csak nem is lázadunk. Pedig, urak, hölgyek. Pont olyan ízetlen az életünk, mint az ételeink. Az evangéliumi gyomor tudja ezt. Passiótörténetét mondja, de ki hallgatja meg? Ki figyel oda mélyemlékezetünk megfigyelésére: a „Knorr, mindennap új varázslat" zacskós levesei, fagyasztott krumplijai mögött mi történik? Pontosabban, mi nem történik meg? Azt a szocializációs mállást, ahogyan kiszipolyozott életrendünk miatt, emberségünkkel nem lehetünk teljesen jelen. Egyszerre nem tanulnunk főzni, s olvadunk bele gyomrunkkal is abba a lélektelen, ipari léptékű mezőgazdasági termelésbe. Egy szónak is száz a vége: kivész a szeretet, ez a legfőbb íz, az életünkből.
A gyomor nem teológus, nem filozófus, nem közgazdász. Értelmesen érvelni nem tud. Csak emlékezni az evangéliumra, amikor valami vegetatív jó hír még betöltötte a világot jelentő asztalokat. Az abrosz szó, hogy ropogott, mint a kenyér héja. Istenem, amikor vasárnaponként déli tizenkettőkor még betöltötte a Kárpát-medencét a rántott hús és a húsleves illata. S az a világ, a maga módján persze, nemcsak az ízek miatt volt megnyugtató. Civilizációnk ünneplőbe öltözött felszíne volt ez. Kis, letűnt magyar civilizációnk ünnepe. Így emlékszem a családi ebédekre. De éppilyen szívesen Szombathelyen a Gyöngyös-étterem hűsítő, férfias csöndjeire forró szombatokon, néha vasárnapi ebédeken. S a vacsorákra barátaim otthonában. Mert az ízek, a valódi ízek, és a kegyelem világa elválaszthatatlan. S az, hogy a kettő tényleg egybeforr, az étel és az élet íze: ez számomra az egyetlen istenérv. S hogy a kettő elveszhet ebben a világfasírtban. Konokul, mint pohár borom színét, akárcsak nagyapám gyönyörködött az újbor színében, így ízlelem az evangéliumot. Idézem színeit. Mert, amikor ízes (emberi történetes) az étel és ital, s csak akkor, az evangéliumban történik az életünk. Összegyűjthető benne, ami jó. S így jut eszembe, talán Szergej Jeszenyin verse egy másik, szintén az evangéliumra éhes világból. „Szívem újra kitárom egészen,/ Telitöltheti színig a jó,/ Kívánom, hogy ki ki boldogan éljen,/ Akit illet ez útravaló." S míg az egyetemre megyek, átvágva ételszagokon, „egy jó üveg bort rendelek a lelkem tisztaságára."
Első találkozásunk a hazugsággal fájdalmas élmény. Észre sem vennénk, ha nem bukna elő belőle valódi természete a sebzés. Ön-sebzés. Világunk mindenre ráér, hogy megvizsgálja működését. A témát a BBC-n a késő esti műsora adja. A hazugság társadalmi gyakorlatát vizsgálta egy szociológiai kutatás. A hazugság minden létező kontextusát számba veszik. Nem lep meg, de a számok rémisztőek. A felnőtt társadalom, napi gyakorlatban, hatvanhét százaléka hazudik. Munkahelyen, házasságban, és ami a legszembetűnőbb kontraszt: szeretteivel. Persze, jön a biológiai magyarázat, miért fejlesztette ki az ember a hazugságot, túlélés, alkalmazkodás, stb. Arról is szó esik, hogy amikor hazudunk, ez milyen nyelvi, mondattani változásokkal jár. Lerövidülnek mondatok. Amikor a másik szemébe nézünk, és hazudunk: hosszabban és erősebben nézünk a másik szemébe. Megmagyarázhatatlan, miért épp ilyenkor a legmélyebb a szemkontaktus igénye. S tényleg, miért? Talán mert a másik bensőjébe kapaszkodás kifejezi, hogy a hazugság együtt zuhanás? Mert tagadhatatlan, hogy amikor hazudok, sebet ejtek a másik ember bensőjén. Magaméban is. Ám, ami lényeges, a másik, az ártatlan bensőjében elültetek egy nehézkedést. Látását, nyelvét befolyásolom. Mert nem engedem, hogy ugyanabban a közegben járjon, mint hazugságom előtt. Igen, a kapaszkodó szemkontaktus kifejezi a hazugság elkövetésének természetét. Bensőnk, mert pontosan tudja, hogy jóvátehetetlen árulást követett el a szeretettel szemben, már a hazugság pillanatában elővételezné jövőjét. A másik szemébe néz: megváltását, bocsánatát kéri. Jobbik önmagunk hangja ez. Persze, az is lehet, amikor hazudunk (vagy tagadjuk életünk egy fontos igazságát), s a másik szemébe hosszabban nézünk, tükröt keresünk a másikban. Valójában önmagunk szemébe nézünk, saját megbántott tekintetünket keressük. Eszembe jut a Bikini dala, egyszerű, de lélektanilag pontos megfigyelés. „Belehazudott a szemembe".
Igen. Belehazudunk Isten szemébe is. S szavunk hat életére. Bár soha sem láttuk őt szemtől-szembe, de életünk nehézkedése, összetett áttéteken keresztül, a történelem kavargó óceánja ez, belép Isten életébe. Nehezül, háló szövődik Fia körül. Akkor is, ha nem ismerjük. Bár Isten tisztánlátása mit sem csökken, ellentétben a miénkkel, de a Fiú majd elterül a hazugságok függőlegesében. A kereszten. Ettől a szüntelen sebzéstől esztelen a világ, amiben élünk. Kereszténynek lenni és megmaradni azért fontos, hogy lássuk szavaink életét. Nem bűnkomplexus ez amiről beszélek, nem a görcsös parancsolatszámonkérés világa ez. A büntető-félelemre építő lelkiség mindig hamis. A büntető-jutalmazó, bűnkomplexust kiépítő spirituális gyakorlatok hátterében mindig intézményes vallásunk rejtett „hatalmi", befolyásért folytat − be nem vallott − játszmái húzódnak. Ezért fontos a hatalomról leváló egyház, s helyette az evangéliummal ölelkező kereszténység élete. Belépni abba az evangéliumi térbe, mely gyógyítja az emberi beszéd történetét. S kell a Szöveg kegyelmi terébe belépni, ahogy a szeretet intimitásába belép szeretteivel az ember. Különben sosem vesszük észre a körülöttünk folyó, s bennünk folytatott hatalmi játszmák hazugságait. Mely sebez, önmagát is sebzik a hatalmukba kapaszkodó elitek; s az egyes embert. Melynek lelkiismeretén mézezett pányva a bulvárvirág, amibe átvetkőztettek bennünket a „népviseletből."
Még eszembe jut az első kép, az első tapasztalat a hazugságról. Gyerekkor. A frissen megtanult beszéd öröme. Talán kisfiúcska vagyok. Valahonnan csúzlit szerzek. Találom, kaptam, már nem is tudom. Madarat akarok fogni vele (a gyermek tudat idáig lát.) S akkor jönnek rokon-gyerekek. Nagyobbak, dörzsöltebbek. S azt mondják: adjam nekik a csúzlit. Ők majd lőnek madarat. Nekik van színes, madárélesztő tintájuk, s akkor majd lesz madaram, és a csúzlit is visszaadják. Máig látom magam, az udvar zöld gyepén. Mellém telepednek. Cinkos mosolyukat nem értem, ahogy összenéznek fölöttem. Nyilván a zseniális csel ott született meg a pillanatban, hisz a hazugság és a bűn természete, hogy improvizáció. Kisiklik a gondolat visszafogó kezei közül. S emlékszem, frissen megszerzett kincsem, a csúzliról való lemondás pillanatát. Fájdalmas a gyermek lemondása „tulajdonáról." De láttam a tintát, s a kezembe vett madárkát. S boldogan adtam oda. Nos, a csalódás, amikor átéltem, hogy becsaptak, elárulták. Talán négy-ötéves lehettem. Azt nem feledem. De ez volt az a kapu, s ez a bűnnel való találkozás misztériuma, akár áldozatok, akár elkövetők vagyunk, amikor beléptem e felnőtt világba. Ma már úgy mondom, az evangélium valóságába. S talán ez az elárult, „szemébe nézett" gyermek az, aki vissza tud térni, s elfogadni, az evangélium tanítását az emberről. S megtanít Isten szemébe nézni, végtelen távolból is, hisz színről-színre nem ebben az életben látjuk út. Nem a madarat feléleszteni. De embernyi, hazányi önmagunkat. S vizsgálni, e csendes függésben ennek az Istennek a tekintetét, szemeit, miközben mondja. „Ami az emberből előjön, az teszi tisztátalanná. Mert belülről, az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok, paráznaságok, lopások, gyilkosságok, házasságtörések, kapzsiságok, gonoszságok; valamint csalás, kicsapongás, irigység, istenkáromlás, gőg, esztelenség. Ezek a gonoszságok mind belülről jönnek; s ezek teszik tisztátalanná az embert." (Mk 7,20-23)
A kor nyelvéből lehetséges-e kilépés? S hogyan? Azokból a tehetetlenségekből, melyek átitatják dolgainkat. Hétköznapot, kultúrát, vallást. A kultúra paradoxonja, amiben élünk, az, hogy rálátásunk életünk útjaira épp e kultúrából születik meg. Épp úgy, mint személyes szeretetünk esetében. A kultúrában való helyes élés így mindig obszervancia és transzgresszió. Norma-tartás és norma-törés egysége.Döbbenetes, hogy egy-egy vallási újító, tudós elme mennyire képes „előre futni", előre lépni a jelen tudásához képest. Saját közegéből merítve, jelenét megfigyelve. Buddha vallási zsenije ilyen előreszaladás kora hinduizmusából. A frankfurti iskola társadalomkritikája a huszadik század finisében. Vagy előtte Marx kapitalizmuskritikája. Karl Barth teológiája, vagy Karl Rahner katolikus oldalon. Sőt, a II. Vatikáni Zsinat dialógus-vágya kortárs valóságunkkal. Vagy épp Pannonhalma, Tihany bencés közösségeinek lelkisége, hogy hogyan haladható meg a gyógyítás, a megújulás irányai. Sorolhatnánk. Hazai példáit is, pl. Gyökössy Endrét, vagy Popper Pétert.
E megújulások benső motivációja, hogy a nehéz helyzetekre nem bezárulással válaszolunk. Ellenkezőleg, épp hagyományunk felnyitásával. A saját hagyomány újra-olvasásával az új helyzetre. Jézus konfliktusa azzal a rendszerrel, amelybe tudatosan születik bele, s mellyel szeretetben azonosul, ezt az ökonómiát tárja fel. Paradoxon, de ő maga van vallási hagyománya magjában jelen, s nem az őt „halálra bíráló" hagyományőrzők. A fent említett példák mutatják: megújulni annyi, mint bemenni a saját kultúra középpontjába. Alászállni a tradícióba. S ott, a magunkkal vitt, belénk testesült jelennelgazdagodva kérdezni e hagyomány Lelkét. Felnyitható-e a bennünk lévő Isten a közösség jelenbeli szükségeire? Felnyitható-e, sokszor Istenbe elbújó önmagunk? A vallás, de a szekuláris értelemben vett értékrendszerek, melyek azonosulást kívánnak legnagyobb kihívása ez. Belátni, hogy a legtisztességesebb, a legérvényesebb törvények sáncán belül is „téves-énekké" válhatunk. (Nehéz visszaadni az angol szót, ʻfalse self', false personality.) Mert az evangéliumbeli konfliktus ezt a problémát feszegeti. Hogy a saját hagyomány ortodoxiájában is bezárult ének, személyiségek, közösségek lehetünk: bezárultak az éltető Hagyományra. „A farizeusok és írástudók tehát megkérdezték: „Miért nem követik tanítványaid az ősök hagyományait, miért eszik tisztátalan kézzel a kenyeret?"" (Mk 7,5)
Jézus vallási zsenije abban áll, hogy veszi a fáradságot és bejárja közössége valódi szükségeit. Tulajdonképpen szembesül a perifériákon bekövetkező mállással. És szembesít vele. Az evangélium nem más, mint egyetemes érvényű példázat. Arról, mi történik a hagyomány periférián élőkkel, ha a hivatalos középpontban élők elszakadnak a „külvárosokról". Jézus a fenti értelemben vett ʻfals', a valóságtól izolált vallási éneket talál a középpontban. S látja, hogy a ʻfals vezetések', fals éneket produkálnak. A perifériák népe mállik, magára marad, mind több sebet hordoz. A hagyomány Lelkéből való kiszakadásnak párhuzamos tüneteit. S nemcsak a vallás szintjén van ez így. A demokrácia minden intézményében, ahol „alkotmány/hagyomány" – vezetés − és nép viszonya fennáll. „ʻAz Isten parancsait nem tartjátok meg, de az emberi hagyományokhoz, a korsók és poharak megmosásához és sok ehhez hasonlóhoz ragaszkodtok.' Majd így folytatta: ʻSzépen semmibe veszitek Isten parancsát, hogy hagyományotokat állítsátok a helyére.'" (Mk 7,89)
A magyar egyház és a magyar közéletiség alapító karizmája Pannonhalma és Tihany. Archetípus. Megtanít szabadabban lélegezni a mát. Félelem, és görcsmentesebben. Dialógusban nem egyszerűen a világunkkal, de elsősorban önmagunkkal. Ha van az utóbbi évtizedek bencés lelkiségének karizmája akkor az ez. Rávezet, hogy merjük személyünket ott látni, ahol elsősorban vagyunk: a perifériákon. Ott, ahol a kultúra újjászületik. A mállás, a hagyományból való kiszakadás peremterületein.
Nem tudom megfejteni miért, de Pannonhalma lelkisége, úgy tűnik nagyobb sikerrel, a „gyanú hermeneutikáján" kívül fejlődött. Ez volt történelmi védettsége is. Az egyházmegyék folyamatosan a hátrálás, a szekuláris kultúrával való konfliktus közegében éltek. S persze, egykori társadalmi presztízsük, hatalmuk hosszú árnyékában. A kinyílás kultúrája, mint végvári vitézeknek, nem adatott meg. Vagy nem felvállalt út? A magyar egyházi mentalitás máig befelé védekező. „Területvédő." S sajnos, papképzésében, egyházhatalmi rutinjaiban is, még mindig, a „gyanú hermeneutikájára" szocializál. Mintha még mindig félne. Talán ezért, ortodoxiája érdekében központosító, még egyházi mezsgyéin belül is. Pedig ebből az izolációból ki kéne lépnünk. Meghaladni a nem-igazhitűségtől való félelem, sőt, a „hátrálás hermenetikáját." (Gyanús véletlen, hogy a laikusok félelmei és ellenségképei ugyanazok, mint a klérusé.) Újra kell tanulnunk egy nyitottabb egyházi identitást, a Zsinat szellemében. Ott, ahol leginkább krisztusi önmagunk vagyunk: a magyar társadalom vallási, szellemi, morális perifériáin. Meggyőződésem, Magyarországon azért alakult ki kultúrharc egyház és politikum között, mert a mentalitások, mindkét oldalon kultúrharcra (félelemre) vannak trenírozva. A felek részéről rég tisztázatlan benső démonokat és traumákat kivetítve.
A magyar egyház hajója akkor fog elúszni, ha nem sikerül a társadalom felé való nyitás. Ha nem sikerül a mindenkori jobb- és baloldalaktól való egyenlő távolságtartás, vagy ha úgy tetszik, egyenlő közelség megteremtése. Ha nem sikerül identitásunkat a társadalom sebein belülről definiálni. Pannonhalmától a fordításnak ezt a kultúráját tanulhatjuk el. Az önlefordítás hagyományát és igényét. Mert azt hiszem, az evangéliumi szakasz, s minden missziós identitás lényege a fordítás: az önkifejezés és a másik helyzete megértésének a vágya. Máskülönben „Isten szavát érvénytelenít[jük] hagyomány[ainkkal], amellyel azt átadj[uk]" (Mk 7,13); Isten fordítási igényét. S az erre épülő hivatásokat
Az evangélium a bizalom világa. Közvetlenségre tanít a történelemmel. Egészen bizonyos, hogy „érintésében" rendszeresen élve, egy titokzatos zónát életre kelt bennünk. Egy szövetrészt, talán mondhatjuk így, egyfajta „retinaképződést" indít el a lélekben. Valahol ott, ami tudatalatti álomképeink, és tudatosunk alatt húzódik. Énünk alapja ez a szövet, ez a benső szem. Önzetlen tartomány ez. Mert mi más lenne, mint tiszta önzetlenség és nagylelkűség, hogy a Lélek egyszercsak emlékezni kezd bennünk; bennünket késztet emlékezésre. A lélek bizonyítéka számomra ez. Hogy a legváratlanabb pillanatokban „eszünkbe" jut egy-egy helyzet, személy, alkalom. Egyszercsak rágondolunk a személyre, s jót kívánunk neki. Emlékezetünkben tartjuk, pedig hogy tudatunkba és érzéseinkben „hirtelen" testet öltött, nincs magyarázata. Evangéliumi szinkronicitás ez. A jó forrása, és áramlása létünk bensőjében. „Evezz a mélyre, és vessétek ki hálóitokat fogásra!" (Lk 5,4) Rokonaink arca, élő és halott szeretteink, egyszercsak megjelennek, történetük egészével azon a bizonyos evangéliumi retinánkon. S fontosak ezek a megjelenések. Ha szemeinkben összeadódnak ezek az érkezések, akkor kialakul a haza. Nagy Hával. Mert az azt jelenti, vagy jelentené, hogy normális, otthonnak nevezhető világban élünk. „Kötődésekben." Ha van az imádságnak hivatása, akkor az ez, a benső Haza ápolása, és művelése. Mert ez a „retina" képződni akar. S ha nem harsogja túl az a történelmi meddőhányás, amit haza címén művelünk, akkor van otthona annak a Hazának, amiből, akikből érkeztünk. És vagyunk. S egy normális világban, e benső látomások közt, helyet − hazát − kap az Isten is. S az a kor, s főleg, ahogyan ma, magyarság, mint szemét vesztett hangyaboly élünk, minden látszat ellenére: „megváltozható." Csak a meddő képzavarból kéne kilépnünk; belépnünk. Így olvasom a sort: „Mester, egész éjszaka fáradtunk ugyan, és semmit sem fogtunk, de a te szavadra mégis kivetem a hálót." (Lk 5,5) Azt a bizonyos retintát. Mely fény-, és kegyelemérzékeny. ʻHaza'-érzékeny.
A twitterek, fészbukok, jutubok − kampányok − világában, egyszercsak ráébredünk, mennyire a felszín karmáiba fordult át ez az ország. S ha nem vigyázunk, vallási érzékenységünk is. Napokban egy vasárnapi istentisztelet közvetítését hallgatom. Papi prédikációnkat. Istenérv, hogy az emberek még mindig ott vannak templomainkban vasárnap. Mert amit hallok, cseppet sem biztató. Becketti végtelen önismételgetés, evangéliumtalan moralizálás. Vigyáznunk kéne, hogy keresztényekként a mostani haza szintje fölött járjunk. S igehirdetésünkben sem sodródásban, hanem egymás látására taní-tani. A születni akaró, s képződhető hazára. S mellékesen, nem baj, senkit nem fog zavarni, hogy ez a haza Isten országával határos.
S így teszem a jelen képei mellé emlékképeim egyikét. A meggyfa nagyszüleim ablaka előtt. A nyár izzó melegét árnyékká mondja ki, azzal, hogy ott van. Ösvényeink, nagyapám jöttében, mentében. Tényszerűen. Mint egy halászháló. Ugyanabban az evangéliumi tényszerűségben, „ecce-itásban". Mert mi más az evangélium, az örömhír, mint hogy megtanít a történelem különösségét, egyedi részleteit érezni. Mánkat megtisztelni. … „S amikor ezt megtették, olyan nagy tömeg halat kerítettek be, hogy szakadozott a hálójuk." (Lk 5,6)
Emlékezem, ismét. Pannonhalmára. Rendtörténet óra Várszegi Asztrik főapáttal. Máig megmaradt hangsúlya: a szerzetesség megjelenése a hit krízisére adott kritikus ellenreakció volt. A konstantini birodalomban, a kereszténység államvallássá tételével − tömegek beáramlása az egyházba (birodalomba?) a hit felhígulásával járt. Először a sivatagi atyák, majd köréjük szerveződött tanítványi kör, végül a nagy regulaalkotók. Bazil Keleten. Benedek Nyugaton. Nem a „felhígulás" érdekel az eredeteknél. Ez mindig relatív. Sokkal inkább a társadalom krízise. Hogy nem tudtunk mit kezdeni Krisztussal. Máig nem tudunk. S a végeredmény, sokan felvetik, s a kereszténység botrányaként emlegetik, hogy az agresszió, a háborúk soha nem tűntek el. Soha nem felejtem el azt a nyári estét a pannonhalmi hospodárban. Már előjöttek a csillagok. Pintér Ambrus bencés is kijött a kertbe. Közvetlen az apátság, a gimnázium épületétől balra, a völgyre néző domboldal. Nincs mélyebb béke, mint alkonyatkor, vagy nyárestén letekinteni a falu felé. Ősszel kertekből füst száll. A kutyák távoli hangja besorakozik a tücsökciripelésbe. Máig ebből a békéből élek. Ebből a rálátásból az országra, melyet a Hegyről békességben látni. Alvó gyermekként, elalvó családokként, ahol megpihen, regenerálódik apák és anyák, a Birodalom terhét viselő emberek idegrendszere. Mert létezik a béke látomása az országról. Akkor is, ha krízis van.
Előjött belőlem ez a táj. Tegnap Asztrik nyilatkozatát olvasom a szerzetesi elöljárók konferenciájáról. Éves beszámolójából a tudósítás kiemel hangsúlyokat. A szerzetesi közösségekben fokozott problémát jelent az elöregedés. Az elhalálozásokon kívül egyre többen lesznek munkaképtelenek, az utánpótlás sem folyamatos, ezért „kívánatos lenne, hogy többen jelentkezzenek szerzetesnek". Hozzáteszi, hogy vannak közösségek, ahová többen jelentkeznek, de a többségre, létszámukat tekintve, a stagnálás jellemző. E probléma összetevői között említette „a társadalom belső bizonytalanságát", a családok szétesettségét és az értékválságot. Mivel „az egyház is a magyar társadalomból merít, így mindazok a gondok, amelyek a társadalom öröme vagy szenvedése, azok ugyanúgy az egyházon belül is megtalálhatók." Egy másik előadó, Urbán József piarista tartományfőnök a szerzetes lelkipásztorok küldetésének problémáját veti fel. „A szerzeteseknek valóban segítséget kell nyújtaniuk szolgálatuk révén a kereső, a vergődő, a szorongó embereknek és a szegényeknek". Nincs, semmivel nincs könnyebb helyzetben a magyar szerzetesség, mint maga a társadalom. Furcsa, és az élettől kegyetlennek tűnő dialektika ez. Nem elég szembesülni a társadalmat (s hadd ne hagyjam ki a közélet említését) elöntő nihilizmussal. Nihilizmus alatt a jelentés, a társadalmi értelem, az élet értelméről a közösség által a személynek nyújtott támogatást értem. A magyar szerzetesség saját, egyházi nihilizmusaival is szembe kell, hogy nézzen. Erről nem merünk önmagunk előtt sem, nemhogy nyilvánosan beszélni. Félni nem kell, szerzetesség nélkül is lesz világ, legfeljebb nem lesz érdemes élni benne.
A szerzetesség, egy kultúra benső funkciója. Anyaméh, a civilizáció őrzésének és továbbadásának mátrixa. Barbár korok tudnának mesélni erről. Hogyan húzódott vissza a bencés monostorokba kultúra és megváló Krisztus párbeszéde. Nem elszakadás volt ez a világtól. Ellenkezőleg. Az élet (mert a béke) szigeteire visszaszorult civilizációnk hajolt önmaga fölé. Önnön jövőjét szemlélve, szerzeteseiben. Soha nem volt életadóbb tette e nem nősülő, nem házasodó Közösségnek. Kivárni, megérteni a világot, és vissza-szemzeni a Logosszal való találkozás gyümölcsét − a virágtalan világba. Mint névtelen katonatemetők, katonasírok; valójában a termékenység összeadódó évtizedei.
A nihilizmus azonban benső is. Sajnos. Ezzel fogunk utoljára szembenézni. Vagy valószínűbb, nem is fogunk.Csendesen bezárunk majd kiürült rendházakat. Anélkül, hogy szembenéznék a szerzetesi nyelv, − mert van ilyen − krízisével. Isten országáról való nyelvünk krízise ez. S a nyelv, mint beszédmód mögött, a világról való tapasztalat, a kapcsolat válsága is. Még jó néhány naplóbejegyzés, míg egyszer végre kibukik érthető megfogalmazása. Megkísérlem, újra, és újra. Kívülállóknak is, nem szerzeteseknek is, mert hiszem, elsősorban róluk van szó. A hivatások krízise mögött, érzésem szerint legalább annyira ott áll, amit nem látunk, mert annyira egyek vagyunk jelenlegi szemünkkel, a nagyon kényes szembesülés. A szerzetesség nyelve Isten Országáról, egész egyszerűen elklerikalizálódott. És: elpolitizálódott. Valami furcsa keveréke a letűnt táblabíró világ egyházi nyelvének, a modernitással való egyházi meghasonlásnak, hátrálásnak, és a bizonytalanságot „eszkatologizáló", vagy agyonspiritualizáló nyelvezetnek. A szerzetesi hivatások krízise, abban is áll, döntően, hogy nem vált az „egyházmegyék", vagy a népegyház nyelvétől független nyelvvé. A szerzetesrendek benső ethosza, kevés kivétellel, s igazából nem látjuk ezt, az egyházmegyék ethosza. Majdhogynem azt mondanám, a papság, a népegyház nyelve. Függés, hatalmi kiszolgáltatottság − biológia értelemben is vett függés − egy hatalmi krízisét épp úgy nem látó, vagy tévesen felmérő hierarchiának. A szerzetesi elöljárók, intézmények kiszolgáltatottsága, „nem félelemmentessége" püspökeiktől, intő jel. Láttam már szerzetesi elöljárót megbénulva, félelemben, sőt, befolyásolva döntésében. Nem szabadon döntve, életekről, s ez nem helyes. Időnként alkalmazkodva kicsinyes, provinciális hatalmi elvárásokhoz. S nincs szomorúbb, mint amikor egy szerzetesközösség elöljárója nem a rendi család érdekét, a rendtársát választja − hanem a félelem mellékútjait. S meglehet, ezek adott esetben kicsiny, apró ügyek − de így trenírozódik a kritikus gondolkodás hiánya. Az időnként nemet mondás, a jobb alternatívák ajánlásának hiánya.
Nem akarok érzékenységeket sérteni, főleg nem dualizmusokat, ellentéteket felállítani. De furcsa önállótlanságot hordoz spiritualitásunk nyelve. Ha nem lenne így, egyházmegyében, szerzetesrendekben, és konferenciáikon beszédtéma lenne, valós diskurzus a keresztény benső, egyházi nyelv válságáról. Arról, hogy észrevétlen, a szerzetesközösségek régóta központosító törekvések légkörébe élnek. S ez ismét csak nem bántás, a püspök atyák ezt belülről nem látják; amikor egy krízisben lévő, egyszerre hátráló magyar egyházi identitás (és nyelv) egyszerre hátrál. 1997-ben, az egyházmegyés védőszent ünnepén az egyházmegyében, ahová kerültem, a misére öltözéskor, a bemutatkozásokból bennem maradt − mert fájt egy megjegyzés, hogy Pannonhalmán végeztem. „Aha, akkor te a zsidóknál és szabadkőműveseknél tanultál." Igen. S az évek alatt magam is „zsidó és szabadkőműves" lettem. „Természetesen." (Kertész Imre, Sorstalanság.) Nem véletlen a Kihűlt szerelmek Naplója címet viseli ez a fiktív könyv. Fiktív, mert olvasó közönsége nincs. Szembemenni néhány illúzióval, és megkopott, kontra-produktív hermeneutikával, ami tagadja, s elfödi, nem is elsősorban válságunkat, hanem az újrakapcsolódás pontjait a nihilizálódó hazával. Mert mindvégig Haza marad, ahogyan Pannonhalmáról látszik a táj.
Az is lehet, bár kétlem, hogy a szerzetesi lelkiség nyelve grammra ugyanaz marad, mint eddig. Szerintem nem maradhat. Ám amiről próbálok írni, hogy felül kéne vizsgálni, értékelni kéne lelkiségünk szintaxisát, alapszavait. Úgymint „szent", „szentségimádás", „mise", „szentségek", „alapító karizma". Mennyire valós a kapcsolatuk világunkkal. Környezetünkkel. Önmagunkkal. Mennyire befogadók, responzívak a válságra, és Isten országára, amiben élünk. S mennyire független jelentésük saját „hátrálásainktól", a klérus identitásválságától. Ami válság nemhogy nem baj, de alkalom a világgal való valós kommunikációra. A magyar társadalom soha nem lesz szolidáris azzal a főpapsággal, mely tagadja önnön politikájának krízisét. S talán Rómával sem. Amíg őrizzük a barokk látszatokat, hogy hatalomtechnikáinkban, világhoz való viszonyunkban, minden rendben. Nyelvünk relevanciájában, hogy ténylegesen látjuk a szekulárisban szenvedő és vágyakozó Krisztust. Félelmek nélkül.
Mert, épp, csak a mai evangélium mutatja, a nihilnek micsoda ökonómiájába kéne alászállunk. Érdemes végigolvasni egészében Salome tánca történetét Keresztelő János fejéért. Ikonja, ahogyan a poszt-keresztény Európa törvényhozásain keresztül felfalja saját fiait, (szerzetességét, és egyházát?) s aztán önmagát; saját nyelve megújulásának lehetőségeit. Mert valahol, szerzetességünknek, és szentségi nyelvünknek ezzel az önsebző logikával kell tudnia nem egyszerűen kapcsolatot, párbeszédet teremteni. „A leány erre sietve bement a királyhoz, és azt mondta: „ʻSzeretném, ha rögtön ideadnád nekem egy tálon Keresztelő János fejét.'"(Mk 6,25) S végre fel kéne számolni a „külön válságokat". Nincs haldokló, dekadens, „szabadkőműves" istentelen világ, és külön élő „virágzó egyházi nyelv". A rendszerváltozás után újraindult szerzetesrendek előtt új feladat áll. Kitermelni azokat az elhívásokat a világból, melyek e válság tudatával érkeznek a közösségbe. Mert az eddigi politika úgy tűnik, a nyelvi válság fel nem ismerésébe való szocializáció volt. Beleszocializálás abba a valóságtól elszakadó „népegyházias", és klérusi nyelvezetbe, s oldalak mentén törő hatalmi politikába, mely fontos kérdéseket nem válaszol meg. Mely úgy veszi át Heródes udvarának logikáját, hogy tagadja, tisztátalannak tartva azt. A keresztény hivatás lényege sohasem a világgal való „meghasonlás", hanem a világ mélységes szeretete. S így, a megérteni és adni akaráson keresztül az Egyház szeretete.
A szerzetesi Regulák, sőt, konstitúciók jelentősége ez: az Egyház átfogó szeretete, a világgal együtt, melyből megszületik Isten országa számára. S talán még az utolsó, „heretikus"gondolat. A vissza az alapító karizmájához, az mindig vissza itt és most jelenünkbe. Szerzetesközösségeinknek, egyszer nagyon őszintén, és önkíméletlenül, meg kéne nézni, különösen az újabb alapítású rendek esetében: hogyan tagozódik be s kellő szabadsággal bír-e az alapító-szöveg az adott kor szentségi nyelvébe; akkori egyházpolitikájába. Mennyire független a mindenkori mától? Pannonhalma példája mutatja, mennyit jelent ha egy, a közösség életét vezérlő Regula a ʻmindennapi Christendomon', egyházi status quon kívül íródott. A bencés közösség nyelvi ökonómiája, s bizonyos értelemben, függetlensége elgondolkodtató. Kudarcaival együtt. A Regula, az Evangélium, s egyház-önmagunk korhoz kötött tehetetlenségei „trialektikája", mert egyenlő viszonyokon alapszik, tényleges szabadságra szocializál. Megújulásra. S „zsidónak és szabadkőművesnek," természetesen.
Vizy E. Szilveszter, a Tudományos Akadémia korábbi elnöke szavaira mindig odafigyelek. Éppúgy, mint az Jonathan Sacks angol ortodox főrabbi gondolataira. Tudomány és hit világából együtt látják, azonos megítélésben, helyzetünket. „A jelen helyzet oka abban keresendő, hogy a tudomány, a gazdaság és a technika exponenciális előretörését nem kísérte olyan morális előrelépés, amely megszabhatta volna a különböző vívmányok felhasználási kereteit. Az ország legnagyobb problémája, hogy a hazugság polgárjogot nyert – az erkölcsi válság persze világméretű, s végső soron eme bizalmi deficit miatt dőlt össze a gazdasági dominó." Mindketten az erkölcsi forráshoz való viszonyt vetik fel. Amiről a tudós nem beszélhet, arról kell, szóljon a tanító, a „rabbi". Honnan születik moralitás? A Szöveghez való élő viszonyból.
Világunkról, furcsa „varázstalanítás" folytán kiderül: nem etikai térben élünk. Személy és szöveg, azaz a konkrét ember (közösség) és az erkölcsiség kánonja között nincs kapcsolat. Csakis így, a kontroll, az értékelés − érték általi számonkérés − hiányában következhet be, hogy „a hazugság polgárjogot nyerhet" Kiiktattuk, az élet minden szintjén a lélek és erkölcsiségünk írott tekintélyei közötti kapcsolatot. Buta módon szajkóztuk a professzionális Szajkókat: „a piac mindent szabályoz." „A kapitalizmus az egyetlen lehetséges keret, amin a gazdaság alapulhat, a szabad verseny, a magántulajdon szentsége." Igaz. De mára azt látjuk, milyen az, amikor mindent ez az önjáró, megkérdőjelezhetetlen piac szabályoz. Furcsa módon, etikai tekintéllyé tettük, kanonizáltuk „a piacot." A „termelékenység", a „növekedés", a „verseny" erkölcsi hatalommá tétetett. Olyan piedesztálra állíttatott, amely természete szerint nem illeti meg. Nem is értem, hogy történhet. Józanodva, nem túl felemelő szembenézés, hogy, tényleg, József Attilával: „a semmi ágán ül szívünk." Mikhail Bulgakov Mester és Margaritájában Volland professzor jelenete jut eszembe, a színházbeli jelenet. A show keretében az égből hull a pénz, az ingyen ruha, s az emberek rohannak haza az est után. „Átöltözködve", gazdagon. Persze álpénz. És álruha. Volland mágiája után meztelenül, kifosztottan, megszégyenült férfiak és nők az utcán. A Felvilágosodás Európája, etikai erőfeszítései tényleg zsákutcába jutottak? S hogyan, és miért? Mert tény, mintha egyetlen értéket, egyetlen kétségbevonhatatlan tekintélyt fogadnánk el. Az Európaiság, nemzeti identitásokból mintha annyi maradt volna, hogy az életszínvonalat imádhatjuk.
Az iskolákban a kánon (erkölcsi, kulturális) nem kánon többé. Nincs. Gyerekek, egyébként fogékony agyú fiatalok tudatából, mint az ízét vesztett rágó fordul ki az Ó-Magyar Mária-siralom, Balassi, Zrínyi, Arany és Petőfi, Koós Károly, Moholy Nagy. Talán már Pilinszky, Esterházy, Deim Pál, El Kazovszkij, s meglehet a Kispál és borz, a Hot-Chili Peppers, de akár Peter Doherthy is. Memóriaterhek lettek. Felesleges tudások a hatékony eligazodások, és az „új kreativitás" világában. Generációk memóriája válik erkölcsileg motiválhatatlanná. A tanulásban terhelhetetlenné. S végül hasznavehetetlenné, a személlyel együtt kidobhatóvá. Megszavaztathatóvá. Etikátlanná (?), ha minden úgy megy, ahogyan?
Az etikai érzék születése, furcsa azt mondani, elsődlegesen nem a család, nem a közösségben megfigyelt példák. Bár nélkülözhetetlenek, de ez csak következmény. Egészséges korokban állandóan történik egy külső vonatkozásokat megelőző találkozás az emberi bensőben. Ébrenlétünk-öntudatunk és egy Hang között. A kánon és az ember dialógusa ez. Mint egy benső könyvespolc. Anélkül, hogy megnyitnánk, külön-külön kézbe vennénk: érezzük üzenetét. A szólító jóságot. S hozzámérjük útjainkat. Akár lázadásunkat. De belül, ítéletek görcseitől mentesen, mindig méredzkedünk. Betűhöz, szóhoz, vershez, letűnt generációkhoz. A Szentírással, Szent-Írás, mert élő kánonunk, való eljegyződés tétje: ennek az etikai térnek a fenntartása. A szabadság és függetlenség megmagyarázhatatlan tere ez. Mint a lábra jövő passz. S a gólvonal mögé tartó gól. Pont oda pattan tovább, ahová kell. Érezni az ívét. Hogy nem üres világban járunk. Hanem mindennek van egy pozitív, újra-formálhatósága. Bizalomba helyezhetősége. S felismerjük azt, ami üres. Ami becketti ismételgetése a viszonyítások nélküli egónak. Azt, ami, nem jó szó rá a hazugság: ami nem igaz. Ami nem növel. Hanem csak helyben járásra, helyben mállásra szoktat.
Ezért meggyőződésem az, hogy közéletünk (pedig mi más lenne a politikus feladata, mint „a kánon maradékának", a kánon hangjának, újra-kezdő elitjének lenni) valami szüntelen szabadesés. A sehonnan, sehovába. Uraink arcai (a becketti Száj) elmondják, hogy, bizony, ezek nem „méredzkedő", önmagukat a Kánon által kérdésbe tevő emberek. S különösen nem szabad, vagy önálló gondolkodású személyek. Képtelenek a bizalomra. Egymásnak is, népüknek is szűkmarkúan mérnek. Nagylelkűség, nagyvonalúság nélkül. S egymás szájában formált csontokat rágnak. És mi velük töltjük az életünket. Fantázia, tartalmak, csodák, s főleg: újraszületések nélkül. Így néztem meg M. A., x. párt miniszterelnök-jelöltje facebook videóját, amit O.V.-nak , y. párt miniszterelnök-jelöltjének küld. Az arc, amit mond − a gondolkodási mód és minősége érdekel. Keserű csalódás. Az igazság, már megint "ferde-vigyázzban, mint fizetés napon a fák", akár a klip hátterében átlósan behelyezett piros-fehér-zöld zászló.Valóban ezek az emberek, akik eladnak jellemet, tartalmat, a politikai negatív píárnak lefekvő gerinccel, tényleg ők irányítanak, döntenek? Ez a hatalom természete? Ez a forrástalanság? Ez az izoláció a világ, s a haza komplexitásaitól? Ez a könyv- s néptelenség? Nem baj, ez van. Innen kell Exodus-ba indulni, benső párbeszédbe a daimoninnal, kis és nagy dével. A kegyelemmel. Mert emberi bensőnknek ez a termékeny tere, létezik. Csak le kell hántani azt, ami ebből a közéleti térből ránk aggatott cifraság. És Könyvtelenség. Le kell egyszerűsödnünk a valóságra. „Meghagyta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben." (Mk 6,8).
