.
B-év, nagyhét, K. (Iz 49,1-6; Zs 70; Jn 13,21-33.36-38)
Jézusé valóságos emberi dráma. Ugyanúgy küzdelmet folytat a tisztánlátásért egy konfliktushelyzetben, mint mi magunk. Éppúgy szembesül az a kikerülhetetlen tapasztalattal: mind kontrollálhatatlanabb a kibontakozó történet. A jóság érintéseire, az értelem tisztaságára már nem reagál. Ismerős helyzet ez, személyes és közösségi életből. „Miután ezeket elmondta Jézus, megrendült lelkében, és bizonyságot tett e szavakkal: ʻBizony, bizony, mondom néktek, közületek egy elárul engem.''' (Jn 13,21)
Tusakodás ez. S miután az istenemberi, bűn nélkül való értelem jobban átlátja a helyzeteket, kétszeres passiótörténet ez. Ám ami közös a mi történetünkkel, az, hogy az istenemberi psziché éppúgy egyedül marad a történelem zárt tengerében. Nincs emberi társ, kiút, ami feloldhatná a megértett, szövődő drámát. A tanítványok reakciója, talán még csak fokozza ezt az egyedül-maradást. „Zavartan néztek egymásra a tanítványok: vajon kiről beszél?" (Jn 13,24) A szeretett tanítvány, aki mellé telepszik, csak fokozza a kontrasztot. Csak közvetíti a többiek „értetlenségét". „Jézus mellett telepedett le egyik tanítványa, akit Jézus szeretett. Intett neki Simon Péter, hogy tudakolja meg, ki az, akiről beszél?"
A dráma csúcspontja, mégis, egy találkozás. A mindent átlátó jóság és elárulója, talán a legközelebb kerülnek egymáshoz. Jézus és J. Mindkét személy életében ott ez a növekvő örvény. A különbség a lényeges. Jézus aki megértette, hogy ebben a történetben a jóság, időlegesen, alulmarad. Nem tud változtatni az eseményeken. Nem mert erőtlen, hanem mert az emberi történelem és alapsejtje, az emberi szív, tehetetlensége válik teljesen láthatóvá. J. vacsorabeli mozdulata ennek a láthatóvá válásnak egy intenzív pillanata. „ʻUram, ki az?' Jézus így felelt: ʻAz, akinek én mártom be a falatot, és odaadom." Bemártotta tehát a falatot, és odaadta Júdás Iskáriótesnek'" (Jn 13,25-26)
S ismét, a Jézus – J. kontraszt a döntő. Míg egyik oldalon a jóság kenózisa (önkiüresítése) megérti helyzetét, s így ura a történetnek, a másik oldalon az elveszettség hálóiba gabalyodó embert látjuk. Magát történelmünket, mely önmaga tévedéseit többszörözi.
Jézus legrejtélyesebb mondása megszólítja J-t. „Amit tenni szándékozol, tedd meg hamar!" (Jn 13,27) Nem, nem passzív, cinikus sorsába taszítása ez J-nek. Sokkal inkább az a pillanat, amikor az életünket átlátó jóság kiemeli önmagából tekintetünket. Önmagunk gabalyodó története fölé. E sor, sokkal inkább ébresztő. Nem a kibontakozó egyetemes jelentőségű történetet tartóztatná fel. A Passió bekövetkezne Júdás tisztánlátása nélkül is. Ez egy személynek szóló, visszatartó mozdulat; mindannyiunk „történelmi ébredésének" utolsó esélye.
2012-04-03
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése