Brüsszel, Calais, Dover

Brüsszel, Calais, Dover

 

Ezeregyszer is elszakadás. Robert családjánál másfél nap Brüsszelben. A kislányok ragaszkodása megható. Várnak. Szeretnek is, azt hiszem. Angol-francia, kétnyelvű család. A kisebbik, Marie-Louise öt, Eleonore hét. Figyelmesek, könnyedén átváltanak angolra a kedvemért. Pedig értegetem franciájukat. Megfigyeltem, a gyerekeket inkább az apa neveli. Robert Buddhista szerzetes volt, mielőtt megházasodott. Betűíró és betűfaragó, kővel és festett feliratokkal foglalkozik. "Kalligráfus", nevezzük így. Ő főz, viszi a gyerekeket iskolába, ébreszti, öltözteti, kelti őket. Megfigyeltem az évek alatt, hogyan változott át "anyaivá". Mindvégig megőrzi apaságát. Erről is beszélgetünk. Kérdezem, hogy bírja energiával. Mármint, hogy a férfiak figyelme és energiaszintje látványosan leesik. Mondja, a nehézség a "multitasking". Egyszerre több dolgot észben tartani és csinálni. A főzés, összetevők előkészítése. Elmondja, a legnehezebb az elején volt. Persze, ő is elveszíti a türelmét. Főleg a nap végére, mikor fáradtak a kislányok. De megtanulta, megismerte őket. Tudja, hogy amikor kimerültek, könnyebben sírnak, vagy "problémásabbak".

A házasságról is beszélgetünk. "A szerelem természetes lelkesedése után felfedezed, hogy ott van egy teljesen más, önálló ember. Aki különbözik. Jönnek az első konflikutok. Ha a különbség (a valóság) nagyon nagy, akkor két út van. Vagy törés és szakítás. Vagy egyszerűen elfogadjuk a helyzetet, és elkezdünk párhuzamos életet élni. Mindenki ragaszkodva a maga kis világához és önállóságához. Vagy, elindulva egymás felé, elkezdődik a házasság."

Sokat beszélgetünk. A buddhista közösségben töltött éveiről, és az azutánról. Mesteréről nagy tisztelettel beszél. Megrendít, milyen fontos és valós történet ez a kapcsolat. Tanítója nem volt hibátlan ember, nagyon nehéz természete volt. De a kapcsolat élő. Tanításait idézi. Buddhistaként él, észrevétlen. "Benne élni a jelenben, teljes figyelemmel." Felesége szüleihez utazott, így gyakorlatilag minden órát együtt töltünk. Beszélgetünk. Csatlakozom az iskolába a kislányokkal. Este nekem "kell" mesét mondanom. Hozzám bújnak. Kérdeznek. A mesében van egy dal, csak a szöveggel. Kitalálok hozzá egy dallamot, tetszik nekik. Bújnak, ragaszkodnak, kedvesek. Sok ajándékrajzot készítenek. Robert elmondja, így jó. Kielégíti, megelégedetté teszi az apaság, gyerekeinek nevelése. Áldozat. Ő azt mondja, nem. Figyelem és szeretet. Gondolom magamban, érdemes lenne évek múlva megírnia tapasztalatát a gyereknevelésről. Férfiak hogyan látnák, a hagyományos "apaszerepekből". Ha felnőnek lányai, egyszer csak a "Mester" tanításává nőnek ezek az évek. Megfigyelni a gyermek növekedését és életét. Évek telését. A "buddhatermészetet" minden élőben, fiatalban, másvallásúban, és gyerekekben. Azt hiszem, amit ő csinál, ez a "bóddhiszatva" élet. Meglátta a megvilágosodást, de nem vonult ki a világból. Benne él; hogy a Tanítás a szó szerinti világban adasson át. Csak halkan töprengek. Nemde ez a "bóddhi szatva szerzetesség" (a lényeget meglátottak) lenne, lehetne a mi nyugati keresztény szerzetességünk megújulása? Beletestesülni a világba egy időre. Míg, mint a bábot, levetjük a konstantini kérgeket. Hatalomhoz, klerikusi mentalitáshoz kötözöttségünket. (?)

 

2010-09-30 (átkelőben)

Út

Úton Brüsszelbe és Londonba.
Autóval.

[homilia] A modell neve: martüria

Kézmozdulat

A modell neve: martüria

C-év, 25. hét, P., Szent Gellért ünnepe (Bölcs 3,1-9; Zs 125; Mt 10,28-33)

Mondhatjuk, a vértanúság alapító karizmája az egyháznak. A keresztény kultúrának. Az igehirdetés, az „egyházi közbeszéd" nyelve azonban megkopott róla. Ennek ellenére a legtöbbet hivatkozott magatartás. A mártüria: tanúságtévő cselekedet. A mártír Krisztus szeretetét és igazságát választja; e hit tagadásával szemben. Hétköznapi életünkre lebontva: a jót választani. A szeretetteink, vagy a közömbös felebarát igazához való hűséget választani.

A kereszténység vértanú-eszménye csupa komplexitás. Egyáltalán nem befejezett történet. Más kérdés, hogy a vértanúság mint hagyomány kihívásaival nem igen néz szembe a ma. Nem véletlen, félő, hogy templomainkban csak paneleket ismételgetünk. Bennük legitimizáljuk a mát. A zsugorodását konfliktusként éli meg világával szemben az egyház. S ebben a krízis-élményben folyamodunk a vértanúság gondolatköréhez. „Lám, már akkor is harcoltunk." „Lám, már akkor is konfrontálódtunk." „Ez a harc és konfliktus a norma." S így burkoljuk magunkra, passzív köntösként a hagyományt.

Pedig a mártüria lényege nem a konfliktusos viszonyokon belül maradni. Nem a kommunikációs űrben létezni. Ellenkezőleg. A mártüria: kinyílás a valóságra. Valóságba helyeztetés. A világ iránti érdeklődésébe helyeztetés. A szekularitásban is, velünk párhuzamosan ott élő Krisztus Passiója iránt érdeklődni. Olyan közel menni e világhoz, amennyire csak lehetséges a szeretetben. Valahogy így látom újrafogalmazhatónak a katolicizmus vértanú-eszményét. Különösen annak gyökerét, Krisztus vértanúságát. Lándzsa által megnyitott oldala a kereszten, és általában sebei. Ez, a szeretet és a valóság „megnyitatlanságának" a következménye. Épp úgy, mint szeretetünk szenvedése a másikhoz való viszonyunkban. Csak ott, nemegyszer kölcsönös zártságok feszülnek egymásnak.

Egyházként érdeklődünk-e a világ iránt? Mert ez vértanúságunk (Krisztushoz való hűségünk) fokmérője. Merném úgy fogalmazni, hogy a vértanúság ma azt jelenti: van-e modellünk a valóságra? Az egyházon, a templomfalon, a liturgián kintire? Talán nem tiszteletlenség kimondani, hogy nincs modellünk a „szekularitásra". XVI. Benedek nyelve is ezt mutatja. Mint ahogyan nincs modellünk a Felvilágosodásra, a liberalizmusra, ateizmusra, vagy a Freudizmusra sem. Határozott állásfoglalásunk van a szekularizációról. Tapasztalatainkat meg tudjuk fogalmazni róla. „Agresszívnek" érezzük a szekularizációt.

A pápa nyelve mindig összefoglalása a Hagyománynak. Mintegy portréja egyháza mozgásban lévő érzékenységeinek. A II. Vatikáni zsinat utáni teológus generáció, úgy tűnik, elvesztette egykori lelkesedését (bizalmát?) a kegyelmen kívüli valóság iránt. A humanizmussal, a kultúrával folytatott párbeszéd, úgy tűnik, kudarcokhoz vezetett. A pápa nyelve ezt az elbizonytalanodást fejezi ki. Valós megtorpanásunkat.

S úgy tűnik, fundamentalizmusaink ezt a teológiai recessziót használják ki. A témától nem távoli asszociáció, de a zsinat előtti liturgiához való visszatérés, a „tridenti" misézés kétes jelentésű. Akkor is, ha van „igény rá". Mert a népnek háttal mondott mise, a nem anyanyelvű liturgia veszélyes aláereszkedés. Az egyház kulturális emlékezetének abba a régióiba, ahol a szekuláristól való izoláció kezdődött. Ahol a vértanúság karizmájának, mint nyitottság, „eltérülése" elkezdődött. Ami félő, nem a latin nyelv, s nem is e liturgiák értékes, a Lélekkel valóban érintkező szövege. A félő sokkal inkább az, hogy megismételjük azt a Lélekig és történetünkig nem vállalt utazást; ami feladatként ott van a megújított zsinati liturgiában. S helyette egyfajta klerikus ethoszhoz térünk vissza. Mártüriához, ami valójában nem mártüria. Hanem valóságtól, és a ránk bízott közösség krízisétől való elfordulás.

A modell természete, hogy dialogizáló viszonyba helyez a valósággal. Mint valóságunkkal. Bármilyen fájdalmas legyen is tapasztalata. Ott van benne a vágy, hogy megfogalmazzuk Krisztus misztériumát az egyház közvetlen hittapasztalatán kívül is. A mártüria is lehet dialogikus. Szent Gellért, aki a Szentföldre vágyott a Szentírás tanulmányozására − valami hasonlót tett. Hosszas rábeszélésre, de maradt „félútján". Magyarországon. Persze, ez csak halvány párhuzam. Tanít, érvel, nevel; belehallgat vidéki utaztában az egyszerű, félpogány nép énekeibe. Nos, ez a dialogikus modellünk, viszonyunk, nincs meg a szekularitással. S e nyelvi szakadásban-szakadékban nem is tudunk mint egyház teológiává válni. Istenről szóló meghallgatott beszéddé válni a szekuláris közegben.

A mártüria kellékeiről is szólni kell. Megfigyelem, hogyan állunk, mint egyház a kamerák elé. A liturgián kívül. S nem bántó éllel mondom főpapjaink felé, de ez megérne egy kis szemiotikai öntöprengést. Nagyon sokszor, amikor kifejezzük kritikánkat a világ felé, ezt teljes főpapi díszben tesszük a kamerák előtt. Mintegy nyomatékot adni szavainknak. Lehet, igazunk van, lehet nincs. A kiállítás-elítélő pécsi püspöki nyilatkozat esetében, meggyőződésem, nem volt. Megnéztem a videoriportot ahol az egyházi elöljáró igyekszik szépíteni a helyzeten. Nagyon fontos ebben a korban a vizualitás. Amikor a szavak nagyon gyorsan elhalnak, de a kép még ott hat tovább. Testtartás, gesztus, tekintet. Pozitív példa, Bábel Balázs érsek Magyar Hírlapbeli nyilatkozata. Kávé, tea mellett ritkán látni hangvételében arányt tévesztő főpapot. A felvételen a gesztusa tetszik. A kézmozdulat. Valahogyan verbálisan, üzenetünkben is ebben a kinyílásban kéne, hogy lásson bennünket a világ. Mert a jelenlétbeli deficit, amit sajnos, egyháziakként nagyon gyakran nem is észlelünk, felmérhetetlen lehet. Jóval többről van szó, minthogy egy félre-sikerült helyzetben lát teljes „egyháziasságban" a köz egy személyt. S nem egy plébános, ha nyilatkozik, ugyanezt ismétli kicsiben. Többször jelenünk meg a médiában hatalmi attribútumokkal, mint kellene. S amikor érvelésünk nem releváns, kiáltóan felnagyul a „hatalommal való szólás." Nos, ez, a „határterületeken" nagyon veszélyes. Mert ezt a (fő)papi imázst fényképezi be periférikus látásába Közegünk. A határokon − mint a kortárs művészet kérdései; vagy ahol konfliktusos területen vagyunk − inkább töprengve, érdeklődésben kéne megjelenni. Mint a valóságközeli mártírok, „ruhátlanul".

2010-09-24

Nézőművészeti akadémia

Male-gaze az Engedetlenek csoport kiállításán

Nézőművészeti akadémia

C-év, 25.hét, Cs. (Préd 1,2-11; Zs 89; Lk 9,7-9)

Julia Kristeva A Szamuráj c. regényében érdekes lapra bukkanok. Olgának, Kristeva önéletrajzbeli alteregójának írja Carole. Levél Kínába, olaszországi zarándokhelyekről. Egy lap két oldala a papíroson. Mélyen szimbolikus. A katolikus Carole a racionalista, nem hívő Olgának. „Emlékszem a rózsák nehéz illatára amit csak Firenzében találsz, átitatva az izzó, de mindvégig gyöngéd Napban; mely felmelegíti nedveit, mint az ügyes parfümkeverő. Rosalba hatalmas rózsacsokrot gyűjt, mely néha krémfehér, néha karmazsinvörös vagy bíbor, és elmegyünk, odahelyezzük Szűz Mária lábaihoz. Te tudod, mit jelent ez − az ikonok varázsát. A boldog lányka gyertyát gyújt, s vár, hogy a Madonna felnyissa szemét, és az Isten Anyja rápillant. De talán nem érted − te mindig szuper-racionális voltál."

Ha létezik körülöttünk ez a multikulturális világ, s ha valóban beköszöntött a pluralizmusok ideje, ezt kéne megértenünk. Ezt a kettősséget. Mondják, az ember mikrokozmosza a nagytörténetnek. A posztmodern kicsinyített mása minden ember. Egy élő katolicizmus megértené, hogy korunk kettősségét hordozzuk magunkban. Minden ember lelke, mint Kristeva regényében, mindkét világra hangolt. Hitre és nem hívő identitásra. Ezt a kettősséget hordja minden ember. Minden közösség. Mint a fenti levélváltásban, különbözhet nagyszülők és unokák, anyák és gyermekek, anyák és apák világa. Különbözik is.

A kereszténységnek meg kéne békélnie ezzel a kettős tudattal. Elfogadni végre világunk pluralizmusát. A kultúra autonómiáját. Lehet, hogy „agresszív a szekularizmus." Mégis, egy európai kereszténységnek türelmesebbnek kéne lenni a világgal. Türelmesebbnek a bennünk élő szekularitással. Egy ilyen katolicizmus többre jutna a kultúrával. Persze, ehhez az odafigyeléshez alázat is kéne kard-ki kard konkvisztádor önmagától. Mielőtt haragvó főpapok kárhoztatnák a „liberalizmus blődségeit", szemlesütni kéne. (Mostanság. Nem kicsit. De nagyon.) S belátni alázattal, hogy épp a kard-ki-kard katolicizmus volt a kárhoztatott „ateizmus" forrása. Addig nagy gondok lesznek a világban, míg az egyház a kultúrára nem tud önmagaként tekinteni. Mint amihez tartozik. Melynek autonomiája iránt felelősséggel tartozik. De legalábbis isteni türelemmel.

Mayer Mihály pécsi püspöknek ezt a türelmet kéne tanulni. Egy kiállítás kapcsán. Valahogy úgy, amint Kristeva regényében Carole ír. Mert nyolc lengyel nő, bizonyos értelemben, levelet írt nekünk. Kiállítást. Hogyan látják ők, ahogyan őket látják. Nevük is mutatja, „Engedetlenek" a 'Male-gaze-nek', a tárggyá tévő férfitekintetnek. Nők, érzéseikről írnak. Lengyelek. S vendégek. Európa kulturális fővárosában. Nem „nemzetrontók". Nem kereszténységünk megrontói. Talán ismerni kéne a lengyel koncept-art hagyományát. Mely lázadni a kommunizmus alatt tanult. S mely Lengyelország (fő)papjai, anno, ott voltak ezeken a tárlatokon. A Jaruzelski diktatúra idején. Talán ezért (is), eszébe nem jutott a kinti klérusnak elítélni őket Krakkóban. Meglehet, ott a buzgó informátor is kevesebb.

Megnéztem a botrányos képeket. Valóban botrányos. S valóban életszerű. Nők fenekében hatalmas férfiszem. Akkora, mint egy harmadik fenék. Nos, ez az a bizonyos ʻmale-gaze'. Férfitekintet. Én azért vélelmezném. Hátha ezek a nők mégis érzékeny művészek. S hátha annak a bizonyos férfi-tekintetnek újrafogalmazói. (Emlékeztetőül, a feminista művészettörténet tárta fel az impresszionista képeken, hogy a nők által készített képek kis látószögűek. Nőket mutatnak, szobabelsőben, a házi munka, a szoba terében. Míg a férfiak tágas tereken hódítanak. Szabadon. Rozsika Parker, vagy Griselda Pollock művészettörténészek műveit érdemes forgatni tárlatlátogatás előtt.) Nos, hátha, e lengyel nők egészen katolikus érzékenységgel, kifejezik: hogyan kezeli nőiségüket e vad kapitalista világ. Melyet a hatalommal bír(ál)ó férfitekintetek irányítanak.

2010. szeptember 22.

Álomfe(lej)jtések 2.

Katona imádkozik a 2. világháborúban
(forrás:www.fortepan.hu)

Álomfe(lej)jtések 2.

Van, amikor nem jön szemünkre álom. Ilyenkor, mint Zsoltáros szavaira ébredünk. „Álmomban is téged keres a lelkem." Öntudatlanságunkban is. Az elalvás kis halál, elővételezett halál. Töredékesség. Ám legalább ennyire a szervezet megújulása is, tehát elővételezett Feltámadás. Kevésszer döbbenünk rá, álmunk mély szolidaritás. Szolidaritás azokkal, akiknek nemcsak álma, de napi „feltámadása" veszélyeztetett. Idősek, az aznap kórházba kerültek. Itt, környékünkön. S nemcsak ismeretlenek, de közvetlenebb környezetünk. Családtagjaink köre. A régi időkben ilyentájt keltek fel matutinumra; éjszakai virrasztásra a régi szerzetesek. Szolidaritásra ébredni a világukkal. Amelyből jöttek, és amely bennük él.

Felébredni e szolidaritásra. A helyes istenkép valami ilyesmit jelenthet a hívő emberben. És a nem hívőben? Visszalátogató gondolat ez mostanában. Újra kéne fogalmazni a nem-hívő magatartás jelentését. Mert ráébredni arra az egyetemes szolidaritásra, ami ilyenkor éjjel összeköt bennünket: rehabilitálja e szó jelentését. Nem az egyházélmény. Nem a tanbeli közösség követése. A hit lényegét elsősorban a Történetmondásra való vágyban fogalmaznám meg. Hogy vágyik − istenélménye helyén − minden ember, zakatoló történetét elmondani, megosztani. Vágyik a szív egy „narratívára", melyre nincs jobb szó: Passiótörténet. Passió a szó kettős értelmében; olyan történet, ami eséseinket és emelkedéseinket egyaránt képes integrálni. Szenvedést és szenvedélyt.

Így nem hagy nyugodni az elrejtett belső kép a cikkben, ami ma megjelenik. A Pápalátogatás egy pápátlan korban. Benső, a sorok közti dialógusban azt feszegetem: nemde a kereszténység hivatása újrafogalmazni a Passiótörténetet. Lefordítani, de nem kegyes leereszkedéssel egy nem hívő korhoz. Nem a világ, de önmaga számára újrafordítani a Keresztet. Mint az eddig ismeretlen szolidaritás történetét a „nem hívő világgal." Annak kapcsán ötlik eszembe mindez, hogy Julia Kristeva freudi kereszt-értelmezése a szekuláris tudat számára kínál Passió-történetet. Azonosulást szenvedő és vágyó önmagunkkal. Nem jön szememre álom. Csak a kérdés marad. Lehetséges-e az európai kereszténység számára megfogalmazni istenképét − a szekularitáson kívül? Ha nem, akkor miről szólnak teológiai nappalaink?

2010. szeptember 21.

Szinopszisratörekvés

Csík István, Balatöngyöröki táj (2000)

Szinopszisratörekvés

C-év, 25. hét, H. (Péld 3,27-34; Zs 14; Lk 8,16-18)

Az ozorai kastély Illyés-kiállítása nem hagy nyugodni. Előveszem Hajszálgyökerek c. könyvét. Prózája kiváló, csodálkozok rá. Vannak idők, amikor elő kell venni egy-egy „korszakhoz" kötött alkotót. Illyés ma tulajdonképpen lejárt lemez. Mind a puszták, mind a Kádár-rendszer letűnt világok. Mégis, posztmodern csilivili pusztaságunkban elő lehet venni. Épp őt. Mert puszták világa, győztes kommunizmus, mind több féldecik és kompromisszumok közt Illyés vándor. Honvesztett emigráns. Ifjúkori lelkesedés, szülőföld iránti hűség, forradalom után konszolidációkban szellemi cinkosság. Ami munkái hitelét adja, az e honvesztések fölötti gyász. Őszinte gyász. Mert letagadhatatlan, hogy vándorlásának ténye. Hontalansága; kitartottságok közepette is.

Ami Illyésben megfog, bár nagyon töredékesen ismerem, nyelvének gyökérzete. Archaikus, őserőtől és őskisemmizettségtől szenvedő „somogyi világ". Amely paraszti sorsban egyetemességet látott meg. S valóban, egyben tudta látni a hazát. Vágyni népe emelkedését. Haza-találását a mindennapi honvesztések közepette. Illyés zseniális megfigyelő. Emléket állít annak, amit ma chipek és digitáliák lánctalpai alatt látunk. Letűnt, elhagyott életformák. Mélyen, nagyon mélyen, talán egyfajta kollektív tudattalan őrzi e kizökkent, téeszesítéseken, s rendszerváltásokban letűnt világokat.

A költészet egyetemessége „nincs meg. Vagy nem hat; nem kellőképp legalább. Vagyis a költészet a megosztottság, a kirekesztettség, a meg nem értés állapotában van. Mégpedig oly módon, ami nem kívánatos." (A költészet egyetemessége) A kegyelem egyetemessége. Felvethető? Igen. S olvasom tovább Illyést. „Azt mondják, a költők addig jók, amíg a gyermek tekintetével s meghökkenésével tudják nézni a világot. Ilyen szemmel tekintve hátra a közelmúltba, az én nem mai észrevételem az hogy az emberiségnek a mi századunkra jellemző megosztottságát egy látszólag igen prózai használati tárgy, a fürdőkád kezdte. Azzal éppen, hogy az egyetemesség bajnokaként jelentkezett. Az emberek egy része fürdött, más része nem, s ezek többé nem hálhattak egy ágyban, nem ehettek egy asztalnál. A soron következő átmeneti elválasztó szörny a gépkocsi. Ez szüntette és szünteti meg azt a közösséget, ami a vonatfülkében, a villamos peronon ha bár rövid időre is, de ismeretlenek közt is egybeállt." Illyés magyarázata innentől töredékes. Tükör által, homályosan. Amerikát, a nyugati elidegenedést kárhoztatja. Ideológiai démonizálás keretében.

Amit megfigyelek, mint maradandó üzenetet, az egység, a közösség iránti vágy. Egy rendezettebb világ várása. Nosztalgiákon átütve is: hogy létezik. És ez a világ megteremthető. Meghaladható a jelen.

Igen, meghaladható jelenünk. A kérdés, milyen forrásokból. Az Illyés által képviselt − és kiszolgált világ − fontos tanulság. Nem létezik az egyház hiteles társadalmi szolgálata, ha nem olvassa újra történelmi konfliktusát e korszakkal. Tanulságokkal jár. A munkásosztály elvesztése a tizenkilencedik század derekára. XIII. Leó Rerum novarum szociális enciklikája idejére az ipari munkásság már levált a „Kereszténységről." Ma, félő, ugyanez ismétlődik az „agresszív szekularizmussal". XVI. Benedek szekularizmus-kritikája dualisztikus. Nem hagy teret a dialógusra épp az „agresszív szekularizmussal". Nem szorgalmazza azt.

Ezen tűnődöm. Nem nyílik-e pedig alkalom arra, hogy ezt a dualizmust feloldjuk? S arra gondolok, hogy épp kultúránk és bolygónk nyilvánvaló krízise adna alkalmat az Istenkép újra-fogalmazására. Mert a gond az egyházi tanításokban a világ felé az, hogy saját Isten- és hittapasztalatunkon belülről érvelünk. Mi történne, ha Isten képét és hozzánk való viszonyát épp a közös válságélményből próbálnánk újraalkotni? Belehelyezkedni a világ saját szenvedéseibe, és elbizonytalanodásaiba. Akkor nyilván, korrigálásra kerülne a „diadalmas Isten" képe, amit hirdetünk. S megértenénk, egy szolidárisabb Istent létező istenképeink mögött. Mint valóságot.

S így érkezek meg a képhez, amivel nyitni szerettem volna. A debreceni Nagytemplom istentiszteletén az Éden zenekar szolgált. A Mózes-székek előtt dob, hangszórók, mikrofonok. Orgona kezd. Ott ülnek mind a jó nagytiszteletű urak. A bűnről előszeretettel beszélő lelkipásztornő is. Figyelem is tekintetét a cintányérok mögött. Az igehirdető a Jelenések könyvéről szól. Az Éden gyönyörűen játszik. Meglepő, hogyan tudnak négy-ötszázéves énekeket modern, népi hangzással új életre kezdeni. Különös mix az istentisztelet. Tágítása a régi kereteknek. Öröm, rock and roll érzés. Könnyebben lélegzik a közösség. Szemmel láthatólag rezonál a hangzásváltásra. Üdvözli az új polifóniát; ami persze nehezen integrálható a kegyes fegyelembe. Ami tanulság: e fiatalok képesek voltak relativizálni a dolgok hierarchiáját. A dörgő szó a szószékről, emberibb, töredékesebb lett. Hasonlót fogalmaztak meg, mint amiről az imént írtam. Elkerülhetetlen a teológia és a spiritualitás számára a forrásbővülés. A nem csak hittapasztalatból láttatott egyház képe bennünk. Azaz:„Senki, aki világot gyújt, nem borítja azt le egy edénnyel, sem ágy alá nem rejti, hanem a tartóra teszi, hogy akik bemennek, lássák a világosságot." (Lk 16,18)

2010-09-19

Buda visszavétele

Buda ostroma (1686)

Buda visszavétele

C-év, 25. hét, V. (Ám 8,4-7; Zs 112; 1Tim 2,1-8; Lk 16,1-13)

1686. szeptember 2. Buda visszavétele a töröktől. Autóút Pestről haza az emhármason. A Szent István rádión, nevét sajnos, nem jegyzem meg, idős katolikus pap emlékezik. Elmondja, külön figyelte a médiát, kap-e hangsúlyt a megemlékezés. Nem, vagy alig. Figyelem hangját. Tisztelettel, s szenvedélyes érdeklődéssel emlékezik. Mondja, Buda visszavételét nemzeti ünneppé kéne tenni. Teljes joggal. A százötven éves török uralom akasztotta meg Magyarország fejlődését. Fokozatosan kikapcsolódtunk az európai polgárosodásból, társadalmi és kulturális fejlődésből. Demográfiai katasztrófát is jelentett a hódoltság.

