[homilia] Freud kép a Márai Naplón

Begrasse 19., Bécs

Freud kép a Márai Naplón / "Így lesz a világ végén is. (.)'Megértettétek mindezt?' - kérdezte tőlük Jézus. Azok ezt felelték: 'Igen.'" (Mt 13,49.53.)

B-év, 17, hét, Cs. (Kiv 40,16-21.34-38; Zs 83; Mt 13,47-53)

Sigmund Freud dedikált fényképe előttem. 1939-ban írta alá a barna fotográfiát. Halálának éve ez, az utolsó hónapok Londonban. A portré nem csupán egy idős ember megtörtségéről szól. Ausztria német megszállása, a bécsi otthon kényszerű otthagyása ott van az arc vonásaiban. A kézírás futását is figyelem. Átüt rajta a íráskép leplezett, öregkori bizonytalansága. Ez az utolsó portré tökéletesen beleillik a bécsi Freud múzeum, egykori lakása hangulatába. Emlékszem a lépcsőház homályára. Berggasse 19 alatti házának várószobáját idézem fel. Az analitikus társaság itt tartotta első összejöveteleit. A ház egyetlen rekonstruált szobájának hangulata épp olyan komor és időnyűtt, mint az az arckép. Ami megrendít, nem az önmagával és embertársaival szüntelen vitában, sértődésben lévő ember képe. A szemüveg mögött nem megtört, hisz értelme átcsillan az öregkori hanyatláson, sokkal inkább megfáradt szemek. A fotográfia üzenete elsősorban az arc, a mélyre látó, lázas szemek izzásának lenyomata - az akkor már lánctalp tiporta európai történetben. Az objektív kérlelhetetlenül őrzi a felfüggesztett idő "formalinjában" a személyes és kollektív történetet. Freud arcát, mint Etretat normandiai szikláit (s öblében a náci betonbunker romjait) a tenger, mállasztja-bontja a nácizmus elszabadult tombolása. Ha van kollektív tudatalatti, akkor Freud utolsó fényképe kollektív arckép. Figyelem, mennyire kiszolgáltatott, magatehetetlen az ember, a történelemnek. Annak az utólag megértett historiának, mely sodort országokat, sorsokat; kiszámíthatatlanul ingott a történelem menete. A portré azért kollektív, mert bennünket is így borít el a ma. Sodródásunkat. Freud képe figyelmeztet: milyen törékeny az ember a történelem indokolatlan feszülésében.

A Freud tekintete befelé fordul. Ám egyszerre hatol, kíméletlenül, abba a pszichés térbe is, melynek felfedezője és kimondója volt. Ez az a benső, lelki tér, mely a modern ember tulajdona. Mindannyiunké; ahol a hagyományok, külső eszmék és kényszerek egyszercsak véget érnek, s önmagunkban vagyunk. Peter Homans mutatja ki, hogy e tér a régi keresztény kultúra kríziséből született meg. Nos, Freud portréja csupa kérdés e tér - az emberi belső - természetéről. Képes-e e pszichés interior megfordítani a külső történet menetét? Korunk fogsághelyzetét, s egyként a személy krízisét, képesek vagyunk e benső térből Exodussá, szabadulássá oldani? Képesek vagyunk-e a külső, korrupt tradíciókat tisztává szűrni; bensőnket tisztává öblögetni? A tét ma is ugyanaz. Mérlegre tenni pszichés terünket, ahol történeteinket és életünket megoszthatjuk. Lemérni kapacitását, hogy meg tudja-e állítani azt az "indokolatlan/fölösleges gyűlöletet", ami a közösségek, egy-egy nemzedék, vagy nemzet, akár civilizációs méretű, összeomlásához vezet. Mindez a kapacitásunkon túlmutató kegyelem kérdését veti fel. Ezért a Freud kortárs Márai 1944-es napló-szavával kérdezem: "A végzet most közös katlanba rakott zsidót, keresztényt, barátot és ellenfelet, s valamilyen forró pépet főz az egészből. Gyúr-e az idő ebből a pépből még egyszer társadalmat, nemzetet? Nem tudok felelni."

2009-07-28

---

[homilia] Gyilkosság Bizáncban

"Magyarország a magyaroké", avagy egy Jobbik
plakátsor margójára

"Gyilkosság Bizáncban"

B-év, 17. hét, K. (Kiv 33,7-11; 34,5b-9.28; Zs 102; Mt 13,36-43)

Julia Kristeva Gyilkosság Bizáncban című detektívregényét olvasom. Voltaképpen a filozófus- nyelvész-pszichoanalitikus életművét foglalja össze a mű. Önéletrajzi töprengések naplója is, talán elsősorban az, párhuzamosan. Tudományos munkáihoz tulajdonképpen e regénye a kulcs. Kristevát kíméletlenül izgatja: mi történik a vándorrá, idegenné lett személlyel, aki kiszakadt régi kultúrájából? Egyik fő következtetése, hogy az "emigráns" válik a legsebezhetőbbé a gyakorlatilag csak a fogyasztást felkínálni tudó Európában. A drogoknak, erőszaknak, manipulációnak, különösen is a fogyasztásnak, az anyanyelvében sérült ember van kitéve. "Az anyanyelv a legelső biztonsági rendszerünk" - mondja. Kíméletlenül realista képet fest a még úgy-ahogy működő közösségek lehetőségeiről a "csillogás társadalmában". A villódzó képekben, a klipekben és zenei ritmusokban egy nyelv-alatti, "nyelv előtti" kommunikációt választ az ember. Mögötte, fájdalmasan, nincs már jelentés vagy értelem. "Csak halál", a freudi "halálösztön". (Majd kihagyom, Kristeva freudi pszichoanalitikus hagyomány képviselője.) A regénybeli Santa Varvara e mindenütt jelenlévő "globális helyszín". Bárhol lehetne; Moszkva, New York, Berlin; így Magyarországon is. Mi van a mindennapok képei, képeink mögött? Ezt megérteni, ezt már én teszem hozzá, utolsó esélyünk. Azt írja, Franciaországban, két éve, mintha egy megszállt országban élne. A fenti változásokról mondja ezt. A drogok, mesterséges izgalmak, agresszív képek, és szappanoperák, a média totálisan gondolattalan világáról. A jobb vagy a baloldal a felelős érte, mennyiben, már eldönteni sem lehet.

Kristeva leírása fontos számomra. Értékes szempontot ad annak az új határhelyzetnek a megértéséhez, amiben mi is élünk. A globalizálódó, a "képek" és "mögöttes ösztöneink" által megszállt Magyarországon. Bátran vállalja: a hagyományok utáni ember szemszögéből kell megérteni a világot. A tradícióit maga mögött hagyó, attól megfosztott migráns-bevándorlók életérzését és lehetőségeit. Kristeva világa (a kommunista Bulgáriából a vezető francia gondolkodó státusáig) természetesen más. Mégis nézőpontja válasz és kihívás honi helyzetünkre is. Egyszer tisztességesen végig kéne gondolnunk, milyen értelemben váltunk emigránssá, hazátlan/hagyománytalan idegenné: vélt és vallott, ténylegesen még meglévő, "nemzeti" hátterünk előtt. Bármilyen kényelmetlen, szembe kéne néznünk, milyen mértékben szakadtunk ki anyanyelvünkből; nemzeti kultúránk emlékezetéből; a családi-közösségi szálak meglétéből. Így tárulnak majd fel azok a források, amiből valósan, meríteni tudunk. A "Mária országa", "Szent István öröksége", "keresztény, konzervatív középosztály", "nemzeti liberális", "új-baloldal" stb., gyanítom, ilyen át-értékeletlen fogalmak. Inkább egy nemzeti nárcizmus, mely mindenáron olcsó stabilizációra vágyik, megnyilvánulásai; semmint valódi szellemi erőfeszítések. E fogalmak, melyekben tagadhatatlan szervezőerő és orientáció rejlik, tartalmi súlypontja azonban máshol van. Nem nem-gondolkodó jelenünkben. Nem itt, ahol egyházban és egyházon kívül tagadjuk a krízis valódi természetét. Csupán azt merem felvetni, hogy közeleg az idő, amikor nem lesz visszaút, kitérő és elodázás. Amikor nemzeti és egyházi állapotainkat kénytelenek leszünk értékelni a "freudi test" szemszögéből; hagyományaiból kihullott (elárult?) és testi ösztöneinek kiszolgáltatott közösségként. Fogsághelyzet és Exodus határvonalát pontosan kell megérteni. Sem felvetni a kérdést, sem megválaszolni azt, nem hálás szerep. Ha van, amit nem jutalmaz vallási és világi közegünk, akkor ez a téma végképp az. Az egyetlen, utolsó hagyományról írni, a "freudi testről". Egyenlőre azt látom, hogyan válik saját halálösztöneitől és fóbiáitól mind megszállottabbá az ország. Mind kevésbé szabaddá. Világi és egyházi szószékeken.

2009-07-27

---

[homilia] Evangéliumi mozdulattá

Londoni részlet (2008)

Evangéliumi mozdulattá

B-év, 17. hét, V. (2Kir 4,42-44; Zs 144; Ef 4,1-6; Jn 6,1-15)

Az öt árpakenyér és a két hal megszaporításának története. Az étel beállt többletének a csodája. Azt hiszem, az az "Exodus-többlet", amit a napokban próbálok megfogalmazni. "Amikor Jézus körültekintett és látta, hogy nagy sokaság közeledik hozzá, így szólt Fülöpnek: 'Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek?'" (Jn 6,5) A történelem "csodája", e többlet megjelenése. Pontosabban, annak a történetünkhöz szükséges többletnek a felajánlása - melyet minden megtorpant nemzedék vár. Az ötezer ember megvendégelése, s ezt kéne látnunk, megoldhatatlan szellemi hiányaink határán következik be. Az, hogy Jézus közelében találjuk a "megéhezőket", mutatja, hogy mint közösség hiányaink (hiányosságaink) határmezsgyéjén élünk. Mint mikor gyertya ég, s közepében, a tűzforró viasz áramlása röpít ki az égett kanócdarabkákat az olvadás határaiig; körkörösen. E hiány: a hiányzó válasz, tartalmi többlet a folytatáshoz. Egy megpillantott összkép: mely választ ad a lehúzó csapdahelyzetekre, erőtlenségekre. Az integráció és a növekedés, az erők összefogásának a hiánya. Ettől az "Exodus-éhségtől" szenvedünk. Márai modorossága pillanatok alatt kitisztul, amikor 1944-ben megfigyeli ugyanezt az evangéliumi helyzetünket; az ostromlott, "éhező" Budapesten. "Megírni az emberiség igazi történetét: mint lesz néhány tucat világháborún vagy népvándorláson át a sok erőfeszítésből egy kép, egy kínai váza vagy egy Bach-fúga?" (Napló)

Ez a hajszálnyi többlet, ami átváltoztatja növekedésbe a dolgok menetét, azonban, nem akar megszületni. Apák tékozolt felelősségén, anyák érzésein át sem tud megszületni ma ez az "eső". Az éhség és a belső láz az magunk fölé növésre pedig ott ég kibicsakló értelmünkben. A héten a harmadik alkalom, hogy szembesülök magára zárt magyar történetünkkel. Megüti fülem, mint teljes erőből adott, tántorító pofon: "mindennek a zsidók az okai." S a kánikulai ájulásban hallgatom, amint tarsolylemezes-táskával oldalán osztja az észt a távozó - s helyeslő - fürdővendégeknek egy fiatal apa. Nos, ez izgat, mindenek előtt ez. Ahogyan kiájultunk az evangéliumból és értelemből. Amilyen iszonytató hiányok fölött járunk. Plázák, plazmatévék, mobiltelefonok, és erőfeszítés nélküli történelmi nosztalgiák delíriumában; ahogyan süllyedünk, egymás arcát, hangját, és kezét vesztve. Amikor soha nem a lényegről beszélünk - legbensőbb Szövetségünk felmondásáról -, hanem mindig csak bűnbakokról, ellenségképben; s közben mind mélyebben kiégve.

Így olvasom Orbán Viktor tanulmányát a Magyar Nemzetben, az új jobboldali korszakról. S jut eszembe a bevezetőben említett "Exodus-hiány". Az írás komoly, erőtől duzzad. Ám vajon számol-e a magyarságon belüli kóros tagadással, freudi "nemmel", amivel valami fontosat, a leglényegesebbet tagadjuk. Nem tudom néven nevezni e hiányt. Pedig van neve; tudom. Ezt érzem, s így hallgatom, a tegnapi Bikini koncertet Tihanyban, a szabadtéri színpadon. Ez évtizedek óta az a népzene, amely, bár definiálni nem tudja, mégis beleállít az Exodus-krízis legközepébe. Lojzi zenéje vágyakat mond ki és zuhanást; éppúgy, mint a koncert előtti beszélgetés. Szeretem ezt az önmagából építkező, érző embert, az ő kedvéért jöttem át komppal. Benne ég abban a helyzetben, amire keresem a választ; eggyé válik ennek az országnak a seblázával és reményeivel. Igen; a muzsikus az, aki szintén közelébe megy az evangéliumi csodának. Miközben komponál, s próbálja kimondani, amit érez a változó helyzetekből. Nyelvet találni arra, ami feszíti; hacsak egy milliméterrel is kilépve - mert nevet ad nekik - a kényszerekből. Megírom majd Lojzinak, hogy a jövőre tervezett új album, bizony, evangéliumi mozdulattá kell, hogy legyen. ,"Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak."(Jn 6,11)

2009-07-25

---

Nyelvünk hozzámérése (angyal órával)

Angyal órával (St Kathrines, Marlborough 2008 január)

Nyelvünk hozzámérése (angyal órával)

B-év, 16. hét, P. (Kiv 20,1-17; Zs 18B; Mt 13,18-23)

A szakképzésről írt cikkem lektora a Mester és Tanítványból, kedvesen megküldi a korrektúrát. Egy soromat nem érti. Nézem a kiválóan javított szöveget, s nem csoda. Anglia után, francia nyelvleckék között tényleg valami anglicizmus-féle. Persze, összetett a gondolat is. Azt próbálom kifejezni, hogy a (szak)vizsgában a világ bennünk mondja ki önmagát. Bennünket mond ki a "mestervizsgában", egy jobb és szebb világgá. Másik levelet is kapok, benne baráti szó vezet. Inkább hallgassak, gyűjtsem magamba az élményeket itthon, környezetemben, és figyeljek (a közösség apátválasztás előtt). Mert "nagyon nehéz ma itthon". Érzem magam is; különösen az én freudi-evangéliumi gondolkodásommal. S valóban érzem, nehéz a visszailleszkedés. Mert bármennyire embert kiszipolyozó legyen is a nyugat kapitalizmusa; az emberek közötti kommunikációs kultúra mégis élő. Ellentétben azzal a roncsolással, amit a kommunizmus végbevitt. Tulajdonképpen, a késő-kádári konszolidáció csupán betetőzte azt a bizalmi válságot, ami az emberek között tönkrement. A bizalomban megnyílni nem tudó személy és közösség: nem fogja tudni magát hozzámérni lehetséges több önmagához. (A sajtószabadság, igaza van Márainak, a "másik életében való vájkálás szabadságává" lett. A benső szabadság, teszem hozzá.) A megújulás, elsősorban így nyelvi kérdés. Nyelvünk hozzámérése ahhoz a potenciálhoz, ami benne rejtőzik. Ez az a többlet tartalom, és többlet figyelem, ami átadható.

Számomra elmondani (kimondani) a bennünk lévő szüntelen útra-kelést: nyelvi nehézség. Küzdök a nyelvvel, anyanyelvemmel. Exodus-ról beszélni; egy sajátos "intertextualitásról". Amikor magával ragad bennünket a Lélek; az általa adott "forma": elsősorban azért, hogy nyelvünk képes legyen letapogatni a valóságot. Világunk helyesebb, teljesebb folytatását bennünk. (...) S közben, érzem, freudi vágyak munkálnak "nyelv alatti testemben". S igaza van Kristevának, hogy a tradíciók és hagyományos identitások kiégése után: újra egy freudi világot öröklünk meg. Nem intézményes kényszerekből, vallás vagy társadalom, hanem immár önmagunkból. Persze, szüksége van-e honi katolicizmusunknak egy freudi tudatra, mely erre a belőlünk született freudi testre reflektál? Aligha. Pedig, ami feladatként a vallási és még működő közösségekre vár, egy pozitív freudi kritikája annak a formátlanságnak, amiben vagyunk. Egyházként: annak a csapdahelyzetnek a leírása, amit tagadunk. Miközben szószékek mögött, kiürülő plébániahivatalokban állva halnak meg az egyházmegyék. Tagadhatjuk a szétesést; a nyelvi elszegényedést, amiben élünk, természetesen. A Megtestesülés, a kereszténység központi titka - e határhelyzetben úgy érzem - elsősorban annak komolyan vétele, hogy Ő megszületni akar közöttünk. Mégpedig új nyelvben. A valóság megfogalmazását akarja az Érkező tanulni-tanítani. Komolyan venni a szexust, mely mára maga alá gyűrte bennünk az eroszt, és a gondolatot. A nyelvi megszületés és megújulás drámája így teljes. Egyházakban; de elsősorban kultúránkban: a felejtés és a megértés lehetséges katlanjaiban. S míg évek óta "szószéktől elszakadtan" dadogok, s küzdök önmagam előtt is a leegyszerűsödésért, olvasom a józanító statisztikát. 2000-ben a fiatalok 27 százaléka vallotta nem hívőnek megát, addig ma 2009-ben 35 százalék nem hisz semmiben. Ennyien hulltunk ki az összekötő Nyelv lehetőségéből. Vallásos és világi oldalon; idehaza. Nos, ez a tétje az Exodus-minőség születésének "nyelvünkben." A lassú erjedésé gondolkodásunkban: figyelmünk termékennyé változhat. Milyennek látszunk az ígéretnek abból a földjéből? Ez az "exodus" előtti és utáni önmagunk, amit az evangélium kontrasztja feltár. Addig marad az érinteni, a szólítani nem tudás. A tét: létezik a másik világ, a termékenyebb világunk. Éppoly valós, mint az Exodus-nyelvért való, ténylegesen becketti küzdelem. "Akinél pedig sziklás talajra hullott, az hallja az igét, és azonnal örömmel fogadja, de nem gyökerezik meg benne." (Mt 13,21) "Akinél pedig jó földbe hullott, az hallja és érti az igét, és terem: az egyik százannyit, a másik hatvanannyit, a harmadik harmincannyit." (Mt 13,21)

2009-07-23

---

[homilia] Fejünkön hordozott történet

Sírkereszt, St Kathrines, Savernake Forest

Fejünkön hordozott történet

B-év, 16. hét, Sze. (Én 3,1-4a vagy 2Kor 5,14-17 Zs 62 Jn 20,1-2.11-18)

Nyilvánvaló, minden írás terapeutikus erejű. Gyógyító viszony. Márai grafomán: szüntelen e benső párbeszédbe temetkezik. Ám a szöveg valósága, melyet énje körül megteremt, valódi párbeszéd. Történetét kimondhatja; s az írói szövegen át, meghallgatást talál. Naplójának visszatérő eleme: pontosan megírni a valóságot, amiben élt. Ez a feladata: krónikássá lenni. S valóban, az említett "terapeutikus" viszonyt a közösség nevében is teremti. "Engem csak az ember érdekel, akinek élménye a kultúra volt" (Napló, 1944). Márai erőfeszítést tesz, mint minden művészet, hogy a növekvő, mind elhordozhatatlanabb történetet kimondja. Mert a személyre és a közösségre mintegy az élet terhe, gyülemlik, valós súllyal történelme. Az egyes szám első személyű, mégis kollektív történet. Ennek súlyát tagadni illúzió és önbecsapás. A jóga, a különféle tréningek, ezoterikus feszültségoldás nem képesek megválaszolni a történetünk befejezetlen rétegződését. Sem Buddha, sem az ind bölcselet nem képesek "eltűntetni" emberi drámánknak ezt a dimenzióját; a leválaszthatatlan múltat. A történelem (személyes és kollektív) a maga kusza fordulataival, tisztázatlanságaival képződő légkör életünk szárazföldje felett. Saját légnyomásával, mely testünket öleli és "összetartja." A szeretettel vagyunk határosak? Vagy a szeretet határai vagyunk?

A nyugati irodalom funkciója tudatosítani az ember és közösség lelkén nehezedő terhet. Melyet hordozunk. Ebben az értelemben az európai irodalom szövegei szakrális szövegek. Bevezetnek - mint a nagy Király tróntermébe - abba az áramlásba, ahol kollektív önismeretünk szüntelenül beszél. A történelem vállakon hordozott terhe s tartalma írásra, beszédre, egymáshoz fordulásra: a már említett terapeutikus viszony megteremtésére késztet. Személyt, kontinenst, nemzetet, és családot egyaránt. Proust, Márai, Arany, vagy éppen Kristeva e "benső világában" béke van. Béke abban az értelemben, hogy bár drámák kerülnek kimondásra, nyelv-keresés, önkimondás történik. A figyelem, a meghallgatás kérése: mégis a szolidaritás világa ez. Közben vastagszik, úgymond, a jelen generációk pszichéjére nehezedő történet. Ha van Istenérv, s egyetemes istentapasztalat, akkor az éppen e védtelenségünk (súly-érzékenységünk, a kimerülhetőség) kimondása.

