Épületek és haladásmérő

Würtz Ádám, Orpheus és Euridike

Épületek és haladásmérő

Zirc. Tihany. Pannonhalma. És mindennapi levelezések. Angol pszichoanalitikus barátom, jungiánus a vendégem. Nyárvégi szabadságát tölti Fonyódon járóprotézis műtétje után. Nem kegyes velünk a balatoni idő. Eső, napfény nélkül. De nem csüggedünk. Az angol szokások, tea délelőtt, tea délután ritmust adnak a kinti világnak. S tulajdonképpen jó így. Nagyokat olvasunk. Régóta adogatom a bogarat a fülébe, hogy olvasna egy kis freudiánus Kristevát. Thérese, mon amourját kölcsönadom. S érdekli.

Ágostonos nővér, idősebb generáció. A Cambridge graduate, francia nyelv és kultúrán itt végzett. Élvezi Kristeva rendkívül igényes franciáját, holott Kristeva bolgár anyanyelvét hagyta maga mögött, mikor 1965-ben Párizsba érkezett nyelvi ösztöndíjjal.

Fonyódra jövet Zircen megálltunk. Zirc. Ciszter apátság. Máig nyomasztó az épület magára hagyott monumentalitása. Belső udvarában a templombejárat felől, különös, szomorkás érzés. Az udvar körülhatárolt térben megülepedett az 1950-es feloszlatás levegője. Pannonhalmán, Tihanyban nyomát sem érzem a megszakítottságnak, ennek a furcsa mállásnak. Babits Halálfiai c. regényhangulata kísért. Háromnegyed hatkor zárva a templom. Pontosabban csak a kórus alatti ajtókig jut az ember. Üvegen át figyelem a barokk templombelsőt. Nyilván, lélektani ön-arckép is egy-egy ilyen megfigyelés, de azt hiszem több is. Hisz mi mással figyelhetnénk meg korunkat, mint feléje fordított arcunkkal? Évek óta, a határátlépést nem tudom, de mint egy dárda, szúr a szívembe a kontraszt. Barokk, beérett dió-szín templombelső, nehéz arany haldoklásban. És a kor. E templomaink nehéz levegőjét érzem. Első templomélményem is ez volt, Szolnokon, a belvárosi Ferences templom (akkor még nem visszaadott) délutáni csendje. Padok, bezártság szaga és misztérium illata. Együtt. Itt, Zircen, megrendít a kihalt templombelső. Pedig nemrég újították fel.

Vendégem meglepődik az épület monumentalitásán. Az angol katolicizmus betiltása, s későbbi kisebbségi helyzete, ott emberléptékűvé tette a közösségek, egyházi intézmények lakhelyét. S kérdi, hányan lakhatják az épületet ma. Az egykori fénykor után. Kevesen.

S azon gondolkodom, hogy e nagy-terek, egyházunk "aranykorának" emlékművei hogyan hatnak a terükbe belépő szerzetesre, papra. Hisz ezek a terek, mint történelmi hangok, szüntelen mondják a maguk történetét. S mint minden épület és köztéri szobor, felállításuk pillanatáig tudják csak az időt. Az érzést magam is ismerem. Hasonlóan régi szerzetesközösségben szocializálódtam. S most, évek múltán, fizikálisan, éveken át kilépve e kvázi-szakrális történelmi terekből, látom a katolikus múlt erejét. Mert bizony, nosztalgikus terekben élünk. A régi dicsőséget, az egyház, a papság, általában a kereszténység hajdan betöltött kulturális Helyzetét, sorolják elő. Bőrön, szemen, halláson át. S nemcsak az épületeink ilyen terek. De nyelvünk, liturgikus imáink egy-egy szava. Igen: szavaink. Az imádság nyelve, a teológia hangsúlyai. Nem függetlenek a hajdani történeti státus-quoktól. Nem vesszük észre, mert zárványaikban élünk. S nem veszünk tudomást arról, hogy Épületünk és a Kint határa mállás. Definiálatlanság. Átjáratlanság.

S talán ebben benne van az is, hogy tapasztalataink mások. Vendégem mondja, hogy amikor Kristeva azt mondja, hogy "nem hiszek", ez e materialista gondolkodó részéről semmiképpen nem jelenti azt, hogy ne lenne, vagy lehetne istenélménye. Hisz akkor avilai Szent Terézről nem írna, ha nem ismerne fel közös élményt. A "nem hiszek", sokakban azt jelenti, s ezt mondják ki: nem tartozok egyetlen vallási-szervezeti formához sem. Az egyházi tanokban, a doktrínában nem hiszek. Nos, azt hiszem, a Zirci templom és rendházoromzat mállása ennek tükre. Nincs átjárás. Nincs érdeklődés a másik "istenélménye", vagy "istennemélménye" iránt. Nincsenek fordítások a két tapasztalat között.

Ez a szakadék fáj. Ezért nem elégít ki az, amit "papként" eddig csináltam. S stratégiaként, kimért határként kimért ez a status quoink és nosztalgiáink által kimért hivatás. A küldetés a világhoz, ez hiányzik épületeink fülsottogásából. S fáj, hogy buborékokból, belső terekbe zártan üzengetünk. Kultúra és egyház. Valamiféle gyász ez, egyáltalán, tudatosítani. Fáj. S ez a fájdalom, kiáltás. Konok tiltakozás a helyzet ellen. Küzdelem. Kilépni a passzivitásból. Abból, hogy nem beszélünk a történelmi bezártságokról. Ennek az "udvarélménynek" próbálok hangot adni a Népszabadságban pénteken megjelenő írásomban. Mert e Naplóm egy lapja, különös alkímiája ez kölcsönös elszigeteltségeinknek, felkeltette egy templomudvaron kívüli szerkesztő figyelmét.

S még jut eszembe egy szerkesztő ismerősöm levele. X. püspökkel interjút készít, mert hangoztatja egy új egyetemes zsinat szükségességét "öszintén szembenézni és kendőzetlenül beszélni kérdéseinkről." Írom neki, hogy interjún kívül kérdezzen rá ezekre a posztmodern homíliákra. Eretnek-e vagy sem. S ha kérdésfelvetéseit modernnek ítéli, akkor szerkesztő barátom megnyugodhat, valóban komolyan gondolja a reformok szükségét. S kijelez a "progresszióméter".

2010. szeptember 9., Fonyód