Megfigyelem, s rácsodálkozom az előadó üzenetén. Milyen átalakulásra képes a katolicizmus, amikor mélyre képes ásni történetünkben. Buda visszavétele voltaképp egyetlen „újkori" győztes csatánk. Lehetne átgondolni, újrafogalmazni e győzelem jelentőségét. A ma szemüvegén, posztmodern korunk érzékenységén át fogalmazva: esélyt kap Európa szellemisége. Az a keresztény lelki tér, melyből az európai személy, az emberi jogok méltósága bomlott ki. Az a tény, hogy itt Európában megtanultunk beszélni a szeretetről. Esély, mellyel éltünk-e, ezekben az évtizedekben végleg eldől. A Kereszt, mint szimbólum, valóban vonatkoztatási pont. A „szeretetről folyó beszéd", mint mérce. Ez az alapja, hogy kultúránk egyensúlya technokrata produktivitás és emberi szolidaritás között helyreálljon. A megnyitott Könyv e mérlegre tévő lelki tér megléte garanciája. Illyés Gyula könyvcímével − Hajszálgyökerek − valóban hajszálgyökereink önmagunkba a tét. Amikor mindent „beáraz a piac", az ellenállás utolsó védvonala az őrzött pszichés tér. Apró, mindennapi történetek, életünk tükreinek őrzése. Megnyitni, elővenni, ami becsukatott. Könyv, vers, ének, megosztott asztal, jó szó, biztatás. Minden, ami emberségünknek szentelt valós idő: a bennünk lakó Istenhez való odafordulás.

Így muszáj Ámosz könyvét idéznem. A hazaúton sötét az emhármason. Buda visszavétele immár új jelentés. Visszafoglaltatásunk, a bensővé teendő szolidaritás szimbóluma. „Halljátok ezt, ti, akik eltiporjátok a szegényt, és szorongatjátok az országban a szűkölködőket! Azt mondjátok: ʻMikor múlik már el az újhold, hogy eladhassuk a búzánkat? A szombat, hogy árulhassuk gabonánkat? Csökkentjük a mértéket, növeljük a sékelt, meghamisítjuk a mérleget, hogy megvehessük pénzért a szegényt, egy pár saruért a szűkölködőt, és eladhassuk a gabona ocsúját.' Megesküdött az Úr Jákob dicsőségére: Sose felejtem el egyetlen tettüket sem!" (Ám 8,4-7)

2010. szeptember 18.

Pápalátogatás egy pápátlan korban

XVI. Benedek látogatása a Lambeth Palace-ban,
a canterbury érsekkel

Pápalátogatás egy pápátlan korban

C-év, 24. hét, Szo. (1Kor 15,35-37.42-49; Zs 55; Lk 8,4-15)

Egy pápalátogatás mindig többjelentésű. Előttem az Independent és a Dialy Mail. XVI. Benedek látogatása az Egyesült Királyságba valóban többletdimenzió. Többet mond, mint amikor „homogén", azaz tradicionálisan katolikus közegbe érkezik. Angliával a kortárs Európába lép az egyházfő. S nemcsak a közelmúlt feltárt pedofil ügyeire gondolok. Nem pusztán a papi életforma − nem a hivatás − e válság által is megláttatott krízisére. Többletjelentés a multikulturális, gyökereit levetkőző Európával való találkozás. Elmenni oda, ahol megszűnő, vagy épp tagadott nyelv a kereszténység: figyelmet érdemel. A pápa magabiztos. Összeszedett. De élő hittel kimondott megnyilatkozásai mögött látni kell az egyházi kultúra krízisét. Meglehet, nem szembeötlő, de a felszínek alatt jelen van ez a belső erjedés. Nem a magabiztos egyházfő érdekel. Nem az Új Ember kinti megfelelői, a Catholic Herald, vagy az Universe által naivan láttatott pápa. Sokkal inkább a közeg, amiben kijelentései elhangzanak.

Mert amit XVI. Benedek mond, bármennyire ex-katedra kijelentésnek tűnjék is, nagyon komoly szembesülés a valósággal. A feszültség dialogikus. A szekuláris kultúra válságáról szól. E látogatás közegének mássága azonban megláttat valamit a figyelmes szemmel. A kultúra válságától elválaszthatatlan az egyház válsága épp e kultúrán belül. S ezt a dialektikus viszonyt kéne nagyon komolyan vennünk. A pápa útja nem a doktrína diadalútja. Nagyot változott minden II. János Pál közép-kelet-európai lelkipásztori látogatása óta. Egy erejében, kulturális befolyásában gyengülő egyház megnyilvánulásai ezek. Nem felülről, magasságokból jövő hang Benedeké. Válságok találkozása ez. Dialogikus viszony. Küzdelmes, feszültség teli. Amit a pápa kijelent, nem talál automatikus elfogadásra. Sőt, a multikulturális közeg visszakérdez. Ám ebben az ingajátékban lesznek élőek kijelentései. Még nem érett meg az idő. De hamarosan, egy belső krízisére ráébredő katolicizmus majd mind hitelesebben szólaltatja majd meg ezeket a kérdéseket. Amikor a pápa kijelentései legalább annyira kérdezés is. Kifelé, és befelé, egyházon belülre.

Az Európa szekularizálódó kultúrája krízisben van, jelenti ki. Joggal. Csak értelmes ember nem vitatja. Aggodalommal tölti el a kereszténység marginalizálása. Agresszív szekularizációról beszél, mely a vallást ki akarja szorítani a közéletből a magánszférába. Figyelmeztet, nem szabad a keresztény ünnepeket kiiktatni. A tolerancia nem csaphat át a vallás diszkriminációjába. Európa keresztény gyökereit meg kell őrizni. Egyedül így maradhat fenn a személy, az emberi méltóság iránti érzékenység tere. Igen, ez így van. A másikban való hit és bízni tudás nélkül eltűnik a közéletből az analízis. Az elemezni tudás. A helyzetek komplex látása, közös elemzése. S helyette beköszöntenek − látjuk saját közbeszédünkben is − a totalitárius magabiztosságok. Választási plakátok igen-nem üzenetei. A „rendszerek". Vagy a totalitárius valóságshow-k. E rokon "rendszerek".

Persze, vissza lehet lépni a díszletek mögé. S lehet látni Benedek látogatását, amint van. Konzervatív egyházfő, egyébként valóban konzervatív programmal. Ha díszletek mögül nézzük, tulajdonképpen nem tesz mást, mint megmondja a „tutit". Megerősít frontokat. Valóban igen-igen, nem-nem kijelentéseivel erőt önt az elbizonytalanodott hívekbe. És lehet, hogy Benedek az utolsó pápa, aki még a „Christendom" hangján szólt. Mégis, hiszem, másról szól ez a történet. Másról is. A kijelentő pápa − mert ő még tényleg az − azonban fontos küszöböt feszeget. Benedek konzervativizmusával együtt is a határterületek pápája lett. Mert analizál. Egy pápátlan korban. Úgy tesz nem feltétlen elfogadandó kijelentéseket, hogy teret teremt a kritikus reflexióra. Katolikusainak ezt kéne megfigyelni. Az abban rejlő lehetőséget, amit a kultúra megértett közös válsága rejteget. Valami olyasmi ez, mintha egyszercsak elkezdenénk beszélni itt, Magyarországon a közös haza közös válságáról. Valósághoz közelítő nyelveken.

