„Egyetlen rózsatőre”

Virtuális kápolna (Színia honlapjáról)

„Egyetlen rózsatőre"

C-év, 22. hét, Szo. (1Kor 4,9-15; Zs 144; Lk 6,1-5)

Iskolakezdés. Hoffmann Rózsát, az új közoktatási államtitkárt személyesen ismerhetem. Ezért is követem külön figyelemmel, hogy az ember, „akit tudok", hogyan jön át a média-hírein. S különösen érdekel, hogy szavaira hogyan reagálnak. Különösen kritikusai. Horn Gábor (ex SzDSz), 2002-2008 között a miniszterelnöki hivatal államtitkára cikket ír. Orwelli Rózsa, Hoffmann Rózsa címmel. (http://nol.hu/lap/forum/20100904-az_orwelli_rozsa) Magam elé teszem a cikket. Magam elé teszem az embert (és szakembert). Mindkettő szavait és érveit ismerem. S orwellesedem. Mert majd feledem, a mai evangéliumi sorokat is magam elé helyeztem. Két ok miatt is. Először, mert ide illik, másodszor, ezek az orwelli helyzeteink mindig kiszorítják az evangéliumot. Marad így tollam alatt, valamiféle „közéleti sipiritualitás". S mielőtt félre értenénk, ez csak a sztenderd olvasat, nem Horn Gáborra vonatkoznak a sorok. Hanem az iskolára, aminek története közöttünk kallódik. „Egy szombaton gabonaföldeken ment át, és tanítványai kalászokat tépdestek, tenyerük között morzsolták és ették. A farizeusok közül némelyek megkérdezték: ʻMiért tesztek olyat, amit szombaton nem szabad?' Jézus így válaszolt nekik: ʻVajon azt sem olvastátok, amit Dávid tett, amikor megéhezett ő is, meg azok is, akik vele voltak?'" (Lk 6,1-3)

Számomra a történetben egy barátság története a döntő. Egy szakember embersége. Mert ez hitelesíti valaki konzervatív, avagy liberális szakmaiságát. Hoffmann Rózsának számomra hitele van; személyes tapasztaláson alapuló hitel. S nemcsak azért, mert az általa főszerkesztett Mester és Tanítvány „konzervatív pedagógiai lap" volt gyakorlatilag az egyetlen „szabadgondolkodó" írásaimnak helyet adó fórum. Évek óta, a tematikus számok nyitó-írásaival. Írhattam ott Julia Kristevát, Jonathan Sacks ortodox főrabbi (Brit Nemzetközösség) gondolatait, vagy épp a futballzseni Varga Zoltánt hivatkozva. S írhattam kendőzetlenül az iskola alapjai alatt húzódó „lelki tér" válságáról. Értettük egymás szavát. Egyszerűen − iskolaigazgatóként − megnéztem, van-e antennája az akkori oktatási kormányzatnak-e krízisre. Miket tesznek, miket nem. Legfőbbképpen miket gondolnak. Gondolkodnak-e egyáltalán a helyzetről. „Gépen fölébe szállva", a magasból, igen. Átalakított, felülről kizárólagossá tett pályázatokkal, preferált cégekkel. Ahol, a mobil-projektoros-audiovizuális blokk rész számlái valahogy mindig nagyon nagy árat mutattak. Nem felejtem el, az üzembe állító szakembernek mondtam, furi, hogy egy sima számítógép hangszóró, amit eddig az utcabeli cégtől rendeltünk háromért, most mitől tizennégyezer forint? Tudom, ez részlet. De talán nemcsak az ördög, de valóság egésze is − orwelli hologram − a részletekben lakozik. Summa summarum. Liberális oktatáspolitikánk meglobogtatott néhány nevet, Vekerdi Tamás gyermekbarát iskolapszichológiáját, pántlikaként. Az a nagy kollektív mállás, az a bizonyos „lelki tér" leromlása a magasságbeli szakértő urakat nem érdekelte. Az, hogy hogyan lesz a fiatal mind kiszolgáltatott a kultúra nihilizmusának. S nihilizmus itt lélektani értelemben: azon pozitív narratívák és ideálok hiánya, amivel az ifjú azonosulhat. Valóságában hinni tanul.

Ehhez a szigorúan ellenőrizetlen vonatokhoz képest, a szemléletváltás valóban konzervatív fordulat. Türelmesebbnek kéne vele lenni, mint Horn Gábor teszi. Az Orwelli Rózsa cím, amit ad, hangzatos. Diktatúrát vizionál. A gyermek valódi szükségeinek mellőzését. Nekem inkább Pilinszky rózsái jutnak eszembe a Sztavrogin elköszönből. „Mielőtt bármit elkövetnek,/ gondoljanak a rózsakertre,/ vagy még inkább egyetlen rózsatőre,/ egyetlen egy rózsára, uraim." Mert a dolgok nem a liberális vagy a konzervatív technikák szintjén dőlnek el. Hanem az egyetlen rózsatőre figyelni tudáson. Azt a pontot megfigyelni kötelessége egy hiteles oktatáspolitikának, ahol a „rózsatő" a földdel találkozik. A gyermek és a szülőföld. Mert ezt a kettőt egyszerre, szerves összefüggésben kell látni. Nekem úgy tűnik, Hoffmann Rózsa valóban konzervatív koncepciója ezt az együttlátást kísérli meg. S láss csodát, tényleg, valami pozitív történt az eddigiekhez képest. Nem is emlékszem, még soha nem volt ilyen: hónapok óta, szinte szünet nélkül az iskoláról beszélünk. Végre. Az iskola, úgy tűnik, esélyt kapott, hogy a közbeszéd része lett. Mindegy, hogy most konzervatív alapon, de egy államtitkár hangot adott az iskolának. Klebersberg Kunóra hivatkozva. S igen, tessék megnézni Szegedet és Debrecent. A konzervatív oktatáspolitika tette azzá, ami, egyetemein keresztül.

Türelmesnek kell lenni, Horn úr. S nem mellékesen lovagiasnak. Hátha, a meglazult viszonyok között, gyermeknek és iskolának, egyfajta új Szimbolikus stabilitásra van szüksége. Hátha, a megbolydult „szemiotikus", „Rend-előtti" rétege a pszichének most épp a „Törvény rendjének" támogatását igényli. Hátha, az iskola a maga elbizonytalanodott mikroközösségeivel, a megingott oedipális tekintélyt, és orientációt várja? Szabadság és szerelem (azaz az eszme) egységében. S addig is figyelem, mit mond Hoffmann Rózsa, meghallgatom türelmesen. S elgondolkodom, szó szerint, hangjának tónusán.

2010-09-04