[homilia] Meglévő nyelvünkön túl

Dietrich Bonhoeffer (1946-1945), Tegel,
katonai börtön. Kivégezték Hitler személyes
parancsára.

Meglévő nyelvünkön túl

B-év, 27. hét, K. (Jón 3,1-10; Zs 129; Lk 10,38-42)

Két nyugtalanító gondolattal találkoztam ma. Gyakorlatilag mindkettő mellbevágó. Anthony Giddens szekularizáció elemzését olvasom. (Modernity and Self-Identity, Self and Society int he Late Modern Age) Egy helyen arra próbál magyarázatot adni, a modern én miért válik le a vallások kínálta rituálékról. Úgy tűnik, a késő-modernitás kultúrájában a személy részéről jelen van egyfajta „ellen-mozgás". Közegének radikális változására az "én" új érzékenységgel, saját "intenzívebbé" válásával válaszol. Mi történt? A megszűnő hagyományok, szerves közösségeink helyébe a „kockázat" új világa lép. A régi társadalmi, családi eligazítások személyes terét egyre inkább „absztrakt rendszerek" hódítják fel. Világunk tele van „szakértőkkel", „szakpolitikusokkal", tanácsadókkal, akik átveszik a „család", a szülők, de gyakorlatilag az önálló gondolkodás szerepét is. Ilyen „absztrakt rend", hogy egyszercsak valahonnan megmondják, pl. hogyan kell gyereket nevelni. Mi az egészséges életmód. Milyen a jó iskolarendszer. Mik a helyes társadalmi reformok. Mi terrorizmus, mi nem. Mi demokratikus, mi nem. Ez a szép új világ a „kockázat társadalma". A posztkommunista országok is a nyugati gazdaság csillagához kötötték szekérrúdjaikat, mert, más út nincs. Térfigyelő kamerák mindenütt, és tudják, mint egyfajta kinyilatkoztatást és küldetést, kiket és hol kell megfigyelni, igazoltatni, lehallgatni. Azt is tudják, kiket kell megválasztani; és kikre szavazni „szégyen".

Nos, ebben a hagyományait levetkőző világban, mondja Giddens, új tájékozódásra van szükség. S a psziché egyre aktívabb lesz, a „self" keresi a helyét. Tudat alatt is, a személy kalkulál. Ezernyi tőzsdeügynök, bróker aggódása bennünk. A kockázat társadalmában, „ahány pillanat, annyi világ": ébren is, álmunkban is törékeny világunk „pályamódulásaira" készülünk. A tényekre, ami kiszámítható, három alternatív ellenténnyel készülünk. Nos, ebben a miliőben a psziché kényszeresen újra és újragondolja magát; e a sodródáshoz kénytelen alkalmazkodni, s újra-szervezni önmagát. Mint az online újságírás folyamatosan változó lapjai; nincs „aznapi kiadás". S ellensúlyozandó az "absztrakt rendszerek" életünkbe való beavatkozását, a modern én ‒ lehetőségei kereteiben ‒ ön-hivatkozóvá válik. A testkultúra, alternatív életstílusok, a divat, a test fölötti fizikai mérnökösködés hangsúlyozásával ellensúlyoz. Önszervezővé próbál válni. Giddens persze, nem véletlen írta ezeket az LSE tanáraként, optimista. Azt mondja, hogy az önreflexivitás fokozódása új lehetőséget, új utakat is nyit. S valahol igaza van, soha nem lehet úgy leírni egy krízist, hogy minden teljes szétesés ‒ mintha az alany áldozat lenne, teljesen passzív. Nem. A felelősség nyitott világa mindig ott marad; ez a kegyelem értelme.

Nos, itt jön sugallt következtetése, ami talán fontos magyarázat. Ebben a bolydult közegben a modern ember, fájdalmas kimondani, de kényszernek éli meg egyházainak liturgiáját. Mert belül (régi) kultúrájához való viszonyában megváltozott. Mint egy űrállomásról az űrhajó a súlytalanságban, ‒ a háttérben személytelen elektronikák dolgoznak ‒ lekapcsolódik, s végleg leválik. A távolodás képe; keresztényként tehetetlenül nézem. S az „űrhajósnak" tudat alatt is az a tapasztalata, hogy a rituálék inkább szorongást és feszültséget váltanak ki benne; semmint amit normálisan várnánk: az enyhülést, a spirituális töltekezést. Különösen a nagy fordulópontok: a születés, a házasság, a halál; „az elköteleződések" szentségei. Fontosnak látom, legalább elméleti szinten átgondolunk, hogy tényleg, ez is szerepet játszik az egyházhoz tartozók létszámának drasztikus csökkenésében. S valahol meg kéne értenünk kultúránknak ezt a „benső gazdálkodását"; miért olvadunk be a nagy rendszerekbe, s adjuk át az irányítást egy „központnak". Mert biztos van mód a rálátásra, s egyfajta ébredésre. A keresztény teológiát, legjobb korszakaiban mindig ez a remény jellemezte. Kell, hogy legyen, a posztmodern ‒ nem osztom Giddens kincstári optimizmusát, kimerülő ‒ alany számára függetlenné válás. Ebben erősít az evangélium: „Volt [Mártának] egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait… 'Márta, Márta! Sok mindenre gondod van, és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, és nem is veszíti el soha.'" (Lk 10, 39-42)

A másik nyugtalanító gondolat Dietrich Bonhoefferé, amikor a „vallásosság nélküli kereszténységről" beszél, mint az eljövendő kor egyházáról. „Ez új nyelv lesz, meglehet egészen 'nem-vallásos'; de felszabadító és megváltó ‒ mint Jézus nyelve volt. Sokkolni fogja az embereket, de egyben meg is győzi őket erejével; a jog és igazság új nyelve lesz, mely Isten emberrel való békéjét hirdeti, és Királyságának eljövetelét." (Börtönlevelek) Az evangéliumnak van nyelve, meglévő nyelvünkön túl. S ez is az örömhír része.

2009-10-05