B-év, Nagycsütörtök (Kiv 12,1-8.11-14; Zs 115; 1Kor 11,23-26; Jn 13,1-15)
A napokban meg kell, hogy kísértsen bennünket az élmény: az embertárs „Epifánia", az Élet kijelentése. Nem vagyunk tudtában, csak a „passió pillanataiban", hogy az embertárs velünk megosztott élete a „Feltámadás" bizonyítéka. Hisz, egy rajtam kívül álló, pótolhatatlan élettel találkozhatom: aki figyelmemen keresztül saját létemet is felértékeli. Néven nevezni.
A nagyhét olvasmányaiban szemmel követtük Jézus istenemberi magányát. Gyakorlatilag senki nem tudta, ki ő. S átéreztük, szinte folyamatos passiótörténetét: nincs akivel megossza bensőjét. Azt, hogy mi ő, számtalan módon kifejezte. Gyógyító, tanító, bölcs. De hogy ki ő, azt megosztani, a felismerő szem és szív közösségében soha nem tudta teljesen.
A mai est − az utolsó vacsora és a lábmosás − eseményében, kivétel. Talán az egyetlen kivétel. Bekövetkezik emberségünk csodája: egyszerre, egy különös érintésre, kifejezővé válik mindenki ott, az asztal körül. Mert ott van bennünk az a bizonyos, napokban elmélkedett, mindent egészben látni képes gyermekkori szem. Mely a felnőtt szívbe épp a legfontosabb pillanatokban testesül újra. Áttetszővé válnak egymás számára: Jézus és tanítványai. Ez a folyamat az utolsó vacsora. Mintegy tábor-hegyi színeváltozás ez, egy asztal körül: „Jézus jól tudva, hogy az Atya mindent kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy: felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt véve, körülkötötte magát; azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni, és törölni azzal a kendővel, amellyel körül volt kötve." (Jn 13,3-5)
S így mondjuk el mindnyájan, hogy „Istentől jöttünk", azaz a szeretetből. Nem szavakkal, de tetteinkkel. Napok rutinján át: virágöntözéstől, étel-főzésig, prózai átöltözködéseinkig. Az arc mélyülő ráncain át, melyet mozdulataink hagynak. Útjelzőül.
S tiltakozunk, mint „éveink" ellen: „Péter így szólt hozzá: ʻAz én lábamat nem mosod meg soha.' Jézus így válaszolt neki: ʻHa nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám.' Simon Péter erre ezt mondta neki: ʻUram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is!'" (Jn 13,8-9)
S ez a kimondhatatlannal, elfogadhatatlannal való küzdelem a lényeges. Frissen visszhangzik bennem egy beszélgetésből. A nagyobb bátorságot nem az kívánja, hogy ateistaként elfogadjuk az élet végességét, hogy a hallállal nincs tovább. Nem; az igazi bátorság hinni abban, hogy az élet után is van élet, s azt, ugyanúgy élni kell. Ott, az akkori körülmények között. S ez a ma esttel megkezdődött Passió-történet dinamikája. Egy pillanatra (az egymásnak ajándékozott epifániában), először, meghallani az Atya szavát: ön-kifejezését, nemcsak, hogy mi ő, de Ki ő. Megosztani Vele, az eddig számára is, (velünk) megoszthatatlant.
S még egy nagy hangsúlyváltás van a mai estében. A hit mint közösségben megélt hit teszi egyedül láthatóvá: megoszthatóvá Isten titkát. „Értitek, hogy mit tettem veletek?" (Jn 13,12)
2012-04-05
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése