Összetartozások

Korabeli tiltakozó plakátfelh1vás

Összetartozások

C-év, Pünkösd utáni hétfő (1Pét 1,3-9; Zs 110; Mk 10,17-27)

Gondolataim hátterében, mint a szélfútta erdő, egy levélváltás. Amolyan vita-féle; e napló egy korábbi lapja miatt. Szeretem ‒ azt hiszem, ez a jó szó rá ‒ az illetőt, még sem tudunk egy fontos ponton egyetérteni. Nem is annyira azzal, amit mond, hanem ami mögötte van. Észrevétlen ideológiáinkkal. A magyar agy kérlelhetetlenül dualizmusokba tört. Fekete-fehér ellentétekbe trenírozódott. És szinte menthetetlenül. S még ha a közössége megosztottságát érzi is, a szembenállásokat e dualizmusok megerősítése árán kívánja felszámolni. A saját kizárólagosság kanonizálásával. Kicsit olyan ez, mintha az evangéliumbeli gazdag ifjú írná tovább az evangéliumot, anélkül, hogy jottányit is változna belül. Mert dualizmusaink felszámolásának ez a tétje: belül átváltozni. Erjedni kezdeni a másik mássága (és szenvedése) iránt, mint történetünkben jelesül épp Jézus mássága iránt tehetné az ifjú. „Jézus ekkor rátekintett, megszerette, majd ezt mondta neki: 'Egy valami hiányzik még belőled: add el, amid van, és oszd szét a szegények között, akkor kincsed lesz a mennyben; azután kövess engem.'" (Mk 10,21)

Pünkösd óta nem fekete-fehér a világ. Nem lehet az. Tulajdonképpen erről szól a vitánk. S nem baj az, ha egy katolikus pap nem fekete-fehérben szűri valóságát. Befelé (a saját igazságok és vágyott helyzetek, állapotok) felé lehet, hogy impozáns az „igen-igen" és a „nem-nem". Ám ha ezek az igenek és nemek már említett dualizmusainkat rögzítik, vagy mélyítik: mi, a kimondók, kell, hogy kérdésbe tétessünk.

A kultúrharcos mentalitás, illuzórikusan, erősíti, megerősíti a már meglévő identitást. Ám közben ‒ posztmodern mállásunk közepette ‒ végzetes következményekkel jár. A „nagy küldetéstudatok" hibája nem az elvek. Hanem az elvek és a valóság közötti visszacsatolás hiánya. Demokrata és „duokrata" között ez a különbség. Evangélium és nem evangéliumi ethosz közt ezt a különbséget látom. Amikor egy igazság nem veszi figyelembe, vak rá, vagy tudatosan érzéketlen a másik benső szenvedése; útvesztésének okai iránt. S a közösség szintjén ez kétszeresen igaz. Egy reform, egy alkotmányozás, ha nincs tekintettel a gyökerek valós állapotára ‒ nem tud kommunikálni a közösség sebzett gyökereivel ‒ kudarcra van ítélve. Ideológia marad; mert nem képes az alászállásra. Nem képes saját, vélt gazdagságából kilépni. S mint az evangéliumbeli ifjú esetében, nem képes kilépni-kilátni saját gazdagságából. „A válasz miatt elborult az arca, és szomorkodva távozott, mert nagy vagyona volt."(Mk 10,22)

Dualizmusaink fokmérője lesz „Nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről" címet viselő törvényjavaslat általános vitája. A nemzeti összetartozás emléknapjává nyilvánítaná június 4-ét, a Trianoni békeszerződés (béke-diktátum) 90. évfordulóján. Fontos törvény lehet. Amennyiben nem „fekete-fehér" piramisunkat emeli további magasokba; s nem a magyar Bábelt építjük tovább. Ha ez a gyökerekkel, s gyökereink valódi sebzettségével való szembenézés. A gyökerek meghallgatása. Mert Trianon, mint csúcspont és mint egy folyamat láncszeme, olyan mérvű törés és bukás volt, hogy e trauma emlékezete tényleg alkalmává lehet dualizmusaink lassú lebontásának. Kérdés, hogy ez valós alászállás lesz-e nemzeti önismeretünk hiányzónáiba, vagy a dualista töréseinkre épülő „szuperegónk", nemzeti cenzor-énünk még szorosabb arcunkra húzása?

Mert paradox módon Trianon emlékezete Trianon tragédiájának megismétlése, „jelenbe hozatala" lehet. Miért? Mert a trianoni határmegvonás után a magyarság szellemi horizontja vészesen beszűkült. Önmagára zárult. Magyarország először lett „egynemzetiségű" ország, s többségi, kizárólagos kultúra a magyarság. A leszakadt területekkel nemcsak egy fontos valóságot, de valóságérzékünket veszítettük el. A nemzeti helyi „többségi kultúrákkal" való érintkezést; a mássággal való folyamatos együttélést. S ez a saját homogenitásba, és a saját, már Trianon előtt sem megemlékezett „hiányokba" záruló magyarság dualizmusokba kezdett töredezni; s mára, szinte teljesen belenőtt összeilleszthetetlen ellentéteibe. Az egyetlen esély, ha az ünnep gyógyító tartalmát ismerjük fel; mint a nemzeti integráció valódi lehetőségét. S a környező-együttélő népekhez való viszony pozitív lehetőségeit.

Az esély, persze csekély. Ha a gyógyítás és öngyógyulás hangsúlya lett volna az első, akkor megfelelő előkészítéssel kerül a törvény benyújtására sor. S ha valamit, akkor egy ilyen törvényt előz meg legalább két évre kinyúló valódi nemzeti konzultáció. Kíváncsian várom, meglesz-e a parlamenti teljes egység a törvény mögött. S figyelem, várom a törvényjavaslat preambulumának szövegét; mekkora figyelmet hordoz valóságunk, töréseink felé. Mert az első vázlat, még közel sem kielégítő. „Mi, a Magyar Köztársaság Országgyűlésének tagjai, azok, akik hiszünk abban, hogy Isten a történelem ura, s azok, akik a történelem menetét más forrásokból igyekszünk megérteni, hazánkért és a magyar nemzet egészéért (...) a következő törvényt alkotjuk." Isten valóban a történelem ura; ám elsőként gyógyítója. Két világégés, s az újabb, immár ökológiai, katasztrófa küszöbén nem kéne elhallgatnunk, hogy ez az úr a nagyon is gyógyítandó emberrel/nemzettel van kapcsolatban. A preambulumában a „történelem ura", így, önmagában, úrként gyanús. Nem a mi történelem feletti úrhatnámságunk van-e mögötte. Az „Úr" újszövetségi jelentése, valahogy nincs jelen a szöveg urában. Az Úr, a Küriosz a Feltámadott Jézus Krisztust jelöli. Azt a Feltámadottat, aki feltámadásában bizonyult úrnak „mindenek" fölött. Ám az feltámadás magában hordozza gyógyulásainkat; gyógyítandó emberségünket. Valami ami a törvényben a hívő és a nem-hívő álláspontot összeköti, ez a híd hiányzik.

E kitérő után, visszatérek az elején hivatkozott vitához. Dualizmusaink hátterében, fontos ok, hogy nagyon beszűkültek vagyunk, csak a saját forrásainkból merítünk. „Jézus ekkor körülnézett, és így szólt tanítványaihoz: 'Milyen nehezen mennek be Isten országába a gazdagok! Könnyebb a tevének a tű fokán átmenni, mint a gazdagnak Isten országába bejutni.'" (Mk 10,23) „Milyen nehezen jutnak be a csak saját gazdagságukból merítő, önmagunkban gazdagok?"

Az eredendő kérdésemre keresem a pünkösdi választ. Lehet-e „fekete-fehér" tudatú missziós identitásában az egyház? Átemelhető-e a megtért az erős identitások világába úgy, hogy közben szívünk tovább hordozott történelmét eltitkoljuk? Hogy a Tóra/Evangélium mellett igent mondó tanítvány továbbra is ott él világa (egyház, erős identitások átal) meghallgatatlan történeteiben? S illúzió, leegyszerűsítő modell azt gondolnunk, hogy az egyház „egyéneket emel ki" a történelemből. Nem; a megtérés és meghívás lényege a hitbe, hogy megtanulunk figyelni történelmi gyökereinkre. Hogy nem két külön dolog a tanítvány és történelme. Ellenkezőleg: a tanítvány és (szekuláris) történelem élő viszonya a döntő. Átalakítani, szívünkön át, gyökereinket. S végül is, nemde, Isten szívünkön keresztül a történelem ura? Az eljövendő, nem-gettó egyház történelem és tanítvány viszonyára fogja tenni a hangsúlyt. „Mikor elhallgatnak munka [Pünkösd] után a harangok."

2010-05-22