.
B-év, nagyhét, H. (Iz 42,1-7; Zs 26; Jn 12,1-11)
Az a bizonyos jó és rossz, mely jelen van a történelemben, most összeér. A közvetlen közelségük a meglepő. A holtak közül feltámasztott Lázár, az ismét vacsorát felszolgáló Márta, és az ismét extravagáns figyelemmel előálló Mária: a jóság. „Mária ekkor elővett egy font drága valódi nárduskenetet, megkente Jézus lábát, és hajával törölte meg; a ház pedig megtelt a kenet illatával."(Jn 12,3)
Most Márta sem panaszkodik e tettre, mint korábban. (Jn 10,12) A családot nyilvánvalóan betölti fiútestvérük csodálatos visszatérésének, a csodának, az emléke. S tulajdonképpen a „csoda" legpontosabb definíciója a jelenet. Az ajándék, az élet intenzív tapasztalata: a barátság születése. Amikor megszűnik a távolság a személyek között. Az idegenség megszűnik idegenségnek lenni. S ami ennek a „békének" a csodája, hogy a barátság olyan légkör, amibe szabadon léphet be a baráthoz tartozó harmadik, az ismeretlen is. Ahogyan baráti társaságban: új barátokkal megismerkedünk.
Ennek a pozitív erőtérnek az ellentettje, ahogyan J. megszólal. „Tanítványai közül az egyik,…aki el akarta őt árulni, így szólt: ʻMiért nem adták el inkább ezt a kenetet háromszáz dénárért, és miért nem juttatták az árát a szegényeknek?"' (Jn 12,4-5)
A Mestert kísérő jóság és az emberi „gonosz" különös, egymást tagadó párbeszéde ez. Júdás tragédiája: hogy semmit nem érez a barátságnak abból a teréből, ami, talán még utolszor, megmenthetné őt. S ezt a „feledés-örvényt" érdemes megfigyelnünk. Hogyan választhat le bennünket ez a bezárulás, állapot, valódi történetünkről.
2012-04-02
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése