B-év, húsvét 2. hét, Cs. (ApCsel 5,27-33; Zs 33; Jn 3,31-36)
A hét olvasmányai bevezetnek a korai keresztény közösség mint "egyház" szocializációjába. Két minta az, amit megtapasztalunk. Az első az önmegosztó szeretet kultúrája. Ezt láttuk az ősegyház első közösségeinek életében: a vagyonközösségig ment egymás és a szegények támogatása. A másik karizma-minta, melyet a hét polémia-történetei mutatnak: az igazság melletti tanúskodás. A kettő együtt: a szeretet és a "gondolkodás" egyháza. Az értelem tanúságtétele épp oly fontos, mint az igazságot megfogalmazó tetteink.
A húsvéti időszak a liturgiában Jézus megértésének ideje. Belépni abba a tapasztalatba, melynek feltámadása előtt, nem voltunk, nem lehettünk "értői". Most a tanítványok élik ezt a tapasztalatot: a Jézus és az Atya közötti intenzív tapasztalatot. Most ez a tapasztalat − az igazság forrása és mércéje az Atya − folytatódik a tanítványokban; az igazság Lélekben élve.
Belépnek Jézus saját tapasztalatába az akkori zsidó történelmen belül. Abba a szakadásba, amit ő látott és fogalmazott meg kora partikularitásai közepette. A szövetség Istenével a kapcsolat valami miatt nem volt teljes. Az „Atya", mint Isten természete, nem kapott elegendő „viszontmegszólítást", figyelmet. Nehéz racionálisan megfogalmazni ezt a szakadást, vagy akadályt. De ez a másként látás vezetett Jézus és a Főtanács konfliktusához. S most, a tanítványok belülről élik át ezt a nézőpontot. „Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak nevében, és íme, betöltitek az egész Jeruzsálemet tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét." (ApCsel 5,28)
A keresztény közösség szocializációja távlatában nem is annyira ez a történeti konfliktus a lényeges. Hanem a dinamika, melyben az „egyház" megtanulja, hogy szüntelen mérlegen él, átvilágíttatik, és felnyittatik a Lélekben. Ez a folyamatos viszonyulás és művelt tisztánlátás a döntő. Ezt a konfliktuson túlmutató egyetemességet meglátni Péter szavaiban: „Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek… Mi pedig tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek is, akit azoknak adott az Isten, akik engedelmeskednek neki."(ApCsel 29,32)
*
S ezzel a lecke fel van adva. A mostani Pétereknek. Mostani Péterségünknek. Jó volna feléleszteni ezt az ős-tapasztalatot ma, amikor hátráló kereszténység vagyunk a kultúrában. Amikor mind gyakrabban a „péteri vezetés" az egykori üldözött tanúságtévőből a tanúságtévők vagy épp kérdésfeltevők üldözőjévé válik. Ha a papok alternatív nősülését, illetve a nők aktívabb egyházi szolgálatát, egész szentelhetőségüket a papságra, felvetik. Egy napokban megjelent írországi felmérés eredményei mutatják, hogy a kérdések képviselőinek elhallgattatásával az egyház saját benső kérdezését némítja el. (A felmérés egyik főbb meglepetése volt, hogy az ír katolikusok 57 százaléka gondolja úgy, hogy papjaik számára választhatóvá kéne tenni a nősülést. A másik nagy meglepetés, hogy 77 (!) százalékuk szerint a nők pappá szentelését engedélyezni kéne. Ezen a ponton az ír katolikusok nagy többsége nem ért egyet a „Péter" tanításával. A 25 és 34 év közötti nők 80, a 45-54 év közöttiek 83 százaléka támogatja a nők szentelését.)
Az Atya igazságába egyszerre kéne beleállnia, az egyház minden szintje, mindenkinek. Így élnék át a helyi egyházak, hogy az igazságban ők maguk is a péteri központ részei. S így élné át a Vatikán, a péterek-főpapok hogy szükségük van a helyi egyházak tapasztalatainak közvetítésére. Ez csakis a közösen szemlélt igazságban történik. Akkor nem érné a központokat meglepetésként, hogy milyen kérdések formálódtak meg a saját történetét megélő egyházban. Mert jelenleg, a legnagyobb veszély, a valós történelmen kívül elalvó egyház. A népe történetén kívül élő centrumok.
Magán-meglátásom, hogy ez a kommunikáció az Eukarisztia, a mindennapi kenyértörés körül kéne, hogy szerveződjön. Beszélni a keresztény közösség előtt álló kihívásokról: szószéken, „eukarisztiában". A közös Testért érzett felelősségben.
2012-04-19
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése