"Dal a mennyből" - Oktatáspolitika és szekularizáció

Saja, Japán robottanárnő

„DAL A MENNYBŐL" − OKTATÁSPOLITIKA

Lehet-e az oktatáspolitika átfogó közegéről beszélni? Létezik-e közös értékrend, mely egy közösség iskolarendszerét összefogná? Mely kormányzati ciklusokon nem egyszerűen átívelő, de ciklusokat integrálhat? A közéleti hétköznapok azt mutatják, nem. Nálunk ilyesmi nem lehetséges. Kőmíves Kelemenné balladája kifejező metaforája a helyzetnek. Csak mi a gyermeket-ifjút falazzuk be „Magos Déva várába". Kormányváltásokkor látjuk, hogy „Amit raktak délig leomlott estére", s a következő ciklus végén, „Amit raktak estig, leomlott reggelre." Nos, ebben a balladai helyzetben, balladai ébrenlét és álom határán, mint Cseh Tamás dalában, „Elmondom egy álmomat." Mert az álmoknak jelentősége van. Szó szerinti ez az álommondás, éjjel Cseh Tamással álmodtam.

*

Gyönyörű dalt énekelt. Még sosem hallottam. Annyira tetszett a szövege, hogy le akartam írni. S ahogy ilyenkor álmunkban lenni szokott, valami technikai hiba miatt (nem létező könyvbe írjuk, ami az ébredéskor derül ki, hogy nem maradt párnánk alatt) a szöveg szertefoszlott. Azt tudom, hogy a nemzetről szólt. A hazáról, milyennek látja Tamás odafentről. S érdekes, megénekelte. Pozitív, biztató dalban. Emlékszem, a dallam is szép volt. Álmomban sokszor visszahallgattam; ám szövegét, sajnos, képtelen voltam megjegyezni. Még ott, ébredésbe való visszatértem előtt megfogadtam, hogy legalább címet adok neki, és azt megőrzöm. Mert annyira egyszerű, annyira tiszta bizakodás volt a dalban a haza, ahogy az csakis „fentről" látszik. Dal a Mennyből. Ezt a címet adtam neki.

*

Az ébredés világa. Megpróbálok rövid lenni, fontos, komplex dolgokban. „Déva vára" építői, bármely ideológiai örökségből érkezzenek is, vajon tisztában vannak-e vele, hogy az oktatáspolitika és iskolarendszer kontextusa a szekularizáció. A „szekularizáció tézis" vitájában, így, vagy úgy, szocio-liberális és konzervatív, nemzeti oldal, a maga módján már eddig is állást foglalt. Prosperálva belőle, vagy tagadva azt a mélyreható változást, amiben élünk. A tézis szerint, az Európai történelmen belül, Marxtól, Webertől és Durkheimtől ered a felismerés, egy radikális szakadásból érkeztünk a modernitásba. Egy régiebbi „primitív" állapotból, melyet mítoszok, később a vallás tisztább formái uraltak „bucskáztunk át" egy fejlettebb világba, melyet a technika, az értelem, a haladás vezéreltek. A modernitás kifáradásával és zsákutcái után, a szekularizáció tézis követői mára kritikusan hozzáteszik: a vallás nevében kínált illúziók mára átadták helyüket a tudományok és a piac által kínált illúzióknak. A statisztikai mutatók alapján az intézményes vallásgyakorlás jelentős hanyatlást mutat Európában. (Persze, teszem hozzá, a könyvtári katalógusok statisztikái is beszédesek lennének az „érintetlen", ki nem kölcsönzött klasszikus szerzőktől. A humán tudományok, vagy a világi etikai-gondolkodók éppúgy vészes recesszióban.) A régi megkérdőjelezetlen tekintélyek világa, mondják, lejárt. A helyes, új hivatkozási keret a tudományoké, s főleg a gazdaságtané. A szekularizáció, s most mellékes, hogy hogyan nevezzük történeti korszakait, az új kulturális tekintélyek megjelenésében összegezhető.

*

A vita, azóta is folyik. A tézis ellenzői azt mondják, hogy csak a vallásosság formái változtak meg. Európa, szerintük ugyanolyan „vallásos" maradt, mint régen volt. A különbség, hogy mára a tekintélyek pluralizmusa van jelen. Néhány dologban azonban a szekularizáció-elmélet hívei és vitatói is egyet értenek. Például abban, hogy a szekularizáció megértése az egyik kulcs, hogy a posztmodern kultúrához való viszonyunkat megértsük. S teszem hozzá, szekularizálódó nemzeti kultúránkat; s legfőbbképpen szekularizálódó önmagunkat. Abban is egységes az egyetértés, hogy az uralkodó piackultúra és fogyasztói életforma „kiszorítja" a vallásosságot. Pontosabban, a vallás mint az élet értelméről való beszéd kerül perifériára. Helyette mára más diskurzusok, más értékek és érdekek mentén tanítanak az élet értelméről. (Zárójelben csupán, személy szerint nem hiszek a liberális illúzióban, hogy ez tényleges értékekről vagy értelemről való beszéd volna. Mára egyetemeink, de gyakorlatilag bármelyik „szociális alrendszer" mintha kizárólag az életszínvonal imádására készítene fel. S ebben merülne ki a híres „értékkultúra".) A legfontosabb konszenzus azonban talán az, hogy a szimbolikus nyelv eltűnése, melyet a vallások ajánlottak, rendkívüli veszély. Hiányában nem elveszítjük a képességet, hogy olyan témákról beszéljünk, mint halál, születés, vagy szeretet.

*

Az oktatáspolitika mérnökei, meggyőződésem, fontos korrekció előtt állnak. Saját „észjárásuk" elengedhetetlen ön-korrekciói előtt is, ha odafigyelnek a befalazott nemzedékre. Mert, ma már a világi humanizmus legkiválóbb képviselői is ezt ismerik fel: a szekularizáció veszélyes szakaszába érkeztünk. S a hangsúly nem is a róla való vitán van, hogy létezik-e, vagy sem. A hangsúlyt arra tenném, hogy a szekularizáció a konkrét ember szempontjából is megfogalmazható. Sőt, talán ez a legfontosabb vonatkozása. „Szekularizáció" így nem más, mint amikor a kultúra alanya (a gyermek, s a nagy rendszerekkel szemben mindig gyermekek maradunk) egy radikális változással szemben alkalmazkodásra kényszerül. A szekularizáció ebben az értelemben kétségtelen ténye életünknek. S nem mindegy, hogy a személy és a közösség, milyen stratégiákat választ. Milyen „oktatástechnikákat" preferál, hogy megőrizze identitását. S átadja azt a jövőnek. S erről a jövőről, az oktatáspolitikának meg kéne kérdeznie a „befalazott gyermek" érdekét. Tükrébe kéne néznünk a személy legbensőbb szükségeinek. Mert az elmúlt évek középszerű kultúrharca mindenről szólt, csak erről nem. Más út kell. S itt jut eszembe az evangélium sora, mely evangélium mindig a személy védelmében szól: „Amikor meglátták a csillagot, igen nagy volt az örömük. Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént, és mirhát. Mivel azonban kijelentést kaptak álmukban, hogy nem menjenek vissza Heródeshez, más úton tértek vissza hazájukba." (Mt 2,10-12)

*

Más úton kell visszatérnünk eddigi vitáinkból. Megértve, mi történt a személlyel. Így, meggyőződésem, hogy az oktatáspolitikában paradigmaváltásra lesz szükség. Bármilyen színű OM tisztán kell, hogy lássa, hogy erősíteni kell a vészesen meggyengült „pszichés teret". A szeretet terét. S még mielőtt azt gondolnánk, hogy ez mindössze jámbor beszéd, emlékeztetnék Julia Kristeva, az egyébként nem vallásos francia pszichoanalitikus kultúra- kritikájára. Nincs meggyőzőbb érvelés, mint mikor egy szekuláris gondolkodó adja a szekularizáció, talán eleddig legmélyrehatóbb kritikáját. A Hihetetlen szüksége a hitnek, (angolul This Incredible Need to Believe /2009/) c. könyve iránytű kell, hogy legyen egy korszerű oktatáspolitika számára. Mely képes szót érteni a liberális oldallal, relevánsan érvelve oktatáspolitikánk humanista, és perszonalista fordulata mellett. Belátásai nélkül ugyanis, csak a gyermek- és jövőbefalazás folyik tovább. Kis magyar kultúrharcok formájában.

*

Kristeva a pszichoanalitikus tapasztalatából beszél. Állásfoglalása világos. A szekularizáció a személyt pszichés felépítésében a legmélyebben érintő folyamat. A szekularizáció, Pilinszky látomását osztja Kristeva, „mint Kronosz, felfalja fiait" (Panasz) Ez a meg nem értett idők természete. Ha nem gondolkodunk el a szekularizációról, akkor majd a szekularizáció gondolkodik el rólunk. Kristeva nem könnyű látomást ad. Igazságai olyan megrendítőek, mely képes összefogásra indítani eljövendő oktatáspolitikát, és ellenzékét. A mi Pilinszky Jánosunknál, aki mindig az értelmezetlen jövőbe falazott gyermekeink hangja, nincs aki pontosabban kifejezné kultúránk legmélyebb szükségét. Szeretni tudni, szeretve lenni. Hinni, közeledni akarni a másikhoz − aki énünk kiegészítője. Pilinszky Panasz c. versében, Kristevával együtt kimondja a szekularizáció alá temetett személy meghallgatatlanságát.

*

Azt az antropológiai katasztrófát mely a szeretetünkkel, és az azonosulás képességünkkel történt. A politikai neo-liberalizmus, és a gazdasági neo-liberalizmus világában. Mely eddig, Európa-szerte, sikerrel maga alá gyűrte az oktatáspolitikákat. Mert az a világ, ahol a politikai liberalizmus alapelveit kiterjesztik az élet égészére, az katasztrófa. Ahol a gazdasági neoliberalizmus értékrendszerét bevezetik a társadalmi együttélés egészére, katasztrófa. Nem mások ezek, mint szekuláris vallási fundamentalizmusok. Így következik be az a világ, amely már történik is velünk. Amikor „Európa kiadó". Amikor „Azt hiszed, hogy adnak, mikor éppen elveszik. Nem neked adják el a dolgokat, hanem téged adnak el nekik." (Menyhárt Jenő)

*

Kristeva kimondja, e katasztrófa kultúrán legkisebb sejtjét érinti: a személy legalapvetőbb lelki „szervezetét". Nyelv előtti szocializációnkat, az elsődleges azonosulásunkat az „archaikus" anyával, és a szerető, gondoskodó apával (a személy narcisztikus alap-struktúrája). S a személy későbbi, „ödipális" azonosulásait az apával, a Nyelv, a kultúra, a törvény tekintélyével. A szekularizáció, melynek oltárán feláldoztuk a családot, nihilizál. Nem tud értéket, nem tud eszményt, éltető másságot adni − amivel azonosulhatnánk. S minden emberséges kultúra alapja, sőt, minden élet alapja az azonosulás az ideállal. A „szerető Másikkal", legyen az személy, vagy gazdagító gondolat. Ilyen pozitív azonosulásokból születünk emberré a már említett „pre-ödipális" világunkból, és a szimbolikus Rendbe bevezető szülők világából. És nincs más születés, mondja Kristeva. Csakis a szeretet, mint azonosulni tudás teréből. S ha nincs jelen az életünkben az „apa", az „anya", értékadó narratívák, hiteles, közösségüket szerető személyek − és közszereplők − akkor marad az agresszió világa. „A szerető apa nélkül minden mazochizmus és/vagy paranoia felé tart", írja a Fekete Nap c. könyvében. Az iskolai terjedő agresszió, és a közéletbeli verbális agresszió világa itt érnek össze. S amíg az oktatás politika nem orvosolja a helyzetet, társadalmi összefogást hirdetve meg, minden nap ugyanazt látjuk majd. A pártszóvivői verbális „verőlegényesdik", és az iskolai diák- vagy tanárverések gyakorisága egymáshoz zárkózik majd. A változás alapminimuma, amikor valódi oktatás politikáról beszélhetünk, azaz, amikor az oktatás (nevelés) maga a politika. S ezért muszáj, hogy legyen önálló kulturális tárca, legyen független oktatási miniszter, aki végre, szakember. Aki az iskola − a Panasz − világából érkezik. Aki Kristevával és Pilinszkyvel látja, hangot tud adni a befalazott nemzedék szenvedésének, és szükségeinek.

*

A materialista, nem hívő Kristeva egy rendkívül meglepő dolgot mond ki. Miközben új humanizmust, új összefogást hirdet meg az Európát fenyegető újbarbárság ellenében − látja kultúránk keresztény nélkülözhetetlen gyökereit. A Párizsi Notre Dame-ban 2006 nagyböjtjében elmondott beszédében, a Szenvedés-ről elmélkedve emlékezteti keresztény hallgatóságát vallásuk túlszárnyalhatatlan külön-kincsére. A kereszténység hallatlan érdeme, hogy megteremtette „a szeretetről szóló beszédet", s egy élhető kultúra szívévé tette. Az európai humanizmus (mely mára felismeri a korrekció szükségét), mondja, mélyen elkötelezett kell, hogy legyen e gyökerek iránt: hisz ebből él. Amíg a szeretet téma − addig él egy Európa vagy egy nemzeti közösség kulturális kánonja. Amíg a szeretet a mérték. „Szekuláris kultúránk tagja a hit antropológiai szükségét" − mondja. Szükséges egy érték-kánon. Mert „hit", az azonosulás képessége, és az az azonosulás „tárgya" nélkül nincs pszichés élet. Sem demokrácia. Semmiféle élet nincs.

*

Sőt, a nem hívő Kristeva, ennél is tovább megy. Alázattal megvallja, hogy az európai etikák eredete mindig a Kereszt marad. A Fiúval azonosulni tudó, vele együtt szenvedő Atya. Ahogyan ő nevezi, a szabadság törékeny útját, csakis a erre a compassio-ra, együtt érzésre figyelve őrizhetjük meg. „Krisztus Mozarthoz vezet. A kereszténység a szenvedést átfinomítja örömbe, majd eksztázisba. Hallgasd csak meg a C-moll mise Uram Irgalmazz tételét. Allah terrorista őrültjei, másokkal egyetemben, el kéne, hogy gondolkodjanak ezen." S valóban el kell gondolkodunk egy humanista oktatáspolitika forrásain. A tényen, hogy a csakis a „görög-judeo-kereszténységen" belül fejlődött ki a megbocsátani tudás. Amikor a kapott sértést, sebet nem bosszúval, megtorlással viszonozzák − hanem megbocsátással. S mindennek a forrása „szerető Atya" élménye. Annak átélése, ahogyan csak az Isten, és a szülői szeretet képes azonosulni velünk. S ennek az élményéből születik a küldetés, hogy észrevegyem a másik szenvedését.

*

„Nem lehetséges a másik szenvedésére érzékeny szeretet cselekedete ha azt nem előzi meg a funkcionáló beszéd, és a képzelet, a kölcsönös „szeretetátvitel" a vigasztaló és a vigasztalt között. Ez az, amit a kereszténység megpróbál, amikor felismeri az elodázhatatlan szükséget, hogy a Fiú szenvedésére érzékeny Atya-ideál felé forduljon; mely szeretet képes magába fogadni minden szenvedést. Ez az, amit a kereszténység megkísérel, különösen, mikor ezt az Atyával való azonosulást kreativitássá, az élet művészetévé szublimálja." Megbocsátássá. E szeretetátvitelt a pszichoanalitikus gyógyító praxisban Kristeva „a megbocsátás modern változatának tartja. Az erőszak, a félelmek a szeretet terében meghallgathatók, és a másikba vetett bizalommá alakíthatók.

Ez a humanista oktatáspolitika tétje. Ezért nem kétséges, hogy különösen alap-, és középfokon helyre kell állítani a humanitás erőterét. Élményeknek, érzéseknek; a személy kimondatlan élményeit és kérdéseit visszatükrözni tudó „tantárgyakat" visszaadni a befalazott − nyelvétől megfosztott − nemzedéknek. Meg kell nézni, elegendő-e a humán-tér a curriculumban.

*

Kár, hogy Cseh Tamás mennybeli dalára nem emlékszem. Mégis, igyekeztem megírni, prózában, miről is szólhatott. S ezzel, álmomat zárom, itt, a London School of Economics könyvtárában. Ám még ez a bekezdés hátra van. Talán a legfontosabb. Mindennek alapja, hogy a közbeszéd negatív erőteréből kilépjünk. Tudom, ez a legnehezebb. Rálátni a mátrixra, és kilépni a mátrixból. Váltig hiszem, hogy egy helyes oktatáspolitika a nagypolitika egyetlen, lehetséges kontrollja. Ha nem az oktatási tárca, mint humán-tárca a „polisz" újragondolásának központja − akkor soha nem ismerjük fel, hogy a szekularizáció mi magunk vagyunk. Mert elfogadjuk, hogy prostituálható politikai (kampánytanácsadó) tanácsadó cégek, és zsoldos kampánystábok ejtették túszul nyelvünket. Remélem, egyszer pártelnökök, és párt elitek, s különösen is a mindenkori miniszterelnök, rájönnek erre, s felismerik felelősségüket végre. Ebben az országban a szeretet terének hosszú távú gyógyítása mindennél fontosabb feladat.

London, 2010, január 20.

Pilinszky János

Panasz

Elevenen a csillagok alá,

az éjszakák sarában eltemetve,

hallod a némaságomat?

Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:

az örök hallgatásból,

idegen egeid alól

valaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?

Hiába ostromollak?

Köröskörűl a félelem

zátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?

Úgy vágyom közeledre,

dideregve csak hevesebb

a szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,

ne adj oda a fagynak,

ha elfogy is a levegőm,

hivásom sose lankad.