Elcsodálkozom, a tények jelentőségén. Barátom visszaemlékezéseit olvasom, az Auschwitz, Kaufering és Dachau koncentrációs táborokból. Megrendítő tények. Főleg nevek, vagy névtelen arcok. Egy-egy látszólag jelentéktelen részlet, a feledéstől megmentve. Ezeket az arcokat, érthető, soha nem láttam. A személyek is ismeretlenek. Mégis, megrendülve, és érdeklődéssel hajlok e tények felé. Az ember arcát megcsapja a történelem. Pontosabban az élmény, hogy történelmünk teste folytonos. Érdekelnek a táborbeli részletek. Szinte felfoghatatlan, hogy egy akkor tizenöt-tizenhat éves gyermekszem retináján befényképeződött, már ha jó szó ez, mindez. S az emlékezés, levelezésünk kapcsán, előhívja ezeket a képeket. Mára a felnőtt, „idős" ember. Aztán további részletek, 1946-ból. Az ország háború utáni újjáépülésének pillanatai. Csupa lehetőség 1945 után, és mégis, ismét a történelem vasmarkú kényszerei között. A születő, és rohamléptekkel kiépülő Rákosi-féle diktatúra. Utólag érezni, a feljegyzések tényeiből, mennyire eleven lélegzetvétel a történelem. Ha akarom, behelyezem, elképzelem nagyszüleim párhuzamos életét. A KZ utolsó hónapjaiban halad át felettük a front, az ország keleti részén. Soha nem találkoztak egymással. De a tények homoktengerén át, így, vagy úgy, összeér ez a hol termékeny-föld, hol meddő emberi sivatag. Történelem. Benne a személyes történet. Fontosak ezek a részletek. Fontos beilleszkednünk, legalább képzeletben, a nagytörténelembe. Egyetlen, eleven hullámzás. S egyedül, egyes-egyedül felelősségünk tart bennünket fenn, ezen a tengeren. A misét ma a naplóban olvasott belgrádi fiúért mondom, aki az utolsó napokban, valószínűleg agyhártyagyulladásban meghalt. Valahol így, visszahelyezni az Eukarisztiát is a történelembe. Talán a tanítást is, húsvét hitét és tapasztalatát. Újragondolni, újrabeszélni. A tények között. Megfejteni azt az izolációt, amiben a „liturgikus nyelv" él. Rutinokban, az élet tényeivel szembeni magalkuvásban. Naplóm barátom „naplójával" egybeér. Tényeink is. S nemcsak a Szombathelyen közösen bejárt terek, iskolai folyosók, az igazgatói iroda, tantermek kapcsán. Eszembe jut. E. és L. Családjuk egy része idehaza élte túl a deportációt. Életükben törés a zsidóságuk. Pedig két, gyönyörű keleti nő. Megfigyeltem, családjaik fizikai-szellemi összeroppanása, hogyan ér össze az ő naplójukkal. Kifejezhetetlen módon őrzik tovább, különös magányukban, a kollektív sérülés emlékét. Mint ahogy B. is. Kisiskoláskori retinanaplóm értékes arca. Az osztálytárs, aki a legszebb lány volt, később, gimnáziumban is. De végtelen önbizalomhiánnyal, melankóliával. Nagyszülei ágán családja nagy része Auschwitzban halt meg. Soha nem felejtem szavait, valamikor még a nyolcvanas évek legelejéről. Kevés dologra emlékszem, de a gyermek a gyermek hangjában lévő szomorúságot megőrzi.
Felnőtt naplóm őrzi a tényeket. Mint ahogy a történelem is őrzi azokat a kegyes kötelességből tájékoztató hangokat, amelyek írásban, majd szóban „jelentették" katolikus egyházi elöljáróimnak, hogy „zsidó szervezeteknél pályázom" igazgatóként. Hogy „zsidó mozaikot" készíttetek egy katolikus iskola benső terébe. Őrzőm, majd egyszer kiadott naplómba becsatolom a felettes oktatási szervek levelét, amiben „eltanácsolták", hogy, 2003-ban a „Megváltás csillaga, zsidó hit, kultúra, spiritualitás" c. sorozatot folytassam. S később, minő véletlenek, intézményellenőrzési „naplójukban" kérdésbe vonják ortodox katolikus hitem. „Túl kevés időt töltött a katolikus egyházban", „a diákok által használhatatlan, zsidó témájú könyvekre pályázott." Persze, holokauszt-irodalom. S való igaz, Oxfordba, a Blackwell kiadóba jöttem ki az angol nyelvű irodalomért. Mert tervem az volt, hogy a két-tannyelvű oktatás keretében, ezt magyar diákok, akik ki akarnak látni ebből mai komcsából, majd olvassák. Ahogyan, s ez volt tervem, a helyi zsidó egyházközség tagjai számára is hozzáférhetővé tesszük a gyűjteményt. S mindezt miért? Mert kell. S minden más magyarázat. Az, hogy az ország polgárságának kilencven százalékát, a kultúra mecenatúráját, helyi közösségek életét faji alapon kiirtották. Hogy ennek az adni tudó, kultúrát és szabad gondolkodást igénylő polgári minőségnek a hiányát enyhítsük. Újra-növeljük azt a mentalitást, polgári öntudatot − melynek hiányában azóta is puhagerincű, minden szélnek, erszénynek lefekvő ez az ország. Ideírom naplómba a két monogramot. B. és L. Egyikük apja, ha jól emlékszem, csendőrtiszt volt. Ez talán érthetőbbé teszi „ekkleziogén" antiszemitizmusát. Pedig egész életét a katolikus egyházban töltötte, úgymond. Nem, a középszert nem lehet megbocsátani. A feljelentéseket nem. Kinti barátaim mondják, az ilyen eseteket kell a Vatikán tudomására hozni, a történeti tényszerűség kedvéért is. Gondolkodom. S emlékeztetem magam Jókai Rab rábijára. Nem, ettől a közegtől, ettől a minőségtől nem várok jóvátételt, bocsánatot sem. Hisz azzal nem nekem tartoznak. Önmaguknak, s néhány főpapnak pedig azzal, hogy egyszer kézbe veszik J. B. Metz, egyébként katolikus teológus, munkáit. Önanalízisként. Várom az eredményt.
