Egység a hegyen

Máttis-Teusch János, Táj

Egység a hegyen

C-év, húsvét 2. hét, P. (ApCsel 5,34-42; Zs 26; Jn 6,1-15)

Ismét azoknak a részleteknek a szerepét emeli ki az evangélium, amelyek nem tartoznak a szorosabb értelemben vett nyelvhez. "Jézus fölment egy hegyre, s ott leült a tanítványaival." (Jn 6,3) Felment. Az egykori emlék késői írásba foglalásakor, vagy amikor felolvassuk a szöveget, könnyedén fogalmazunk. "Felment." Megfeledkezünk a jelenet hús-vér realizmusáról. Aki felmegy a hegyre, megizzad, elfárad. Szaporábban veszi a levegőt, zakatol a szíve. "Leült." Ismét csak felületesen továbbsiklik történetmondásunk. A szentélystallumba, padsorokba leülni-felállni könnyedsége nem szabad, hogy elfedje a jelenet realizmusát. "Nagy fű volt azon a helyen."(Jn 6,10) Más fordításokban "zöld volt a fű" szerepel. Feltűnő realizmus ez. Egyrészt, mert a Szentföldön nem mindig zöld a fű, vagy nagy. Hírértéke van, élménye megtapadt a résztvevők memóriájában. S kétszeresen is, mert a tömeg, amely felment a hegyre, fáradtságát kipihenendő telepszik a fűre. Leülnek. A legtermészetesebb emberi mozdulat. A hétköznapok és a test rutinjában. Zöldell az evangélium. Van, valóságos, szaga, hangja, léptektől, leülésektől, felállásoktól megjelölt.

Nincs távolság, hogy külön evangélium és külön a ma. Nem ékelődik a személy és a Mester közé semmi, ami nem tartozna egyszerre az evangéliumhoz és testi-lelki mindennapunkhoz. Különös ellentmondás, de amikor a kettő szétválik, akkor lesz "primitívvé" a tudat. "Homogénné", amikor gondolkodásunk "homogenizál." Lebontja egyszerű, átlátható ellentétekre a világot. Fekete-fehérbe, ellenségbe-barátba, hívőbe - nemhívőbe, stb. Tovább kanalazhatnánk dualista leveseinkben. A felszínen ortodoxok vagyunk, hétköznapi ítéleteinkben (ez vallási felszínünk) pedig manicheusok. S ez nem csak vallási értelemben, a "hívő" tudatra igaz. A homogenizáló gondolkodás korjelenség. A Dawkins-féle hangos "ateizmusok", de általában a szekuláris tudat épp így elveszíti a világ több-dimenzióújságának az érzékét. Paradoxon, hogy a "világi tudat" esetében is igaz ez a vakulás; mert a személy és a kegyelem között távolság köszönt be. Az evangélium szerepe az, hogy ott legyen az "én" és a "kegyelem" között. Az evangélium összeköti mindkettőt. Csak halkan merem mondani, az "evangélium" nem csak a híveknek fenntartott műfaj. Ez az elő Könyv valami olyasmi, ami nem ideológia. Amit nem mi konstruálunk meg. Hanem ami állandóan körénk terül. Benne élünk, mozgunk, és vagyunk. Közvetít egyszólamú tudatunk és az élet többszólamúsága között. Isten többszólamúsága és közöttünk. "Szektásságunk" (tényleg jó szó!) és Isten különös ortodoxiája között. Mely ortodoxia mindig azt tárja fel, hogy az igazságnak természete a többszólamúság. Az evangéliumi történet, azaz, hétköznapokban szövődő történetünk nyitottsága. A baj az, hogy kívül élünk az evangéliumon; mert nem ismerjük fel önmagunkat, kereteinket evangéliumi helyzetként. Ahol egymás között, egymásra figyelve éhezünk meg. Nos ez a közös, egyben látott történet hiányzik. Az a közösen jóvátehető történet, amiből homogenizáló tudatunk, apró, súlytalannak hitt ítéletekben kiszórja a szereplőket. "Kókát", "gazember elempéseket", "hazug fideszest", stb. Ízléstől függően. Ízléstől függetlenül.

Az evangéliumban - s az evangéliumi tudatban - azonban nem így történik. Az evangélium le tud ülni mellénk. Mindannyiunk mellé. Mindannyiunk tudata mellé. Mindannyiunk története mellé. "Letelepedtek tehát a férfiak, szám szerint mintegy ötezren. Jézus pedig vette a kenyereket, hálát adott, és kiosztotta az ott ülőknek; ugyanúgy osztott a halakból is, amennyit kívántak."(Jn 6,10-11) Az evangélium szinonimája ez az "ugyanúgy". Szíve ez az "ugyanúgy." Nemcsak a kenyérből ad, a halból is. Bőségesen. Ugyanúgy; s ugyanezzel a mozdulattal mindenkinek. Isten lehet, a hibáinkat, hiányainkat nem áldja meg, de életünk egészét igen. Mindig. Ugyanúgy.

Ezeken gondolkodom a reggeli mise után a Kármelen. Mélyen szimbolikus, ahogy ma reggel épp a mai evangélium mondta ki magát. Egy kisbusz fehér ruhás nővér érkezik; kék sáv a ruhájuk szegélyén. Kalkuttai Teréz anya nővérei. A legelesettebbek szolgálatából; s a Kármel a teljes csend és lemondás világa. Két ítéletek nélküli világ. Dualizmusok nélkül, "homogenitások nélkül". Mert mindkettő az evangélium testét érinti; összeilleszteni próbálja azt, ami folytonosság eltörött. Élet, egészség, szenvedés, öröm - személy és kegyelem között. Két fontos hivatás ez az egyházban; "homogenizálásba", a valóság komplexitásától hátráló nyelvünk, nyelvezetünk felé. Mindössze annyit kéne tennünk, hogy megfigyeljük, mikor kerül nyelvünk ellenkezésbe az evangélium "heterogeneitásával"; a másik valós másságára és szenvedésére való nyitottságával. Az evangélium nemet mondhat, nemet mondani kénytelen, bezártságainkra. S ez történik, ha nem tudunk pluralista világunkban, pluralista - evangéliumi - tudattal élni. "Amikor pedig Jézus észrevette, hogy érte akarnak jönni, és el akarják ragadni, hogy királlyá tegyék, visszavonult ismét a hegyre egymagában." (Jn 6,15)

2010-04-16