Vendégem is visszért Londonba. Ideidézem, amit ír. „Figyeljük a Pápát. Nagyon jó beszél minden helyszínen. Egyetlen kérdőjelet érzek csupán. Amikor a „szekulárisról" beszél, nagyon dualisztikus, semmi utalás nincs a dialógusra; így még fontosabb, hogy a munkád (Kristevával) folytasd. Azonban nagy a fejlődés ahogyan a többi vallásról beszél."

2010-09-17

Illusztráció: http://www.independent.co.uk/news/uk/home-news/pope-warns-of-increasing-marginalisation-of-christianity-2082388.html ; http://www.dailymail.co.uk/news/article-1313025/POPES-UK-VISIT-Benedict-defends-Christmas-warns-religion-sidelined-Parliament-speech.html és vonatkozó cikkek a rovatban

Szembenézni a célkereszttel/ átmenni a célkereszten

Krisztusarc (üvegikon)

Szembenézni a célkereszttel, átmenni a célkereszten

C-év, 24. hét, P. (1Kor 15,12-20; Zs 16; Lk 8,1-3)

Nagy lecke énünk határainak története. Ki határozza meg, hogy kik vagyunk? Ki, milyen vélemény méri ki határainkat? Nem is tudjuk, mennyire függünk attól, hogy környezetünk milyennek lát bennünket. Éveket, évtizedeket, talán egész életünket eltöltjük úgy, hogy függünk a külső hangon. Félünk, ha rossznak látnak. Félünk az intésektől, a figyelmeztetésektől. Identitásunk − nem valljuk be − tekintélyfüggő.

Most valahogy olyan a világ, hogy kihasználja függéseinket. Politikus függ a külső képektől. Újságírók függnek a kommentektől. S különösen, a hívő ember, függ, kiszolgáltatott a világ „megvetésének", vagy elismerésének. Egyházi elöljárók, papok, s hívek életében felnagyítva látom. Félnek, milyennek látja őket a világ. A környezet. Így vagyunk kiszolgáltatottak a másik kívülről alkotott képének rólunk. S valahogy ez a világ egyre inkább átgyalogol „rajtunk." A külsőségek diktatúrája ez az identitásában elbizonytalanodott emberen. S így hajlik, görnyed zsugorállásba a személy. Celebek. Hétköznapi lencsevégre kapottak. Célkeresztbe fogottak. Mert keserű iskola a bulvár célkeresztjében állni. S valahol, mind azok vagyunk. Kiszolgáltatottak a külső határmegvonóknak. Akik megmondják, hogy ki vagy. Belülről zsarolnak azzal, hogy mi van akkor, „ha nem szeretünk téged." „Majd mi megláttatunk." S félünk. Voltaképpen önmagunk valós lehetőségeitől félünk. Megfelelni akarunk. Azonosulni. Hinni a másikban, s elfogadva lenni.

Nehéz ezt megfogalmazni. A másik szemétől függő lények vagyunk. S betegesen összezuhanunk − sebezhetőségünk ez −, ha vádolnak bennünket. Pedig meg kell tanulnunk a függetlenedést. Nem azt nézni, hogy milyennek lát x. vagy y. „Figyelemtekintély". Pedig a döntő az, ki vagyok valójában. Önmagam előtt megállni. Úgy látni magunkat, ahogyan az Isten. Ahogyan a béke Angyala lát, eltűnődve sorsunk felett, összekuszált emberi rétünkön. Ahogyan Puskás Öcsi mondta futballistáinak. „Tessék játszani!" Ennyi volt az instrukció. S megnyerték az Európa Kupát, esélytelen kiscsapat. Nem is sejtjük, mennyi energia szabadul fel bennünk. Az, ami elmegy arra, hogy mások milyennek látnak bennünket, s amely energiával a saját tekintetet elfojtjuk. Istenét. Nos, ez a pozitivitás hiányzik ebből az országból. Szemek szögletéből, nyelvek éléről.

Az evangélium csodája ez a pozitivitás. Jézus megy. Mindegy, valaki bűnös, szent, bukott vagy példakép. Mindegyikük között áthalad. Kijelöli az én valós határait. Elmondja, amire csak a kegyelem képes. A kegyelem, e régi egyházi kifejezés. Jézus elmondja, hogy „éned" hitelesen mindig csak Istennel határos. Minden más tekintet betolakodó, s csak töredékesen lát. Azaz: kegyelem egyenlő függetlenséged. Nagy lecke énünk valódi határainak elfogadása. S eszembe jut még valami fontos. Az a bizonyos „hét ördög ment ki", mert igen, ez a kulcs. Az énképünkből távozó idegen tekintetek. Ha ezek belőlünk távoznak, Istenből is „kiűzetnek" idegen tekinteteink. Mert ez a világ olyan világ, ahol tanulni kell nem-félni a külső tekintetektől, hanem szembenézni. „Történt azután, hogy bejárta a városokat és a falvakat, prédikálta és hirdette az Isten országát. Vele volt a tizenkettő, és néhány asszony, akiket meggyógyított a gonosz lelkektől és a betegségekből: Mária, akit Magdolnának hívnak, akiből hét ördög ment ki, és Johanna, Kúzának, Heródes helytartójának a felesége, valamint Zsuzsanna, és sokan mások, akik segítették őt vagyonukból." (Lk 8,1-3)

2010-09-16

Kastélyátló (földszinttől emeletig)

Díszmagyar háttérrel (forrás: fortepan.hu)

Kastélyátló (földszinttől emeletig)

Badacsony. Egry József, a Balaton festőjének emlékmúzeuma. Fenn a hegyen, Szegedi Róza emlékház. Férjével, Kisfaludy Sándorral (1772-1842) töltötték itt a nyarakat, s gazdálkodtak a szőlőhegyen. Nyilvánvaló, a kerti borkóstoló helyre inkább jönnek az emberek, mint a múzeum kedvéért. A tárlók tablóképein a Niklai Berzsenyi kúria után már ismerős társaságba csöppenek. Bessennyei György, Kölcsey Ferenc, Kazinczy Ferenc, és a Kisfaludy által példaképnek tekintett Berzsenyi Dániel. Levélváltások. Egymás kölcsönösen olvasott, és továbbszőtt munkái. A magyar felvilágosodás és reformkor párbeszéde. A ház maga arról is nevezetes, hogy itt ébredt Kisfaludy és Szegedi Róza szerelme. A ház paraszt-barokk. Tágas és levegős szobákkal. Múzeumok mozdulatlansága. Mégis, különös harmóniában a kinttel, mely élettel tölti meg a köztünk lepréselt múltat. Künn a badacsonyi szőlőhegy édes tehertől nehezül. A XIX. század magyar irodalomtörténete azzal kezdődött, hogy 1801-ben megjelent A kesergő szerelem, amelynek költője egyelőre Himfy álnév alá rejtette magát. Egyszer beérnek a művelés alá vett tájak.

Az egyház sorsa meglepően hasonló, mint irodalmi emlékhelyeink. Már maga a név is ellentmondás, irodalmi emlékmúzeum. Hogyan lehet, ami élő, ugyanakkor múzeum? Mai nyelvünk alapja holt nyelv? Passzív kincs? Tárlókba zártan; belenézetlen tükrök. S mégis bennünk élnek, és bennük élünk. Máig használjuk nyelvújítás korabeli szavaikat: mozdony, függöny, pillangó, lényeg. Így van ez emberséges mozdulatainkkal is. Még őrzik, amiből kinőttek, a keresztvetést, az imát, vallási gyakorlatainkat. Az Igére figyelést.

S figyelem "Somogyországot". Amerre járok, szegény vidék. Vendégemmel az ozorai templom előtt ülünk. Szendvics-ebéd. Az országban talán itt, a "puszták népe" vidékén a legérintetlenebbek a falvak házai. Szó szerint, évtizedek óta fáradnak az idővel. A templom belülről meglepően ápolt. Ellentétben külsejével. A téglalépcsők hiányosak a bejáratig. Mária jobb keze letörve. A csuklónál. Krisztus lába hiányzik a kőkeresztről. Ültünkben egy lánygyerek jön. Ahányszor elhalad mellettünk köszön, "csókolom". Barátnőjére vár. Hatodikosforma. Megérkezik. "Szia, Csöves", üdvözli. Leülnek velünk átellenben. Mosolyogva figyelem, s fordítom vendégemnek gyermek-kommunikációjukat. Valamin látványosan panaszkodnak. Egymást erősítik a méltatlankodásban. Kajlák, kedvesek. Láthatóan együtt élnek a falu rezdülésével. Kamaszfiúk jönnek. Átkiáltanak nekik.

Az Ozorai-Pipó Várát nézzük. Várni kell a következő idegenvezetésre. Addig megnézem az Illyés Gyula életmű-kiállítást a földszinten. Sok az idézett írás tőle. Kézirata. Korai, még istenes verse. Megdöbbentő önvallomása. Amikor tizenkilenc évesen, három évre kiment Párizsba, semmit sem látott a "puszták népéből". Első hazalátogatása után viszont elemi erővel érinti meg. Amit lát, felkavaró nyomor és szegénység. Ebből a kontrasztból és felismerésből indul útra.

Szeretem a szimbolikus egybeeséseket. A várkastély-kiállítás a legfelső teremben herceg Esterházy Antal visszaemlékezéseivel, az utolsó Esterházy-évek történetével zárul. Lenn, a földszinten, a cselédszobák szintjén Illyés. Az emelet, a hagyományos nemesi szint az épületben, Esterházy. Őszinte sorok. Felnőtt sorok, anyja, apja, családja, és hazája iránti tisztelet. Az őszinteség ugyanolyan mélyről fakad, mint Illyésé. Mindkettő letűnt világ; pontosabban, még úgy ahogy, mozdulatainkban hordozott történetek.

Megfogalmazódik bennem, hogy az egyház traumái a társadalom traumáit fogalmazzák meg. Másik oldalról. Nincsenek külön mállások, vagy külön emelkedések. Itt és ott is ugyanaz az alany némul el. Igen, így pontosabb. Az egyház némasága a társadalom némasága. Ha egyik "pszichés tere" gyengül, a másik is védtelenebb. Egyik analízise, a másik analízise is. Ennek fényében mondom, hogy templomainkban - adja Isten, hogy tévedjek - alvó embereket látunk. Nem minősítése ez az embernek. Hisz anyák, nagyszülők, férfiak, és nők. Érző emberek. Szembenéznek az élettel. Passzív emberek. Mint a keszthelyi Kármel esti elmélkedésén. Lehajtott fejjel. Templomsötéttel vállukon. Nem ők alszanak el először. Hanem mi, papjaik. Rohanunk, halálosan kifáradunk. Jó lenne kívülről látni magunkat. Jó lenne, ha egyszer püspökeink betévednének, s egy szögletben megállnának. S megfigyelnék papjaik arcát. Hangját. Híveiket. S ki mernék mondani, értékelni, amit látnak: a melankólia keresztjét hordozzuk. S értenék, amit csak kívülről, kitelepített hercegek, Puszták népére döbbenő hazatértek éreznek. S itt, e hiányon keresztül próbálnák meg szeretni szenvedő, szekuláris kultúrájukat. Mert csakis meglátva kegyelem és szekularizáció viszonyát; összetartozását. Csakis ez nyit fel bennünket, mint egyházat. S leplezi le akár bezárkózásainkat, akár politikai kardcsörtetésünket. Nemegyszer: bársony kardhüvelyeink dörgölködését a hatalomhoz. Kinyílni. S csak belélegezni, egészében a mát. Addig tágítani tüdőt, s cserélni levegőt, amíg úgy nem tudunk tekinteni a posztmodern alanyra: mint "magunkszőrűek." (Illyés Gyula szép kifejezése ez. Kontrasztja a "magunkfajták" - "magukfajták" épp ezekben az években rögzült fordulatának.)

Indulás előtt még átmegyünk Vendégemmel az Ozorai régi kocsmához. Petőfi itt lépett fel először, mint színész. Szavai ménesének körme itt kezdett el dobogni; nyelvi pusztánkon. S elcsodálkozom, milyen gazdag is a kegyelem közös története köztünk. A "magunkszőrűségünkre" való nyitottságban.

2010. szeptember 15., Badacsony, Ozora.

Álomfe(le)jtések

Magyarországi képek, forrás: fortepan.hu

Álomfe(le)jtések

A keszthelyi öblöt bejárjuk hajóval. Gr. Széchenyi Ödön Hableányának hasonmás-hajóján utazunk. Friss szél. Gyenesdiás, Vonyarcvashegy a távolban. Különös rálátni a városra. Tornyaira. Dél van. Mindent kitölt a fény.

