Sorok közt

"Repülőgép, busz, és zsinagóga", etióp emigráns-
gyerekrajz (1991)

Sorok közt

C-év, 4. hét, Sze. (2Sám 24,2.9-17; Zs 31; Mk 6,1-6)

Elcsodálkozom, a tények jelentőségén. Barátom visszaemlékezéseit olvasom, az Auschwitz, Kaufering és Dachau koncentrációs táborokból. Megrendítő tények. Főleg nevek, vagy névtelen arcok. Egy-egy látszólag jelentéktelen részlet, a feledéstől megmentve. Ezeket az arcokat, érthető, soha nem láttam. A személyek is ismeretlenek. Mégis, megrendülve, és érdeklődéssel hajlok e tények felé. Az ember arcát megcsapja a történelem. Pontosabban az élmény, hogy történelmünk teste folytonos. Érdekelnek a táborbeli részletek. Szinte felfoghatatlan, hogy egy akkor tizenöt-tizenhat éves gyermekszem retináján befényképeződött, már ha jó szó ez, mindez. S az emlékezés, levelezésünk kapcsán, előhívja ezeket a képeket. Mára a felnőtt, „idős" ember. Aztán további részletek, 1946-ból. Az ország háború utáni újjáépülésének pillanatai. Csupa lehetőség 1945 után, és mégis, ismét a történelem vasmarkú kényszerei között. A születő, és rohamléptekkel kiépülő Rákosi-féle diktatúra. Utólag érezni, a feljegyzések tényeiből, mennyire eleven lélegzetvétel a történelem. Ha akarom, behelyezem, elképzelem nagyszüleim párhuzamos életét. A KZ utolsó hónapjaiban halad át felettük a front, az ország keleti részén. Soha nem találkoztak egymással. De a tények homoktengerén át, így, vagy úgy, összeér ez a hol termékeny-föld, hol meddő emberi sivatag. Történelem. Benne a személyes történet. Fontosak ezek a részletek. Fontos beilleszkednünk, legalább képzeletben, a nagytörténelembe. Egyetlen, eleven hullámzás. S egyedül, egyes-egyedül felelősségünk tart bennünket fenn, ezen a tengeren. A misét ma a naplóban olvasott belgrádi fiúért mondom, aki az utolsó napokban, valószínűleg agyhártyagyulladásban meghalt. Valahol így, visszahelyezni az Eukarisztiát is a történelembe. Talán a tanítást is, húsvét hitét és tapasztalatát. Újragondolni, újrabeszélni. A tények között. Megfejteni azt az izolációt, amiben a „liturgikus nyelv" él. Rutinokban, az élet tényeivel szembeni magalkuvásban. Naplóm barátom „naplójával" egybeér. Tényeink is. S nemcsak a Szombathelyen közösen bejárt terek, iskolai folyosók, az igazgatói iroda, tantermek kapcsán. Eszembe jut. E. és L. Családjuk egy része idehaza élte túl a deportációt. Életükben törés a zsidóságuk. Pedig két, gyönyörű keleti nő. Megfigyeltem, családjaik fizikai-szellemi összeroppanása, hogyan ér össze az ő naplójukkal. Kifejezhetetlen módon őrzik tovább, különös magányukban, a kollektív sérülés emlékét. Mint ahogy B. is. Kisiskoláskori retinanaplóm értékes arca. Az osztálytárs, aki a legszebb lány volt, később, gimnáziumban is. De végtelen önbizalomhiánnyal, melankóliával. Nagyszülei ágán családja nagy része Auschwitzban halt meg. Soha nem felejtem szavait, valamikor még a nyolcvanas évek legelejéről. Kevés dologra emlékszem, de a gyermek a gyermek hangjában lévő szomorúságot megőrzi.

Felnőtt naplóm őrzi a tényeket. Mint ahogy a történelem is őrzi azokat a kegyes kötelességből tájékoztató hangokat, amelyek írásban, majd szóban „jelentették" katolikus egyházi elöljáróimnak, hogy „zsidó szervezeteknél pályázom" igazgatóként. Hogy „zsidó mozaikot" készíttetek egy katolikus iskola benső terébe. Őrzőm, majd egyszer kiadott naplómba becsatolom a felettes oktatási szervek levelét, amiben „eltanácsolták", hogy, 2003-ban a „Megváltás csillaga, zsidó hit, kultúra, spiritualitás" c. sorozatot folytassam. S később, minő véletlenek, intézményellenőrzési „naplójukban" kérdésbe vonják ortodox katolikus hitem. „Túl kevés időt töltött a katolikus egyházban", „a diákok által használhatatlan, zsidó témájú könyvekre pályázott." Persze, holokauszt-irodalom. S való igaz, Oxfordba, a Blackwell kiadóba jöttem ki az angol nyelvű irodalomért. Mert tervem az volt, hogy a két-tannyelvű oktatás keretében, ezt magyar diákok, akik ki akarnak látni ebből mai komcsából, majd olvassák. Ahogyan, s ez volt tervem, a helyi zsidó egyházközség tagjai számára is hozzáférhetővé tesszük a gyűjteményt. S mindezt miért? Mert kell. S minden más magyarázat. Az, hogy az ország polgárságának kilencven százalékát, a kultúra mecenatúráját, helyi közösségek életét faji alapon kiirtották. Hogy ennek az adni tudó, kultúrát és szabad gondolkodást igénylő polgári minőségnek a hiányát enyhítsük. Újra-növeljük azt a mentalitást, polgári öntudatot − melynek hiányában azóta is puhagerincű, minden szélnek, erszénynek lefekvő ez az ország. Ideírom naplómba a két monogramot. B. és L. Egyikük apja, ha jól emlékszem, csendőrtiszt volt. Ez talán érthetőbbé teszi „ekkleziogén" antiszemitizmusát. Pedig egész életét a katolikus egyházban töltötte, úgymond. Nem, a középszert nem lehet megbocsátani. A feljelentéseket nem. Kinti barátaim mondják, az ilyen eseteket kell a Vatikán tudomására hozni, a történeti tényszerűség kedvéért is. Gondolkodom. S emlékeztetem magam Jókai Rab rábijára. Nem, ettől a közegtől, ettől a minőségtől nem várok jóvátételt, bocsánatot sem. Hisz azzal nem nekem tartoznak. Önmaguknak, s néhány főpapnak pedig azzal, hogy egyszer kézbe veszik J. B. Metz, egyébként katolikus teológus, munkáit. Önanalízisként. Várom az eredményt.

S mindez a bekezdésbeli történetet azért, hogy a naplók hogyan érnek és érhetnek össze. Talán az evangéliumnak nevezett „naplóval" is. Melynek hitelességét az adja, hogy magába öleli a közönséges, vagy nem éppen szívderítő tényeket is. „Honnan veszi ezeket, miféle bölcsesség az, amely neki adatott, és miféle csodák ezek, amelyek keze nyomán támadnak? Nemde az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? Nem itt élnek-e közöttünk húgai is?" És megbotránkoztak benne. Jézus pedig így szólt hozzájuk: „Nem vetik meg a prófétát másutt, csak a hazájában, a rokonai között és a saját házában." Nem is tudott itt egyetlen csodát sem tenni, azon kívül, hogy néhány beteget - kezét rájuk téve - meggyógyított. Csodálkozott is hitetlenségükön. Majd sorra járta a környező falvakat, és tanított. (Mk 6,26)

2010-02-03