[homilia] Nyugtalanító viszony

Hans Holbein, Halott Krisztus

Nyugtalanító viszony

B-év, 25. hét, V. (Bölcs 2,17-20; Zs 53; Jak 3,16 - 4,3; Mk 9,30-37)

Jézus viszonya népe vallási vezetőihez nyugtalanító. Gyakorlatilag hallgat róla az evangélium. E kapcsolat elsősorban a nyílt konfrontáció alkalmával kerül elő, Jézus perére kihegyezve. Pedig e viszony döntő, önmagán túlmutató, mondhatni egyetemes kulturális minta. Megértése emberi történetünk-történelmünk gerincvonalába helyez. Ezért nem külső pillanatkép e sorok a tanító Jézusról, de benső portréja. Sőt, egy kultúra "fordulópontja", amikor fontos irányba változik meg az emberi történet menete. Mondhatnánk, a megújulás - elvetés dialektikáját, s kétesélyű játékát tárja fel a szakasz. Ezt szeretném nagyon megfigyelni. "Onnan elindulva keresztülmentek Galileán, de nem akarta, hogy felismerje őt valaki, mert tanítani akarta tanítványait. Arról beszélt nekik, hogy az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad. Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek őt megkérdezni." (Mk 9,30-32)

Páratlan az a mód, ahogyan Jézus, bár kora liturgikus kereteibe testesül, mégis, sajátos értelemben, gyakorlatilag teljesen kívül él vallási kultúráján. Bár a Tórát éli meg, s Isten Országát testesíti bele a zsidó hagyományba - mégis, független közegétől. Paradox módon, e függősége alá van rendelve függetlenségének. "Onnan elindulva keresztülmentek Galileán, de nem akarta, hogy felismerje őt valaki, mert tanítani akarta tanítványait." Nem pusztán szimbolikus beleolvasás, Jézus valóban tanítani akarja tanítványait e függetlenségre. Függetlenedésre. Nyilván, olyan kritikai távolságot kínál vallási vezetőinek, mely rálátás a saját hagyományra mindig kényelmetlen. Jézust, mint az Isten Fiát az érdekli, hol válik/válhat újra képlékennyé megcsontosodó történetünk (kultúra, egyházpolitika, hatalmi status quok). Azokat a "meszesedési pontokat" akarja megláttatni, hol válik önhivatkozóvá - az egyébként természete szerint kegyelmi igazodáson függő - saját hagyomány. Mert ez a fajta "terület" és presztízsféltés minden kulturális, politikai, és egyházi (vallási) elit alapképlete. Így történhet meg velünk is (mindegy, hogy Róma vagy Genf, vagy karzimatikus sikermozgalom), ami a korabeli zsidósággal megtörtént, hogy a valóságtól elszigetelt elefántcsont toronyban ébredünk. Metaforaként "Byzantinum tragédiáját" is mondhatnánk; ahol vallási és politika elit egyként zárkózott bejáratott etikettek, liturgiák, diplomáciai klisék védett szélcsendjébe. (Megjegyzem: a magyar rendszerváltás is ilyen elefántcsonttorony. S a mai "bankár-liturgiák" is ugyanezt az evangéliumi alaphelyzetet rejtik-tagadják. A szekuláris és egyházi kultúra éppúgy felelős benső átalakulása tagadásáért.)

Jézus "kívül" él. Tudatosan választja az abjekt-létet. (Abjekt: a kijelölt határokon túl levéséből adódó "undor", vagy elvetés állapotot.) Nem tehet mást. Áldozata az, hogy kultúráját személyében hosszabbítja meg: rálátást adni. S pontosan tudja, hogy függetlensége - mert kívül él rendszere önmagára kimért határain -, elvettetés. Mégpedig folyamatos; csak idő kérdése, míg a történet felszínén is "megtestesül": "Arról beszélt nekik, hogy az Emberfia emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad. Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek őt megkérdezni." Jézus saját vallási hagyományában, tulajdonképpen nem tesz mást, mint újra-beszéli, újra gondolja és gondoltatja kultúrája kritikus kérdéseit. Alapvető, az élet és a hit továbbadásának kérdései ezek. Nem félnünk kéne ezektől, hanem ráhagyatkozni a megújulásra, amit kínál. Ez minden reform alapelve: tudni, hogy töretik hivatalos struktúránkban, "szervezeti kultúránkban" sok minden; talán bennük roppanunk, mégis termékenységbe emelkedik a mélységi áldozathozatal, önmagunk felülmúlása. "Emberek kezébe adatik, megölik, de miután megölték, három nap múlva feltámad."

Szekuláris kultúránknak, s benne egyházi kultúránknak is fel kell tenni önmaga előtt, hitelesen, saját, nehéz kérdéseit. Azokat a kérdéseket, amiket ma még "abjektként" élünk meg, amitől ma még "undorként", félelemben fordulunk el; s mely kérdezőket ma még zsigerből elvetünk. Ilyen kérdések, részletek nélkül, pl. a politikai hatalomtól való függésünk; a kádár-rendszerben megroppant elöljárói gerincek, a "III/III-as minták" mindennapjainkba való beépülése; a hagyományos papi-szerzetesi identitás, a keresztény paradigma alkalmazásának krízise - a bennünk lerakódott szocializációs minták fényében. S nem félnünk kéne a kor és helyzetünk kérdéseitől; s az értelmes hangot elhallgattató döntéseket hozni kajafási és pilátusi udvarokban. Épp ettől kincsünk az evangélium, a benne élő "abjekt-Jézus". Vele azonosulva (s elismerem, nem könnyű ez a "mi kis stabilizációinkat" féltve) esélyt kapunk, hogy megtanuljunk önnön határainkon, belátásunk határain, kívül élni. Esélyt abba a transzformációba belépve élni, ahonnan újra tanulhatjuk szabadságunkat. Ezért mondhatjuk, bár különös, de Isten Országa mindig "e kívülről" izzik befelé. Két szabadság találkozása; amikor függetlenségünk szabad függés történő történelmünkön. E megújulás lehetséges, mint ahogy elmaradása is. Nap mint nap; rendszerváltásról rendszerváltásra.

2009-09-20