A reggelek álomelemzéssel telnek. Ma reggel, azt hiszem, kezdem érteni egy-egy összefüggését. Melyet a tudatalatti mint egyetlen most-ként mond ki. Mint pók a hálóit Fonyódi házigazdámnál, állandóan újra-szövi és mondja történetét. Álmomon belül elaludtam. Különös történet. Sötét osztályteremben, régi iskolámban. Osztálytársaim énekelnek. De úgy, mint kamaszkorunk énekóráin a népdalokban bosszantve énektanárunkat. "Házun KELŐTT, kedvesédeSANYÁM, van egy maga SEPERFA." Angolul éneklünk, a hangsúlyokat tudatosan rossz helyre rakva. Álmomban érzem, ez nem helyes, én nem csinálom. Azért sem. S hátramegyek, és elalszom. Aztán mikor felébredek, látom, hogy tanáraink örültek a hallottaknak, mégis, és már jönnek köszönteni bennünket. Erre már én sem akarok kimaradni. Visszasomfordálok a helyemre, s úgy teszek, mintha én is énekeltem volna. S bekapcsolódom a bennünket üdvözlők, életünkről érdeklődők társalgásába. Vendégem elmondja, hogy a jungi szimbólumrendszerben ez olyan álmot jelent, amikor az ember a mély-tudatalattiba ereszkedik. Magyarázata érdekes. Más vagyok, különbözöm, kiválok. "Elalszom." Utána pedig, igyekszem megfelelni, visszaállni, hasonulni a többiekhez. A normákhoz. A "normalitáshoz."

Vendégem évek óta ismer. Amikor rendem, három évvel ezelőtt egy névtelen feljelentés hatására (gazdasági visszaélés) mint egy közönséges bűnözőt - ártatlanság vélelmét sem megadva - kidobott magából, Londonban ők fogadtak be. Mert így éltem meg. Végignézték azt, hogy egy negyvenéves férfi hogyan próbál talpra állni újságcikkek, hajtóvadászatok után. Úgy, hogy munkájából odahaza indoklás nélkül felállították. Soha nem kérdezték, mi igaz, mi nem. Persze, kisvárosokban ez olaj a tűzre. Ha eltávolították, persze, hogy igazak a vádak. Pedig már aznap őszre kiderült, az ügy még csak gyanúsítási fázisba sem került. Közönséges tanúként hallgattak meg. A rendemtől kértem a rehabilitációt. Nem kaptam meg. Lelkük rajta. Lelkem rajta. A történetből tulajdonképpen mindez mellékes. Szerettem a munkám. Perszónám, hozzá tapadó szerepem is. Talán túlságosan. De Vendégem ez a történet másodsorban érdekli. Ami izgatja, katolicizmushoz való viszonyom.

S engem is izgat ez az állandó birkózás. Visszatérő álmaim, szerinte üzennek. Hosszú belső kutakodás után előkerül a legfájdalmasabb, ezekből az időkből. "Halottakat ettem." Sötét volt az álom színe. Mélytudatalattiba ereszkedve ismét. Máskor "saját csontjaimba néztem és ott futott történetem." Vendégem néz rám. Tudom-e mit jelent? Mert nagyon beszédes szimbólum. Mély benső konfliktusban vagyok. Naplóm nyelvében amikor a katolicizmusunkat írom le, dominálnak mint szervező szinonimák. Hanyatlás, sötét, haldoklás, mállás, bezárulás. Vendégem szerint, az osztálytalálkozós énem, az álmomban elhallgattatott "Másság" halottnak, mállónak, bezárulónak látja azt, amely vallási közegben élek. Halottnak, haldoklónak látja - ez ellen tiltakozik. Meghallgatatlanul, leg-mélyben. Szerinte nagyon érdekes. Hogy lehet, hogy egy pap egyházi perszónáktól mentes énje kimondja: "nemélet vesz körül." Valami baj van e külső nyelvben, s ezt a bajt próbálom megérteni. Önmagam előtt is elfogadtatni. Vendégem azt is mondja, nagyon fontos állapot ez. Épp önmagára rálátni képtelen "katolicizmusom" számára. Kint vagyok belőle. S egyházi kultúránk krízisére rálátni csakis kívülről lehet. Meg kell tanulnom nem függenem a külső véleményeken. Az "osztálytalálkozó", a többség elvárásaitól. Azt is mondja, ha most visszamegyek közegembe, mely kivetetett, mert nem tehet mást, végleg elásom azt az énem, amelyet a rendszer kasztrált.

Mondom Vendégemnek. Igen, annyira nehéz hordozni a kivetettséget és másságot, hogy visszavágyom. Normális akarok lenni. Nem akarok gondolkodni. Nem akarok másként érezni, csak könnyebb legyen már. Nem akarok mást, békésen plébánián ülni. El-elmisézgetni, nem túl sokat agyalni vasárnapi prédikációkon. Ellenni. Azt csinálni, amit elvárnak. Hogy ne bántsanak. Ne jelentsenek többet fel. Elfogadni, belátni végre, hogy rossz voltam. Elhibáztam az elhibázhatókat, és éljek a keggyel, hogy újrakezdhetek. Megbocsátják azt, amit nem követtem el. De legyen, csak legyen békém végre. S ehhez hasonlókat gondolok. Vendégem elmondja. Nem, nincs visszaút. Nem lehet visszaút. Ez a rendszer soha nem fogad vissza. Soha nem bocsát meg. Nem tudja, de nem bocsáthat meg. És hogy meg kéne próbálnom visszanyernem az elfojtott, kreatív, szabad énem. S nem külső ítéleteken, újságírók cikkein, félelmekben bízni, nem apátban, nem püspökben, nem "egyházban". Hanem egyedül Istenben.

Apró mozaikok persze. S azt mondja Vendégem, hogy ez a Londoni napló, amit írok, nyelvi növekedés. Ezerszer újrajárni a kiút reményével a labirintust. Nyelvet adni a Labirintusnak. Hogy egyszer beszélni tudjon. Labirintus-katolicizmusunk. S Vendégem azt is mondja, vagy ezt már én teszem hozzá, felismerésként. A honi katolicizmus válsága nem különbejáratú válság. Amiben birkózok, általában magyar kultúránk válsága. S hogy figyeljem meg, egyszer ez a Napló majd közérthető módon beszélni fog. Mint ahogy egy nő, egy anya írja napokban. Figyelemmel kíséri ezeket az írásokat. S higgyem el, ezek a dolgok, úgy érzi, úgy tűnik, mind több embert foglalkoztatnak belül.

De vissza a délelőtti Fénybe. Tényleg, gyönyörű, melengető napsütés. S a reggeli felismeréstől egész megkönnyebbülök. Nem változik meg a helyzetem, nem váltódik meg, csak rálátok. Van fölötte, vagy fölülrőlje e birkózásnak. Jó a kirándulás. S igaza van Vendégemnek, sok energia, amit arra fordítok, hogy eltagadjam tudatalattim üzenetét, felszabadul majd. Mint a hajóút öröme. S valóban, kisebb csoda. Amikor a kapitány bejelenti, hogy jegyeink sorszámából tombolán egy üveg pezsgőt kisorsolnak, már tudom, hogy megnyerem. Mondom angol Vendégemnek, hogy keresse meg a jegyeket, mert tombola lesz és nyerni fogunk. Mint a zen nyíllövésben, érzem, bekötött szemmel is, hogy kihúzzák sorszámunkat. Hullámok fölött siklunk. Egy utas kislányt kérnek be a kormánykerékhez. S mondja a kapitány a kezemben lévő számot. 9317073. Vendégem rámnéz, és nevet. Honnan tudtam?

2010. szeptember 14.