A történelem Istene, a zsidó Isten velünk párhuzamosan hordozza a történetet. Önnön története terhét; hisz az ő lélegzetvétele a sorsunk. A világi irodalom sem más, mint eleven belelélegzés a párbeszéd vitorláiba: ember és Isten között. Hogy végre megteremtődjék az a terapeutikus viszony, melyben beszélni tudunk. Elmondani, kimondani, nevet adni félelmeknek és örömöknek. Alapozni történetünket, mely hordozza a közös, megörökölt eredetet. Azért írom mindezt, mert riasztó az a harsány némaság amiben élünk. Nincs transzferencia (a benső történetek átvitele a szeretetben); nem alapélmény a benső történet átadása és nyelvkérés a "beszélők között". Politikai elitünk tagadja a hordozott magyar és európai történet realitását; súlyát. Kultúránk benső beszédébe nem belépni leplezi le nyelvtelenségünket. Pl. Márai történetmondását nem meghallgatva (de mondhatnám Konrád Györgyöt is, akivel a párhuzamos oszlopsorban érintkezik az életmű egy vidéki könyvesbolt polcain): esély sincs, hogy kilépjünk történetünk alatt tántoruló önmagunkból. Ezért izgalmas rejtvény, a feltámadás-történet evangéliumbeli pillanatképe. Hogyan válik a tanítványok "elhordozhatatlan" története (az elveszített barát és elveszített Isten-remény) hordozhatóvá? Beszéddé, megtalált nyelvvé és reménnyé? Meggyőződésem, de kérdezem: nemde az elmondatlan történetünk és a Lélek (Ruah) találkozása a hiányzó, "terapeutikus" viszony? Melyet a gondolatiság Exodusának nevezhetünk? Márai sorát újraírva: "engem csak az ember érdekel, akinek élménye az Exodus volt". A kilépés, ha csak ezredmilliméterrel is, a tegnap világából. "Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz." (Jn 20,4)

2009-07-22

---

With Windows Live, you can organize, edit, and share your photos.

[homilia] Minőséget építeni

Michel Ciry, Keresztelkedés (L'Eglise de Varengeville-sur-Mer)

Minőséget építeni

B-év, 16. hét, H. (Kiv 14,5-18; Kiv 15,1-6; Mt 12,38-42)

Márai Naplóit a benne feltáruló kibontakozást megfigyelve érdemes olvasni. Sajátos kontrasztként, 1943-tól fokozatosan tartalommal telnek meg e feljegyzések. Téttel. Az író "polgári" világa pillanatok alatt szertefoszlik. Döbbenetes megnyílással válaszol a szétesésre, s a berendezkedő kommunista diktatúrára érkező, "új rendjére". Márai világvesztése, számomra, az életmű legértékesebb része. Maradandó kilátópont a hiányokra, melyet a magyar társadalom időtlenül hordoz. Sőt, rálátás ez, az európai műveltségre tett utalásai miatt, a magyar kultúra hiányaira. Az író modorosságát fokozatosan levetkőző, 1943 és 1949 közötti feljegyzések, mintegy késői honfoglalás kísérletek. A határokon - az önmagunk szabta korlátokon - belül történik ez a valójában honvesztés-honfoglalás. Zrínyi Török áfium ellen való orvossága óta kevés ilyen őszinte írásunk van. Illúziók és nosztalgiák nélkül néz szembe egy önmagába zárkózott nemzet történelmi sebbe, tragédiába testesülő középszerűségével. Mely középszer egyenes következménye a viszonyítási horizontok tagadásának és elutasításának. Naplója sajátos műfaj. Monológ határhelyzetben. Az írói én történelmi szabad asszociációik lenyomata. Senkihez sem szól tényegesen, ettől egyetemes szembesülés. Felismerése: a kiégett és elfecsérelt múlt éppoly meddő, mint az ismeretlen, önmagát kikényszerítő jövő gyökértelensége. Ebben a monológban, a partra vetettség végzetszerűségében, mégis tisztán látszik a "Rendszer", mely zászlók színétől és alkotmányok változásától függetlenül reinkarnálódott. Az arcunk mögötti arctalanság, melyet tagadunk, bukik Máraiban felszínre. Késő-kádári, véget érni nem akaró tajtékunkban (mert ez a jelen) tisztán kivehető a minőség, mint igazodás elvesztése. Ebben a tágabb értelemben igenis kéne, muszáj lenne újra Trianonról beszélni. Hatását és befogadás-történetét újra-értékelni. Előbb, mint a "Magyarország a magyaroké" plakátarcai megtennék. "Mi történt itt, huszonöt éven át? Egy érdekszövetkezet, a feudális nagybirtok védelmében, Trianon ügye alatt prolongált huszonöt éven egy rendszert, mely finom és kevésbé finom terrorral elnyomott, elsikkasztott mindent, ami minőségi törekvés volt. Mindenki zsidó volt vagy zsidógyanús, vagy zsidófeleséges, vagy dekadens angol- és franciabarát, szabadkőműves és kommunista, akit joggal lehetett gyanúsítani, hogy minőséget akar. Az érdekszövetség nem akart minőséget; Kolozsvárról és Kassáról kiabáltak, hogy itthon ne változzon semmi, s nem mondhatta el senki, hogy Kolozsvárt és Kassát csak úgy lehet visszaszerezni, ha itthon olyan minőséget építünk fel, melynek vonzereje van a környező államok népeire és az elszakított magyarságra is. A csehek, szerbek, a románok minden írójukkal, festőjükkel, szobrászukkal büszkén szaladtak a világ elé, lelkendezve mutatták tehetségeiket. A mi külföldi követségeinken úgy fogadták a bekopogtató, vándor magyar írót, művészt, szellemi embert, mint a szolgabíró fogadja a raportra berendelt zsellért. "

Budapest ostroma, az ország önfelélése - a Márai-napló - mintha nem ért volna véget. Ennek a nemzedéknek nem is adatik más jel. Nem adathat más, mint az erők, a még megmaradt szellemi igazodások lebontása. A zsákmány (hatalom) bódulatában - és a minőség tagadásában - önmagát felélt bal-, és jobboldalak. Ami van, mindig a valami helyett. A forrásoknak a múlttal szembeni tartozásból születő integrációja helyett mindig a lehetőség felélése. A baloldaliság, a liberalizmus maradékát is sikerült "lebontani". Múltba hullásuk nem azért fájdalmas, mert ez a politikai garnitúra eltűnik. Hanem a gyökértelenségük mögött még mélyebbre fojtott múlt miatt. Nemcsak zászlók közepe hiányozhat, de hazudott szövetségek üres helye is. "Akkor újra megszólították néhányan az írástudók és a farizeusok közül: 'Mester, jelt akarunk látni tőled.' Ő pedig így válaszolt nekik: 'Ez a gonosz és parázna nemzedék jelt követel, de nem adatik neki más jel, csak a Jónás próféta jele. Mert ahogyan Jónás három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is a föld belsejében három nap és három éjjel.'" (Mt 12,38-40)

A hiányzó nemzeti szolidaritás miért nem fáj, egyszerre? Márai kerülgeti a témát, nem nevezi így, de zuhanásunk ténylegesen "szakrális vákuum". A látható történelem legbensőbb sejtmagjáig tanít figyelni a krízis, amit tagadunk. A terapeutikus viszony hiányára a Szöveggel; a dialógusra, mely felnyitná az egyébként jó hírre hangolt szemhatárokat. Ez az evangéliumi hang tétje. Hagyni magunkat újra olvasni egy gyógyító Írás által. Mely paradox módon épp úgy érkezik, mint a Márai által dokumentált rendszervesztés. Megműveletlen kegyelem, talán ez az egyik neve. "Keresni [kell] egy tantermet, egyfajta elemi iskolát nyitni, ahol új magyar nemzedékeknek megmagyarázzák szellemi emberek az alapfogalmakat: a haza, a nemzet, az állam, a társadalom és a világhoz való emberi, nemzeti viszony alapfogalmait."

2009-07-20

[homilia] Három kép: odaállni önmagunkba

Lengyel katona sisakja, sírján
(2. világháború, Saint Kathrines, Wiltshire)

Három kép: odaállni önmagunkba

B-év, 15. hét, H. (Kiv 1,8-14.22; Zs 123; Mt 10,34 - 11,1)

Márai Sándor Föld, Föld! (Magyarországi emlékek /1944-1948/) című munkájában a "másik Európát" és a "másik Magyarországot" keresi. Azt szellemi és egyszerre hús-vér, valóságos hazát, mely ott rejtőzik az elárult Európa, és az elárult haza mögött. Valójában annak az önarcképnek a megtalálására szólít bennünket, mely valóságos, emberibb arc ott rejtőzik mindannyiunk vonásai mögött. Az 1948-ban emigrációba induló író töretlenül hisz benne, hogy történelmi álmunk kéregfelszíne mögött, mint eleven, kitörni készülő vulkán feszül ébredésünk. Képességünk az ébredésre; mellyel ráláthatunk eltitkolt önmagunkra, a történelem menetelő katonacsizmái által eltiport és szertefoszlatott lehetőségeinkre. Mert Márai töretlenül vallja, hogy mint egy fordított emigráció, ez a ködbe tűnt önmagunk és nemzeti történet még egy esélyt kap a jóra, evilági feltámadást, és visszatér. Múlt és valóság peremére; ahol egyszer átléphetjük végre az átlépetlen küszöböket. Mert meg kell végre "Látni ezt a vidékies, parányi bolygót, más távlatból, mint ahogy eddig láttam, egyszerre közelebbről és messzebbről, ha lehet. . Látni azt, amit a kolumbuszi hajó árbockosarából látott a matrózgyerek, mikor hajnal fele izgatottan és rekedten kiabálni kezdett: Föld! Föld! Lehet, hogy ez a kiabáló matrózgyerek örökké bennünk él, minden emberben. Csak néha elalszik az árbockosárban. Kolumbusz és társai még aludtak, mikor a Föld már derengett a fényben. Visszamentem a köröndön túlra, és sietni kezdettem: mikor indul már a Föld felé az a vonat?"

Természetesen, Márai aktualitása nemet mondani arra az intézményesített történelmi delíriumra, amiben élünk. Hangunkat, értelmünket, szívünket kiszabadítani abból a történelmi mállásból, amiről illúzió azt gondolnunk, hogy a szovjet csapatkivonással, a késő-kádári konszolidáció "rendszerleváltásával" véget ért. S tényleg, hol van az a "másik Európa?" s "másik Magyarország"? Azt hiszem, abban a pontban, amikor arcunkat egész az evangéliumig/Tóráig távolítjuk a mától. Attól a jelentől, melyben továbbra is ott él megváltatlan önmagunk, minden Márai által dokumentált rétegében. Az ostromlott Budapest; a kommunista hatalomátvétel; a múlt viszonyítási pontjainak, a hagyomány tudatos elvétele; árulások, erőszakos államosítások, a gyűlölet és széthúzás; történelmi önáltatások és hazugságaink; a rendszer, mely csöppet sem emberarcú, kiszolgálása. Én ezt a "másik Európát", s benne "másik Magyarországot" épp a napokban ünnepelt Szent Benedek Európájában látom - Márai emigrációját folytatva. Abban az evangéliumi, a Könyv öleléséből fakadó szabadságban, mely Benedeket és bencéseit, s Márait egyszerre töltött el a szabadság félelmével; és a rá adott bátor válasszal. Így teszem egymás mellé az evangélium és Márai e naplójának záró sorát. "Aki megtalálja életét, az elveszti azt, aki pedig elveszti életét énértem, az megtalálja azt." (Mt 10,39) "Néhány pillanat múltán elhagytuk a hidat, a csillagos éjszakában utaztunk tovább, egy világ felé, ahol nem várt senki. Ebben a pillanatban, életemben először, csakugyan félelmet éreztem. Megértettem, hogy szabad vagyok. Félni kezdtem." S végezetül még egy kép, mai, bécsi sétánkról, vendéglátó barátaimmal. A St. Stephan templomtól nem messze, a Judenplatz Holokauszt-emlékszobra. Az emlékmű házat ábrázol, furcsa, negatív hajlékot. Bejárata súlyos ajtó, hiányzó kilincsekkel. Egyszerre átlépett (az áldozatok által), s egyszerre átlépetlen küszöb, utóbbi szintén kettős értelemben (a végrehajtók, a távoli szemlélők, s azok, akik számára nem volt, nem lehetett visszaút - hazatérés a megtagadott hazába.) Kívülről a kőtömbön, mint "kifordított könyvespolc", a zsidó ember könyvszeretetét is kifejezendő: könyvek, gerincükkel befelé a "nem-hajlék" kockafalán. Arctalanná, névtelenné lett könyvek, valójában igazi arcukkal, védtelenül kifelé; mégis "levehetetlenül", mintha épp azt az egyet, családunk, életünk személyes történetét venné le találomra kezünk. Az evangélium sora; Márai zárógondolatai, és a 65 ezer zsidó áldozatnak állított emlékmű várakozó Könyve ugyanazt mondják el e napcsiklandotta bécsi délutánon. Odaléphetünk valódi helyünkbe, a helyes távolságba tékozló önmagunktól, ahol állnunk kéne.

2009-07-12

---

[homilia] Angolkerti látomások

Savernake Forest, Marlborough (2007 ősz)

Angolkerti látomások

B-év, 12. hét, K. (Ter 13,2.5-18; Zs 14; Mt 7,6.12-14)

Dionisio Aguado Gitárdarabjait hallgatom; Adagio Op.2 No.1. (A gitár a 17-18. században érte el, Aguado és Fernando Sor működésének köszönhetően a vezető udvari szólóhangszer státuszát.) A spanyol gitárzene személyes történet. Az előadó személye egyedül van a hat húrral. Az emberi ujjak játszanak. Mindkét kezünk, mely egyébként fegyvert hordozhatna, vagy alakítaná a világot nyughatatlanul - most figyel. A szemző kertész érzékenységével; ez az életadó kézmozdulat ér a kifinomult mozgás csúcspontjára. A gitárzene személyes térre korlátozódik. Hangzása nem a nagyzenekaré. Intenzívebb perszonális térben következik be. Mondhatni, a gitármuzsikálás az emberi jelenlét aurájának "meghosszabbítása". A hallgató is érzi a húrok pengését, feszülését. Rezgésük, kifeszítettségük emberségünk eleven ikonja. Két pont között "hangoltan", az egyszerű húr egész univerzumot hordoz. Akárcsak két pont között visszavonhatatlanul feszülő életünk. A hangszer "kicsinysége" és egyszerűsége rejti komplex szépségét. A Polonaise, Op. 2. No. 2. szól. Tánc. Továbbra is a hat húr és az emberléptékűség feszülésében. Továbbra is ott a nyugtalanító kérdés e ránk és belőlünk szabott pengésben: hogyan töltjük meg életünket tartalommal? Mert ez a kérdés, melyet minden muzsika feltesz. A gitáron létrehozott akkord-hangzások csak kiemelik; remekbe és rövidre szabott az életünk. Az evangélium sorai is ilyen emberléptékű, arányainkra igazított "gitárjáték." Tartalmunkra; világban való "rezgésünkre" kérdeznek rá. Hogyan válunk eggyé fizikai és szellemi környezetünkkel, amelyben élünk? Milyen szálak kötnek össze bennünket az embertárssal? Milyen minőséggel tudunk odafigyelni? "Amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták." (Mt 7,12)

Ha a személy és környezete között élő a kapcsolat, építő a viszony, az mindig a Lélek jelenléte. Így figyelem a farkasnyelvet, ami mind inkább betölti a "köztereket". Médiától pártszóvivőkig; s ezzel a kör önmagára is zárult. Agyarak a szájban, karmok a körmök helyén. Ez a szép új reformvilág - a kiégő demokráciák és rossz ízlés korszaka - nő körénk. Bozótként. Az emberi közöny (elvadultság) ege alatt nőnek gyermekeink; s nem is vehetik észre, hogy nem ez a normális szellemi égbolt fölöttünk. Vissza tudunk-e lépni az ápolt emberi kapcsolatok világába; "kertjébe"? Ahol ember és ember között "sejtfal" a Lélek. Így töprengek délutáni látogatásomon a bejárt két angolkertben. Töprengek, miközben vendéglátóim társaságát élvezem, mi alapozta a szertartásos angol udvariasságot; s hallatlan finom társadalmi kommunikációt? Ez vidéken még érintetlen; emberen belül és kívül. Megfigyelem a szenvedélyes és személyes figyelmet, ami az angol embert és kertjét összeköti. Nem mezőgazdasági haszonért tartják, hogy "adjon" a kert. Pusztán szépségéért. A kerthez való évszázados viszony alapozta a kifinomult udvariasságot; és a személyt tisztelő kommunikációt. Figyelmet, csendet, minőségi figyelmet követelt a kert-ember kapcsolat. S észrevétlen formálta az emberi belsőt; kifejlesztve az odafigyelés új időérzékét a személyre. A növények átplántálták ezt az új minőséget: kivárni, szünetet tartani, meghallgatni. Ahogyan változó színeikben, a kertkompozíció ritmusában odafigyelni, kifinomult "szemmel" látni tanított a kert - az angol társas érintkezés kultúrája ezt a "nemességet" ültette át az emberi nyelvbe. A kert-teremtés igénye mélyen beleívódott-e kultúrába. A gyarmatosítás európai nyers ösztönén is átütött a civilizáció imperatívusza. Az angol hadsereg első dolga a "letáborozáskor" fehér kövek letétele volt: kimérni a kert határait; az ültetendő fák helyét. Máig része a brit íratlan diplomáciai kódexnek a kert telepítése és ápolása az állomáshelyeken.

Az evangélium sorát az emberség művelt kertjének hiányaként olvasom. A közös gyönyörködés és elköteleződés hiányaként. "Ne adjátok oda a kutyáknak azt, ami szent, gyöngyeiteket se dobjátok oda a disznók elé, nehogy lábukkal széttapossák azokat, majd megfordulva széttépjenek titeket."(Mt 7,6) Az emberi elutasításnak és bezárulásnak ez a sivataga az, amelyben a visszafordíthatatlan történetek bekövetkeznek. A jóvátehetetlen; a fel nem támadással végződő passiók. Az angol kert lélegzetelállító szépségében; emberséget szólító erőterében lépkedek. S érzem a gesztenye lombjába, rókakesztyű virágába, fűszálak élébe - mint eleven Kőtáblába - írt, íródó parancsolatot. A kert mentésére - kívül és belül - kell készülnünk. A szolidaritás kultúrája emberrel és megsebzett természettel tudja feltartóztatni az emberi eljövendőt; kiégett földeket, erdőket, víztározókat; s legfőbbképpen a globális klímaváltozással egybenőtten: kiégő emberi szíveket.

2009-06-23

---

[homilia] Középpont és határvonal

Középpont és határvonal

B-év, 12. hét, V. (Jób 38,1.8-11; Zs 106,23-31; 2Kor 5,14-17; Mk 4,35-41)

Bartók No. 2. h-moll Hegedű koncertjét hallgatom. Az első ütemek nyitó vezérdallama, mely kerekded, tüzes muzsika folyamatosan "szertefoszlik". A dallam elmerészkedik a tonalitás határai felé. Mégis folyamatos a visszalépés a dallam középpontjába; s a kilépés ismét a határok felé. Mindez kiemeli: a szinte dalolható melódia védelemre szorul. Középpont és távolság szüntelen felvillantása és egymásba oldása a mű. Érdekes, a távolodás a tonalitás határai felé csak fokozza érzékenységünket a gyönyörű brácsa-dallammal való találkozásra. Bartók zenéjében a határok pozitív értékkel bírnak. Őrzik a formát. Érzékenyítik az Üzenetre hangolt emberséget. Zenéjében a "határterületek", diszharmónia, komplexitás, az atonalitás "kintje" mind-mind őrzik a középpont; az eredet értékét. A visszatérés értékét. Zenei emlékezése mindig visszavezet a közösségbe, a közös együttlétbe, mint eredetbe. Olyan együttlét ez, ahol az emberség átadatik. Mint a gyönyörű vezérdallam, mely énekelhető: tanulható és megjegyezhető dalként a közös fedél élményében kapjuk. Bartók zenéje rágógumi világunkban a személy és a közösség "határait" újragondolni hív. A második, Andante tranquillo tétel olyan gyönyörű, hogy retinánkat és lelkünket együtt érinti. Szó szerint "a tenger pereméig" vezeti látásunkat és emlékezetünket. Ott ahol a könny és a remény születik. Oda, ahol szavaink korlátoltsága Istennel határos. E második tétel ellenpontjaiban (lassú áhítattól a robbanásra kész, de utolsó pillanatban mégis visszafogott táncig) az evangéliumi sor szólal meg: "Akkor ezt mondta nekik: 'Miért féltek ennyire? Miért nincs hitetek?'" (Mk 4,40)

Isten a személy és a közösség határa. Tudata foglalja keretbe és teszi funkcionálissá a "pszichés teret"; emberi és közösségi tudatunkat. Nélküle lebomlik minden. Bizalmatlanságba és a dekonstrukció feneketlen tavába hull személy és kultúra. (Ezt látjuk nap mint nap a közéletben; ennek a fajta demokráciának nincs szüksége a személyre; és a közösség múltjából következő etikai szólításokra.) Bartók hegedűversenye istenfogalmunkat segít újragondolni. Zenéje páratlan módon elővételezte hagyományokból való kihullásunkat. De mindig kimondja és megerősíti bennünk, a lélegző Középpontunkba való visszatérést. Mint egyetlen lehetőséget az emberségre, és a másikat-világot befogadó harmóniára. Páratlan korszerű istenképet enged hegedűversenye megpillantanunk. Nem, mint személytelen és szenvtelen távoli Istenként mutatja őt, hanem mint személyiségünk és történelmünk határát és középpontját. Aki óvva és védve kísér bennünket a "szétfoszlások pereméig"; ahol egy olyan világ kezdődne el, mely nem tart igényt emberségedre. Így kéne felismernünk az elfeledett Istent; ahogyan Bartók lélegzik a hagyomány középpontjából. Abból a centrumból, mely az emberre mindig, mint hazaérkezőre mutat. S így olvasom zenéje mellé Karl Rahner gondolatait. Teológiai párhuzam: Rahner az emberi psziché és Isten benső világának viszonyát vizsgálta fáradhatatlanul. A középpontunkhoz, mint jövőnkhöz való térést mondja ki a teológia nyelvén. Az Isten Fiához való kötődés tesz szabaddá. A mellette való elköteleződés - mint Középpont - teszi lehetővé, hogy tartalommal és növekedéssel töltsük ki életünket. Ha van átfedés Bartók zenéjével (a középpont és határvonal dialektikája), akkor ez a rahneri felismerés: Középpontunk és a felebarát a döntő pillanatokban egybeesnek. "Csakis a Jézushoz való szerető kapcsolatban tudjuk felismerni a felebarát szeretetének lehetőségeit. E szeretet gyöngéd bensőségessége a türelem, és az imádság gyümölcse; a Szentírás szövegébe való szüntelen újra-merítkezésé." (A hit gyakorlata)

2009-06-20