S mindez a bekezdésbeli történetet azért, hogy a naplók hogyan érnek és érhetnek össze. Talán az evangéliumnak nevezett „naplóval" is. Melynek hitelességét az adja, hogy magába öleli a közönséges, vagy nem éppen szívderítő tényeket is. „Honnan veszi ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és miféle csodák ezek, amelyek keze nyomán támadnak?Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is?" És megbotránkoztak benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában." Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve - meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön. Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított. (Mk 6,26)
II. János Pál pápa a megszentelt élet világnapjává tette az ünnepet. A találkozás ünnepének is nevezik, a a gyermek Jézus templomi, rituális bemutatásának eseménye. Hypopante Kyriou − „találkozás az Úrral". Bár egy liturgikus esemény emlékét őrzi az ünnep, tartalma világunk egészére nyit ablakot. Így nem szűkíthetjük le csak a papi-, szerzetesi élet ünnepére. A pápa azért kapcsolta hozzá a megszentelt életről való megemlékezést, mert Urunk templomi bemutatása példája minden Istennek felajánlott életnek. Az ünnep iránya kettős. Isten felé, és világ felé való kinyílás. Hiszem, hogy tartalma mai helyzetünkhöz élőn szól. Valódi eligazítással. Nemcsak „liturgikus tereinkről", de a világban hordozott Krisztusról is, egyszerre, tanít. Középpontjában az az Úr áll, aki Isten tapasztalatát képes „kivinni a templomból". Azt az élő Istent, akit a liturgikus emlékezet őriz − fel fogja tárni az emberi élet hétköznapi helyzeteiben. Megmutatja, hogy itt van, közöttünk van az Isten. Isten országának természete ez: ha elhagyja Trónját, és emberek közé lép, „országként" van jelen. II. János Pál, mélyen a második Vatikáni Zsinat pápájaként élte a zsinat alaptörekvését. Megmutatni, hogy ez a személyes, termékeny tér, az „Ország", kultúránkban is jelen van. Kultúránk beléphet ebbe az országba, s neve ettől civilizáció.
A pápa a fordítás, a misztérium lefordításának feladatát hagyta ránk. Ha II. János Pálnak van öröksége, akkor az épp ez a fordítói feladat. S most, itt a liturgikus tér bensőségességében, a „misztérium" izzásában épp ezt kell átélnünk. A fordító küldetését és felelősségét. A fordítás iránya egyértelmű: a templomfalakon kívül. A Misztérium és a történelem, már most, a Bemutatás pillanatában egymással kommunikál. A Gyermek és a nagytörténet érzik egymást; nem véletlenül a történelem Istene ő. „Simeon megáldotta őket, és így szólt anyjához, Máriához: ʻÍme, ő sokak romlására és sokak feltámadására lesz Izraelben, jel lesz, amelynek ellene mondanak − a te lelkedet is tőr járja át -, hogy kiderüljenek sok szív titkos gondolatai.ʼ"(Lk 2,34-35)
A fordítói feladat. Először is szembesülni a kultúra és a Misztérium közötti távolsággal. Évek óta próbálom magam is megérteni e nyelvi szakadék mibenlétét. Úgy tűnik, bizonyos értelemben kérügmánk − az Úr, mint húsvéti találkozás meghirdetése − „túlliturgizálódott." A liturgia élményterének nyelve, s ezt nem látjuk, mert benne élünk, a szekuláris kultúrával szembeni hátrálás terméke is. Fenyegető a veszély, hogy e nyelvünk − ha egyedüli modalitás − elszakad a mindennapok történelmétől. Izolálódik. S világgal szembeni elszigetelődésünket, az egyház kommunikációképtelenségét fontos területeken, azzal kompenzáljuk, hogy egyre inkább „eszkatologizáljuk" vallási nyelvünket. Mely a liturgikus közösségen belül működik; de a szekulárist is átölelő Szeretetét nem képes kommunikálni. S bebújunk az „üldözés" sebeibe. Vagy épp Mária sebei mögé: a világ elutasítja az általunk meghirdetett Igét, „a te lelkedet is tőr járja át." Pedig, nemde, épp arról van szó, hogy vállalni kell a fordítás fáradságát, vállalni megnyittatásunk drámáját? Amikor anyanyelvünkből (az egyház) Isten Országába érkezünk? S minden fordítás, új nyelvbe helyezkedés egyben újjászületés; nem a régi, hanem anyanyelvünk gazdagságának aktivizálódása. Épp ezért kell vállalni, bármilyen sebbel járjon, bármilyen „önsebzés", hogy felkutatjuk egyháziasságunkban, és bevalljuk a bezárulás ökonómiáit. Erről próbáltam szólni a szentfelfogásunk kapcsán, mely szintén tükrözi a való világról való leszakadásunkat. Alexander Schmemannt idézem: „Egyáltalán nem túlzás kimondani, hogy Isten országának közvetlen közelsége, ʻközöttetek van' − ez evangélium hirdetésének szíve − többé nem e Királyság központi tartalma és benső motivációja. A keresztények egyre inkább úgy értették a királyságot, mint ami majd eljön. A végidőkben és a vég után, az ez egyes hívő személyes halálára vonatkoztatva e véget. Az ʻevilágʼ és a ʻkirályságʼ, melyeket az evangélium közvetlen egymás mellett szerepelteti és kölcsönös feszültségük küzdelmében − időbeli sorrenddé váltak. Most csak a világ; és csak azután a Királyság… Végül, minthogy a királyság ʻáttétetett' a világ végére, az idő titokzatos és kifürkészhetetlen távlataiba, a keresztények fokozatosan elveszítették közvetlenségének tudatát. Mint olyasvalami, amit reméltek, vágytak, s ami örömteli beteljesedése volt minden reményüknek, magának az életnek a kiteljesedése. Melyet a korai egyház ki is fejezett a szavakban: ʻJöjjön el a te országod.ʼ " (Az Eukarisztia, a Királyság szentsége.) Húsvét és Pünkösd élményét történelmi élménnyé és nyelvvé kell tenni. Kultúránkon belül elbeszélt nyelvvé.„Ebben az órában is...; és beszélt róla mindenkinek, aki csak várta Jeruzsálem megváltását."(Lk 2,38)
